Boldogság

Ha olyan családoknál járunk vendégségben, ahol még létezik kézbe vehető fényképalbum, döbbenetesen hasonló képeket láthatunk. A kisgyerek születésnapja, tortával, gyertyákkal. Karácsonyfa körül a család, ajándékokkal. Ballagás az iskolából. Közös nyaralás, pózolás az Eiffel-torony előtt, a prágai Károly-hídon vagy a balatonboglári szabadstrandon. Esküvői kép, csokorral, csókkal, fátyollal. Kirándulások, bulik, az ünnepek, a szórakozás, a társasági élet szép perceit megörökítő képek: az élet boldognak vélt pillanatai. Ugyanez a trend köszön vissza az interneten: az iWiW kapcsolatépítő portál profiljain a legtöbben az „ilyen szép gyerekeink vannak” és az „ilyen egzotikus helyen nyaraltunk” típusú képecskékkel jellemzik magukat. A fényképeken zömmel mosolygós arcok.

BOLDOG ÓRÁK LENYOMATA. „Régi tapasztalat, hogy a boldogság illékony, éppen ezért az emberek igyekeznek valamilyen tárgyi lenyomatot adni neki. Emiatt őriznek fotókat a boldog pillanatokról” – magyarázza a tárgyi kultúra kutatásával foglalkozó Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor antropológus házaspár. Ezeket a látszólag kötetlen, spontán fotókat valójában szigorú kánon diktálja. A szerelmesek egymást átölelve szerepelnek, a kisgyerek a szülők ölében ül, a család félkörben áll és mosolyog. Ugyanezt a célt szolgálják a nyaralásokon a „boldog órák szép emlékeképpen” begyűjtött szuvenírek, a feliratos pólók, bögrék, képeslapok, emléktárgyak. Szerelmünkkel közös fotónkat tesszük fel a számítógépünkre képernyővédőnek, a gyerek óvodai ballagásának fényképét az irodai asztalon őrizzük. Mindemögött lehet valóságos boldogság is, de sokszor csak kifelé szóló bizonygatása annak, hogy milyen boldogok vagyunk. A boldogság ugyanis akkor teljes, ha a nyilvánosság is értesül róla. Bár a magyarok panaszkodós nációnak tartják magukat, a Figyelő és a Szonda Ipsos közös felmérése szerint a válaszolók 90 százaléka elújságolja másoknak jókedvét, örömét. Bánatát viszont csak a megkérdezettek 46 százaléka osztja meg.

„A magyarokat a pesszimizmus karakterkészlete vezérli, amikor a nemzetről és a nemzet tagjairól kell beszélniük, függetlenül attól, hogy ők hogyan gondolkodnak az adott témáról” – szögezi le Závecz Tibor, a Szonda Ipsos kutatási igazgatója. Szavai szerint ez a magyar gondolkodás Prokrusztész ágya. A válaszokat ugyanis a többség sztereotípiák keretébe gyömöszöli, aminek a valóság sokszor döbbenetesen ellentmond: a megkérdezettek 58 százaléka vallotta boldognak magát, ugyanakkor csak 8 százalékuk értett egyet azzal, hogy ma Magyarországon az emberek többsége boldog lenne.

Mi több, 5 válaszadóból 4 eddigi élete nagyobb részében boldog volt. Saját magukról csak akkor nyilatkoznak tényleg negatívan a magyarok, ha húsbavágó anyagi dolgokról, a jövedelmükről van szó. „Ez viszont nem magyar sajátság – mutat rá Závecz -, minden országban a legkevésbé a jövedelmükkel és jövőbeli kilátásaikkal elégedettek az emberek.”

A „magyarok 58 százaléka boldog” állítás elsőre nem is hangzik rosszul pesszimizmushoz szokott füleinknek. A 2006 végén felvett Eurobarometer felmérésben hazánkban még ennél is többen vallották magukat boldognak: a megkérdezettek több mint kétharmada. Ez azonban még így is éppen elég volt a sereghajtó pozícióhoz az akkor 25 tagú Európai Unióban. Nálunk boldogtalanabbnak csak a két azóta csatlakozott tagállam, Románia és Bulgária polgárai vallották magukat.

