Milyen érzés ötvenhét évesen csupa fiatal lengyel lány között egy csirkeüzemben dolgozni, és három unokát csak Skype-ról ismerni? Éva és Ildikó ötvenévesen döntöttek úgy, hogy külföldön kezdenek új életet. Mindketten egy anyagilag és érzelmileg is kilátástalan helyzetből menekültek. Egyikük sem utazott korábban szinte sehova, idegen nyelvet nem beszéltek, és bár néha saját maguk is megkérdőjelezték, vajon nem túl késő-e már nekivágni, mégis elindultak. Az Abcúgnak mesélték el történetüket.
Azt nem tudom, hogy a vége jó lesz vagy rossz, de az biztos hogy az oda vezető út minden percét élvezem, konditerembe, úszni járok, hegyeket mászok a csípőprotézisemmel, tervezgetem a jövőmet. Életemben először érzem azt, hogy végre élek – az 59 éves Nagy Évai szavai ezek, aki két évvel ezelőtt, egy válással és kilátástalannak tűnő anyagi helyzettel a háta mögött döntött úgy, hogy Izlandra költözik.
Személyes vallomása arról, hogy milyen érzés volt a nyugdíjhoz közel teljesen új életet kezdeni és nekivágni egy idegen országnak, az idei Terézanyu pályázaton díjat is ért. Éva a Főnix madár kategória első helyezését vihette haza “Élek” című írásáért. A díjátadó után pár héttel beszélgettek vele és a külföldi életnek szintén viszonylag későn nekivágó Tóth Ildikóval arról, hogy milyen érzés ötvenéves fejjel, családot hátrahagyva, nulla nyelvtudással nekivágni az ismeretlennek.
57 évesen már egészen mély gyökereink vannak, ezeket a szó szoros értelmében ki kellett tépnem – kezdi Éva. Erdélyből származik, gépészmérnök végzettsége van, de a kiköltözése előtt már évtizedek óta Magyarországon, főleg Budapesten élt. Eleinte- ma már ex – férjével közös vállalkozásában dolgozott könyvelőként, házassága vége azonban a munkahelye elvesztését is jelentette, ezért Éva pár hónapra titkárnő, majd pénztáros lett. A kiköltözése előtti tíz évet pedig ügyfélszolgálatosként töltötte. Tavalyelőtt februárban azonban kirúgták, de Éva ezt nem is bánta, mert minden nap gyomorgörccsel indult dolgozni. A február és május közötti bő két hónapban született meg a döntés, hogy hiába közelít lassan a nyugdíjhoz, ő inkább elköltözik az országból. Izlandot választotta, mert a fia akkor már évek óta ott élt. Olyan rossz állapotban voltam, hogy a kirúgásom előtt a fiam már többször határozottan felszólított, hogy menjek ki, és hagyjam itt a francba azt a munkahelyet, ahol megbecsülés helyett csak a folyamatos csesztetést kapom – meséli Éva.
Aztán jött a kirúgás, amire Éva szinte égi jelként tekint. “Ez után volt az, hogy eldöntöttem: semmi értelme Magyarországon ücsörögni, ebből a szürkeségből csak ilyen drasztikusan tudok kilépni, és nem volt kizárva, hogy Izlandon talán még jobban is fogom érezni magam”. És bár az elhatározás megszületett, a kiköltözést megelőző gyakorlati tennivalók azért visszarántották Évát a földre.
Nem beszéltem angolul, egy árva szót sem. A minimális spórolt pénzemen beiratkoztam egy nyelvtanolyamra. Aztán kezdtem összepakolni, ami nem csak annyit jelentett, hogy dobozolok, hanem leginkább a fejemben rendezni a gondolatokat. Például, hogy mi legyen az autómmal, hova tegyem a bútorokat. Körbenézel a lakásodban, és olyan dolgokat látsz, amik évtizedek óta veled vannak. Irtó nehéz úgy szelektálni, hogy tudom: amit most kidobok, az már sosem lesz az enyém. Tudtam, hogy két bőrönd és összesen 42 kiló, amit vihetek – meséli.
Végül pár családi fotó, két villa és két kiskanál lett, ami a ruhákon kívül bekerült a csomagjába.
