Azon nincs ok meglepődni, hogy elkeseredett intézményvezetők ezt jogalkotói szűklátókörűségnek és a pénztárak rendkívül gyenge lobbierejének tulajdonítják. Akinek az egzisztenciája kerül veszélybe, mi mást is mondhatna?
Az egészségpénztárakkal az a legnagyobb probléma, hogy egyáltalán létrehozták azokat. (Az önsegélyző pénztárra ez még inkább igaz.) Ezt az intézményt olyan biztosítónak szánták, amelynek tilos a biztosítást biztosítássá tévő individuális ekvivalencia elvének alkalmazása. Hogy e konstrukció működésképtelen lesz, azt minden biztosítási szakember tudta, de a pénzügyi tárca illetéseiről minden érv visszapattant. A csődöt érzékelve mentették a menthetőt; előbb bevezették az úgynevezett 60-40 százalékos szabályt (az egészségpénztárnak csak 40 százalékban kell biztosítónak lennie, 60 százalékban takarékpénztár is lehet), később ezt is eltörölték, de szinte feleslegesen, mivel a pénztárak rájöttek arra, miként kell egy biztosító jelmezébe öltözötten takarékot játszani. Az egészségpénztár ma lényegében némi célmegtakarítás, de sokkal inkább egyszerű, bár speciális folyószámla.
Az egészségpénztáraknak, illetve az azzal foglalkozóknak két jól elkülöníthető csoportja van: a „pénzügyes” és a „mozgalmár”. A pénzügyesek – elsősorban a bankok és biztosítók egészségpénztárai – számára egy speciális fizetési rendszerről van szó, amelyhez sajnálatosan egy túlbonyolított adminisztráció társul (tagi tulajdonlás, közgyűlés, folyószámla-műveletek biztosítók mintájára adminisztrálása), de míg az adókedvezmény megfelelően magas, addig azt el lehet viselni. A pénzügyesek életidegen, elvarázsolt figuráknak tartják a mozgalmárokat, de szükségük van rájuk, mert ők gyártják le, és képviselik a nyilvánosság előtt azokat az ideológiákat, amelyekkel a politikának megindokolható, miért őrzendő meg az adókedvezmény. (Ilyen ideológia például az, hogy a pénztártagok „elindulnak az öngondoskodás útján”, vagy: forintban kimutatható, hogy mennyit takarít meg az egészségkassza a pénztár egészségesebbé tett tagjain.) A mozgalmároknak is szükségük van a pénzügyesekre, mert azok érdekérvényesítő képessége nélkül semmi esélyük a sikerre. Hiszen ez esetben az adókedvezmény nem az életképes konstrukciót meglódító kormányzati plusz, hanem a puszta létezés feltétele.
A történet a jelen állás mellett nem az egészségpénztárakról szól, hanem arról, hogy a több-biztosítós rendszer biztosítói az egészségpénztárakra épülhessenek. Ez ok lenne arra, hogy a banki-biztosítói egészségpénztárak menedzsmentjének száj-
ízét megédesítse, s jogalkotói szűklátókörűség helyett bölcs előrelátásról értekezzenek. A mozgalmároknak pedig módjuk legyen eladni pénztáraikat tőkeerős piaci szereplőknek, ahogy az a nyugdíjpénztári szférában is történt. Ha már süllyed a rozoga bárka, inkább egy luxusjacht vegyen a fedélzetére, mintsem egy mentőcsónakban sodródjunk a semmibe.
NÉMETH GYÖRGY
• Hibaigazítás
A Növekvő Béketábor című Nézőpont-írás (Figyelő, 2007/11. szám) szerzőjének, Solymosi Frigyesnek a neve, sajnálatos elírás folytán, pontatlanul jelent meg. Az érintettől és Olvasóinktól elnézést kérünk.
A szerk.