A boldogság és annak kimutatása persze a kulturális összetevőktől is függ: Amerikában a „keep smiling”, a pozitív gondolkodás a minta, abban a reményben, hogy a kifelé mutatott jókedv majd befelé is visszasugárzik. Az amerikai alkotmányban szerepel a boldogsághoz való jog, nálunk viszont a „balsors, akit régen tép” köszön vissza a Himnuszból is. „A panaszkultúra rányomja a bélyegét az ember lelki karakterére” – írja Heller Ágnes filozófus egy, a magyarok kesergésre való hajlamáról értekező cikkében. Arra az egyszerű kérdésre, hogy „Hogy van?”, a magyar ember gyakorta kifakad, s az élet nehézségeit kezdi sorolni. Tőlünk eltérően például az angolszász kultúrkörben nevelkedett polgár nem sajnáltatja magát, akkor sem, ha éppen boldogtalan, mert nem akar szégyenkezni. Ez a „merev felsőajak” (stiff upper lip) angol hagyománya. Marita Rosch Inglehart, a University of Michigan viselkedéskutatója – a reakciók az élet kritikus fordulataira (Reactions to Critical Life Events) című könyvében éppen arra kereste a választ, hogy a kulturális hagyományok befolyásolják-e az országok közötti boldogságérzet nagyfokú eltérését. Feltevése szerint a boldogság, vagy a boldogtalanság kinyilatkoztatása egy belénk rögzült szokás, tehát ha egy kultúrában megengedett a panaszkodás, akkor az hatással lehet az általános életérzésre.

A SAJÁT BŐRÜKÖN. Sík Endre, a Tárki kutatási igazgatója szerint a gazdag országok közül azokban boldogabbak a polgárok, ahol kisebbek a jövedelmi egyenlőtlenségek. A kontinensen az Eurobarometer adatai szerint ma a skandináv és a Benelux-államok polgárai a legboldogabbak. Ez visszatérő eredménye az efféle felméréseknek. Ezekben az országokban a stabil jólétnek köszönhetően az jellemző, hogy az emberek nem az őket „húsba vágóan” érintő problémák, például a munkanélküliség miatt aggódnak, hanem a környezet vagy a következő generáció sorsa miatt. Bizonytalan helyzetben viszont nem a „messze jövendőn” boronganak, hanem a jelenkor közvetlen problémáival küzdenek az emberek. Magyarországon és a boldogtalanságban dobogós balti államokban az embereket olyan, őket személyesen érintő gondok aggasztják, mint a megélhetési költségek vagy az egészségügyi rendszer.

„Csak egészség legyen!” – a Figyelő és a Szonda körkérdé-sének eredményei szerint minden harmadik magyar ezt kérné, ha egy kívánsága lehetne az élettől. Ugyanígy, a boldogság legfontosabb tényezőinek rangsorában is vezet az egészség. Az ebben kifejeződő erős biztonságvágy mellett a témának a magyar egészségügyi rendszer átalakítása közepette alighanem erős aktuálpolitikai kicsengése is van. A magyar boldogság másik fő tartóoszlopa a család. Legtöbben azok közül boldogok, akik párjukkal közösen nevelnek gyermeket, legkevesebben pedig az egyedülálló szülők közül. Sőt, kimutatható egy olyan összefüggés is, hogy a boldogoknak a család, a boldogtalanoknak az egészség a fontosabb. E kettő után messze lemaradva következnek az egyéb tényezők. Sajnos, éppen ezért ez a boldogság kicsit ingatag is, miután annak eléréséhez a magyaroknak meglehetősen szűk a vágykészletük és az eszköztáruk, s ha bármelyik megbillen, összeomlik minden.

