Megfelelő körülményeken mindenekelőtt nem a „fast food”-nak elnevezett ipari etetést értem. Egy kontinensnyi Amerika hízott el betegesen ettől a szörnyű találmánytól, mely nem egyéb, mint a chaplini Modern idők őrjítő futószalagjának, a gyors árutermelés monoton csavarhúzogatásának étkezésbe oltott változata. A legtermelékenyebb „fast food” az állatfarmokon működik.
József Attila a magyar líra egyik legmegragadóbb képét nem az evés, hanem a falás boldogságáról írta meg az Eszméletben: „Láttam a boldogságot én, / lágy volt, szőke és másfél mázsa… / Ledőlt a puha, langy tócsába, / hunyorgott, röffent még felém.” Bár a disznó is meg az ember is genetikailag mindenevő, a különbség közöttük a többi között az, hogy az ember mégsem eszik meg mindent. Amit viszont megeszik, azt sem moslékként elébe öntve. Hanem sokféleképpen és minél rafináltabb módon sütve-főzve, és megkomponálva. Ezt az ismert élőlények közül egyedül az ember teszi. A leütött ősbölény megfalásától elindulva a gasztronómia rögös útján az ember csinált az evésből étkezést, kifinomult művészetet.
Az evés boldogsága egyébként nagyrészt a körülmények függvénye. Az ételek íze természetesen önmagában is élmény, de születésnap, esküvő, ünnep, egy hangulat, meghitt együttlét, vagy éppen valami pompőz díszlet mintegy aranykeretbe foglalja egy-egy étel ízének emlékét. Vagy fordítva, egy régi íz felidéz egy egész világot. Proustnál Az eltűnt idő nyomában hősét vendégségben egy sütemény gyermekkori ízének hatására megrohanja a múlt hatalmas teljessége. Sok kötetnyi regényfolyamot indít el a régi íz.
Mindig szerettem enni, mindenevő vagyok (de nem disznó), sosem voltam válogatós. A jó étel boldogságérzetet kelt, de valóban igaz, hogy elvontan emlékezetes ízek nem léteznek, csak mindig valami emlékezetes helyzet, körülmény borostyánjába ágyazva. Rengeteg a borostyán. Gyerekkoromból például nagyapám sárosi birtokán a hasonlíthatatlan házikolbász, melyből nagyétvágyú kamaszként iszonyú mennyiséget tudtam enni, úgyhogy egyik uzsonnánál gazdasszony nagynéném felmarkolva tányéromról a kolbászhéj-hegyet, azt mondta: „Ha ez így megy tovább, akkor több nap, mint kolbász!” Máig nem találom azt az ízt.
Anyám szilveszterkor, és csakis akkor, bobajkát készített. Durván mákos guba, de a felvidéki bobajka más. Nem tejbeáztatott kifliszeletek mákkal és cukorral: a bobajkatészta gubája gondos munka eredménye, a kis galacsinok pirosra pirítva, a mák mézes, és az egész fényesen virít. Nekem a szilveszter fél évszázad múltán is bobajkaízű.
Apám szertartásosan délután ötkor teázott (five o’clock tea). A tea illata bejárta a lakást. A csésze mellett néhány darab legsimább, semleges keksz (az édes keksz nem való az angol teához). Apám ült a nagy foteljében, szívta kedvenc görög cigarettáját (hófehér fedeles doboz, rajta nagy piros egyes), és azt hiszem, boldog volt. Rózsadomb, kert, ház, benne úriszoba-rezervátum, könyvtár. Illatozó tea és cigaretta. Hetvenéves volt, amikor a kitelepítéssel ezt elvették tőle. Elsüllyedt, örökre. Valami ilyesmire gondoltam, amikor ezt írtam egyik régi versem zárásaként: „A boldogság tán semmi más / mint az iszonyat ritmus-zavara”.
Válogatok boldog ételélményeimben. Jöjjön most az első homár. Díszletek: Opatija/Abbazia, Monarchia-beli patinás Hotel Kvarner, itthon pártállam, ott még
Tito marsall birodalma. Gazdag londoni nagybácsi meghív bennünket homár-vacsorára. Rengeteg homár, számolatlanul. Az evés boldogsága és a homár azóta ugyanazt jelenti nekem.
Melyhez hasonló jókat kívánok minden olvasómnak karácsony és szilveszter örömteli és súlyos ünnepkörében. Mert igaz, hogy az evés nem boldogít, de ha boldogok vagyunk, akkor eszünk rogyásig!