Az utazás előtti hetekben borzalmas gondolatai voltak: idegenbe megy, ahol nem ismeri a nyelvet.
Minden este használtam a Duolingót, ami egy telefonra letölthető nyelvgyakorló program. Teljesen idétlennek éreztem magam közben, sírva fakadtam, ahányszor csak megnyitottam. Úgy éreztem, hogy ennyi idősen én ezt már nem fogom tudni megtanulni – mondja.
De az angol nyelv miatti szorongása nem ért fel azzal, amit beteg édesanyja miatt érzett. Azt mondja, ha a lánya és családja nem vállalta volna, hogy gondját viselik a nagymamának, biztosan nem indul el.
Életében összesen kétszer járt Németországban, soha nem utazott és nem is élt külföldön. Aztán elérkezett az utazás napja, és Éva előtt – ahogy fogalmaz – egyszercsak kinyílt a világ. Az első három hét nem telt túl eseménydúsan: főleg a szobában ült és kirakóst játszott, néha sétált az óceán partján, megnézte, hol vannak a boltok, mondhatni felmérte a terepet. Éva angoltudása továbbra is annyira alacsony volt, hogy gyakorlatilag megszólalni sem mert, két hét után mondta a fiának, hogy ő vissza akar jönni. Ő meg mondta neki, hogy ne hülyéskedjen, pihenjen, fújja ki magát, majd úgyis talál munkát.
Fiának igaza is lett: kiérkezése után három héttel Éva már egy csirkefeldolgozó üzemben dolgozott. Két évet húzott le főleg lengyel nők között, így ha sok mindenre jó is volt ez a munkahely, arra biztosan nem, hogy az angol nyelvtudását felhozza. Annak ellenére, hogy a körülmények sokszor nem voltak ideálisak, Éva szeretett ott dolgozni.
Általában 5-6 fok volt, és főleg fiatal lengyel nők voltak a munkatársaim, ami sajnos nem könnyítette meg a beilleszkedésemet. Mondjuk a legidősebb még így sem én voltam, hanem egy 76 éves nő.
Az üzemet végül az után hagyta ott, hogy komolyan begyulladt a szeme, mert belefröccsent a csirkevéres víz.
Éva most abban a szállodában dolgozik reggeliztetőként és néha takarítóként, ahol korábban a fia is. Havi félmillió forintnak megfelelő izlandi koronát keres, és bár jóval drágább az élet, mint Magyarországon, még így is szépen tud spórolni. Rendezte az itthoni adósságait, és már haza is tudott utazni. Amíg az ügyfélszolgálaton dolgozott, nagyjából 20-25 ezer forintja maradt egy hónapban enni és minden másra, miután mindent kifizetett.
A pénz csak egy dolog: Éva végre meg mert szólalni angolul. Élete egyik legnagyobb élményének tartja, hogy a koppenhágai reptéren várakozva összebarátkozott egy líbiai orvossal, akivel három órán keresztül angolul beszélgettek.
Nagyon vágyom haza, az az egy hónap, amit otthon voltam tavasszal, fantasztikus volt. Fájó szívvel jöttem vissza a tomboló télbe a magyar tulipánok közül. Mégis azt kell, hogy mondjam, hogy boldogabb vagyok. Lehetségesnek tartok olyan dolgokat, amikről régebben álmodozni sem mertem. Azt tervezem például, hogy elutazom egyedül Párizsba vagy Londonba. Én, aki a magyaron kívül soha egy szót sem beszélt más nyelven.
Izlandon a nők 67 évesen mehetnek nyugdíjba, addig Éva mindenképp dolgozni szeretne.
Itt nagyjából 70 évesen lehet valakire azt mondani, hogy öreg. Teljesen más a szemlélet, mint Magyarországon, ahol egy ötvenes nő már teljesen le van írva.
Azt mondja, ez is volt az egyik oka annak, hogy eljött.
Nem akarok lepusztult, csoszogós öreg lenni, akit félrelöknek az útból – tette hozzá.
Ha Ildikó történetére is kíváncsi, kattintson!
Szerző: Prókai Eszter, Fotó: Nagy Éva, Abcúg.hu