JÓL SIKERÜLT GYERMEKKOR. A gyermekes párok boldogabbak a gyermekteleneknél, azaz a gyerek boldoggá tesz. De vajon boldogok-e a gyerekek? A köznyelv egyik toposza a „boldog gyermekkor”, amit persze már felnőttként, némi nosztalgiával mondunk. Hat ember közül 5 örömmel emlékszik vissza élete kezdeti éveire. „Ha a gyermekkor jól sikerül, vagyis a szülő nem elvárásokat szab, hanem elfogadja a gyereket olyannak, amilyen, az már önmagában érzelmi biztonságot nyújt” – mutat rá Vekerdy Tamás gyermekpszichológus. Boldog az a gyerek, akit szeretnek, elfogadnak, hagynak szabadon játszani és nem gyötrik már az oviban „fejlesztő” programokkal, különórákkal, nyelvtanítással. A jó szülő pedig rugalmas, minden helyzetben új döntést hoz; ha kell, szigorú, ha kell, engedékeny. Az antiszociális, deviáns, neurotikus, kábítószerfüggő felnőttek ugyanolyan arányban kerülnek ki a diktatórikusan fegyelmező, mint a teljesen szabadon hagyó, elhanyagoló családokból. A normálisok „középről” érkeznek. „Ha egy kisgyerek megtanul személyes érzelmet elfogadni és adni, akkor érzelmileg igényes lesz, ez kamaszkorában is megvédi a sodródástól, a személytelen szexuális kapcsolatoktól, a drog, dohányzás kipróbálásától” – tapasztalta Vekerdy.

A szólások, közhelyek, aforizmák nem tudnak dűlőre jutni a kérdésben, boldogít-e a pénz. Egyetlen kívánságként a válaszolók 17 százaléka nevezte meg az anyagi biztonságot, 3 százalék pedig egyenesen lottó 5-öst kért. Mindezek dacára a jó anyagi helyzet alig feleannyira fontos honfitársainknak, mint a család és az egészség. Még érdekesebb, hogy a vágyott 5 találat esetén a dolgozóknak csupán tizede temetné a munkát! A magukat boldognak vallók közel fele továbbra is ugyanoda járna dolgozni, mint eddig. A boldogtalanok nagyobb arányban váltanának érdekesebb, kreatívabb tevékenységre, de teljesen ők sem akasztanák szögre a kalapácsot vagy a klaviatúrát. Pedig a köznyelvben a munkakezdésre utaló „hétfő reggel” a teljes szerencsétlenség szinonimája, s ha újra belenézünk az iWiW-es fotókba, kevés olyat találunk, ahol a delikvens a munkahelyén ténykedve mutatná be magát. „A boldogságot sokan a hétköznapokban nem, csak a szabadságolás idejéhez, az ünnepekhez kötve tudják elképzelni” – mutat rá Kapitány Ágnes. Ez magyarázza, hogy az ünnepekre való készülődés egyre nyúlik: már novemberben karácsonyi ajándékokat árulnak az üzletek. (Az ünnepnél aztán sokszor a család nem képes megfelelni a magasra srófolt érzelmi elvárásoknak, és éppen ilyenkor vesznek össze, boldog emlékek helyett rossz szájízt hagyva a családtagokban.)

„A boldogságot nem passzívan kell várni” – tartja Csíkszentmihályi Mihály, magyar származású amerikai pszichológus Flow (áramlat) elmélete. Az ugyanis akkor köszönt az emberre, ha „áramlatba kerül”: egy cél érdekében valamilyen tevékenységet végez, ami közben folyamatos visszajelzést kap a teljesítményéről, olyan erősen koncentrál arra, amit csinál, hogy eltűnik a külvilág. „Az ilyen élményt nyújtó tevékenység jutalomértéke oly magas, hogy az emberek hajlamosak pusztán emiatt végezni, és még akkor sem nagyon érdekli őket, mi hasznuk lesz az egészből, ha nehéz vagy veszélyes az, amit csinálnak” – írja a szerző Flow című könyvében. Azaz ez az élmény ránk köszönhet egy jó hangulatúan beszélgető, vicceket mesélő baráti társaságban, egy teniszpartin, hobbink művelése közben, és a szerencsésebbek munkájuk során is átélhetik a teljes belefeledkezés örömét.

Az pedig már csak hab a tortán, ha valaki ki is teljesedik abban, amit csinál, és még a környezete elismerését is elnyeri. Immár tudományosan igazolt tény ugyanis, hogy a Nobel-díjas tudósoknak jobbak az életkilátásaik, mint a lángelme státusra esélyteleneknek. Andrew Oswald, a University of Warwick professzora több mint félezer kiemelkedő tudós gondolkodó élettartamát vetette össze – közülük 134-en kapták meg a legrangosabb elismerést 1901 és 1950 között -, s arra jutott, hogy a Nobel-díjasok átlagosan csaknem másfél évvel többet éltek, mint azok, akik végül megmaradtak „csupán” jelöltnek.

Innen nézve rögtön világos, miért nem boldogít az aktív hozzájárulás nélküli tévézés, amit a magyarok az AGB Nielsen tavalyi adata szerint átlagosan napi több mint 4 órában űznek. A boldogtalanok többet tévéznek – derül ki a felmérésből. A magukat boldognak vallóknak ugyanis több és aktívabb búűző stratégiája van. Ha éppen rossz a kedvük, hobbijukat veszik elő, sportolnak, szórakozni mennek. A boldogtalanok két fő bánatűző metódusa ezzel szemben a tévé és a munka. Ez megerősíti Csikszentmihályi elméletét.

A munkaerőpiacon való jelenlét, a biztonságérzetet nyújtó környezet minősége, a vallásosság, az egyéni célok megléte, és a társadalom iránti érdeklődés pozitív hatással van a boldogságunkra. Azok az emberek tehát az elégedettebbek, akik vállalkozók, akik rendszeresen járnak templomba, akiknek kitűzött céljaik vannak, és bíznak az emberi kapcsolataikban, az intézményekben – vezetett Csíkszentmihályiéhoz fölöttébb hasonló eredményre egy Lengyel György, a Budapesti Corvinus Egyetem tanára által végzett nemzetközi összehasonlító vizsgálat is.

A boldog emberek intenzívebb társas/közösségi életet élnek, s van legalább egy olyan bizalmasuk, akivel meg tudják beszélni személyes magánügyeiket – derül ki a 23 országot átfogó 2005-ös Európai Társadalmak Összehasonlító Vizsgálata (ESS) kutatásból, amelyet hazánkban a Tárki végzett. Ennek fényében aggasztó, hogy a Figyelő és a Szonda Ipsos közvélemény-kutatásában honfitársaink a barátokat sorolták leghátrább a boldogságban szerepet játszó faktorok közül. Ezt támasztja egyébként alá az a megdöbbentő eredmény, amelyre egy, szintén lapunk megrendelésére készült ez év eleji felmérés jutott: a magyarok 29 százalékának egyetlen barátja sincs (Milyenek a magyarok? – Figyelő, 2007/7. szám). Mindazonáltal egy bizonyos: boldog honfitársaink közül többen osztják meg bújukat-bajukat másokkal, mint a boldogtalanok közül. A barátok egyébként a férfiaknak és a fiataloknak a legfontosabbak, ugyanígy a párkapcsolatot is ők említették legtöbbször. A jó anyagi helyzetet a falvakban élők tartják a legszükségesebbnek a boldogsághoz. A lelki kiegyensúlyozottságra ellenben a nők és a városok lakói voksolnak.

A magyarok legnagyobb része a boldogságot a lelki békével azonosítja, s olyannak képzelik, mint a falusi falvédőkön ábrázolt idillt. Három válaszadó közül kettőnek vagy a „terített asztal, körülötte a családdal”, vagy a „takaros ház, füstölgő kéménnyel, gyerekekkel és kölyökkutyával” képe ugrott be a boldogság szóról. Nem véletlen, hogy a giccsiparág is az emberek boldogságvágyára épít, a vitrinbeli nippektől a szobaszökőkúton át a szirupos „hepiendes” filmekig.

INSTANT BOLDOGSÁG. Már jóformán a reklámok képi világánál vagyunk, ahol édes arcú kisgyerekek a kimerítő játék után egy ragyogóra suvickolt konyhába szaladnak be joghurtért. A boldogság ígéretével próbálják meg a gyártók eladni nemcsak a luxuscikkeket – például az ékszert vagy a méregdrága autót -, hanem az olyan „hétköznapi” javakat is, mint a levespor vagy az öblítő. Mindezek – szemben a régebbi korok boldogságfogalmával, amely akár a földöntúli örök boldogságot, akár az életen át tartó szerelem boldogságát célozta meg, hosszú távban gondolkodott – természetesen csak a jelen pillanat élvezetét jelenti, ezt nevezik boldogságnak. A termékek megvásárlása csak boldog perceket ígér. „A fogyasztói kultúra végteleníteni akarja a boldog pillanatokat” – teszi hozzá Kapitány Gábor. A plaza a boldogság kapuja, fényekkel, lágy zenével, vásárlásra ösztönző illatokkal. Gondoljunk csak a WestEnd vízesésére, a Campona trópusi állat- és növényházára, vagy jó néhány más bevásárlóközpont zsúfolásig telt korcsolyapályájára…

Az igazi boldogságot nem fejezhetik ki tárgyak – teszi hozzá Kapitány Gábor – mert a boldogság mindig: azonosság. Az azonosság a harmónia érzete önmagunkkal, a szeretett lénnyel, a hivatással, a világegyetemmel, a hívő embernek Istennel. Tárgyakkal nem lehet azonosnak lenni, az ember ennél sokkal t öbbet ér.

„Magyarország lakói még nem laktak jól” – magyarázza Sík Endre. A jómódú társadalmakban ugyanis megfigyelhető, hogy a primer szükségletek, az „ehess, ihass, ölelhess, alhass” teljesülésével előtérbe kerülnek olyan „luxus” értékek, mint az önkiteljesítés, a környezet szeretete. Nálunk ugyan az alapszükségletek már teljesültek, de egyelőre rendületlenül tovább fogyasztunk.

A fogyasztói társadalmakban a szex is az azonnal fogyasztható, „instant boldogság” egyik példája lett. Tévéből, internetről zúdul ránk, s minden azt sugallja: a szexualitás tökéletes, problémamentes gyönyört ígér. Nem véletlen, hogy a páciensek többsége úgy megy Bede Zsuzsanna szexológus rendelésére, hogy meg van róla győződve: „mindenki másnak remekül megy a szex, csak nekem nem”. „Az engem felkereső, többségében húszas-harmincas éveikben járó fiatalok a pornófilmekben látott mintákhoz akarnak hasonlítani, ahelyett, hogy a saját vágyaikat élnék meg” – kommentálja a szexológus. A magasra srófolt elvárások pedig törvényszerűen kudarcélményt okoznak. Bár a „boldogság egyenlő szerelem” képletet minden romantikus filmből elleshetjük, nem mindenki van felkészülve arra, hogyan őrizze meg és töltse meg tartalommal az első, féktelen lángolás elmúltával a kapcsolatot.

VÉGSŐ SZÁMVETÉS. A hit is tartalommal töltheti meg az életet, a vallásosak boldogabbak – mutatják ki a felmérések. A nem-hívőknek viszont a halál mindent lezár. Ilyenkor az jelenthet megbékélést, ha a haldokló úgy látja: mindig a saját értékrendje szerint élt. Biró Eszter pszichológus a Magyar Hospice Alapítványnál rákbetegekkel, haldoklókkal foglalkozik. Úgy véli, „boldog halál” ugyan nem létezik, de az elképzelhető, hogy valaki a halál előtt visszatekintve kerek, lezárt egésznek lássa az életét. S nem annyira a múltbeli gondok, nehézségek, hibák elfogadása nehéz – ezek tekinthetők egy teljes élet szükséges részének -, inkább a ma is feszítő konfliktusok, lezáratlan, tisztázatlan viszonyok nyugtalanítják a haldoklót. Nagyon megnyugtató, ha ezeket sikerül rendezni – például a gyerekét egyedül nevelő szülő kibékül a volt házasfelével, és megbeszélik, hogy ezután az fog törődni a gyerekkel. „A halál, sőt az idő tudata segíthet a jobb életben, tudatosítja, hogy nem érdemes állandóan magunk előtt görgetnünk a dolgokat, és várni a terveinkkel, amíg a gyerek nagyobb lesz, amíg több pénzünk lesz” – javasolja összegzésként a pszichológus.