Itália krémje minden nyárutón randevút ad egymásnak a Comói-tó partján fekvő Villa d’Estében.#<# A vendéglátó Alfredo Ambrosetti tudós gondolkodó, amúgy milliomos filantróp; az előadók politikusok, közgazdászok, kutatók; a vendégek az olasz üzleti-pénzügyi elit nagyvadjai. Annak érdekében, hogy minden vendég szabadon fejthesse ki álláspontját (szakzsargonban: az esemény a sajtónak off-the-record), az újságírókat szinte hermetikusan elzárják a tanácskozás érdemi részétől.
MAASTRICHT FELPUHÍTÁSA. A média azonban a legexkluzívabbnak szánt szalonok ajtaján is bekopogtat – vagy a tanácskozás résztvevői szivárognak ki a palota teraszára megmártózni az őszi verőfényben. Így a programmal párhuzamosan Cernobbióban folyik tovább az a könnyedén aligha lezárható közgazdasági polémia, amely jó ideje kibontakozott az Európai Unió stabilitási paktuma, a maastrichti kritériumok esetleges felpuhításáról. Éppen Itália kormányfője, Silvio Berlusconi erőltetné, hogy a recesszió ellenében alkalmazott anticiklikus politika költsége – az állami fejlesztések, a tőkejellegű ráfordítások – ne, csak a folyó kiadások alapján kalkulált hiány számítson bele a stabilitási paktum által megszabott, GDP-arányosan 3 százalékos szigorú keretbe.
Árnyaltan fogalmaz a francia pénzügyminiszter, Francois Mer is: ha a kérdés ma nincs is napirenden, azért érdemes elgondolkodni róla, s 2003-ban akár módosítani is lehetne a stabilitási paktumot. A Koppenhágában ülésező Ecofin-értekezletről érkezik Pedro Solbes, az Európai Bizottság pénzügy-politikai kérdésekért felelős biztosának ellentmondást nem tűrő szentenciája: “Az aranyszabályhoz nem nyúlunk!” Őt erősíti Mario Monti versenyjogi főbiztos is, bár ő elismeri, hogy közgazdaságilag van értelme szétválasztani a folyó költekezésektől a hosszú távú fejlesztéseket szolgáló “jó és hasznos” állami kiadásokat. Kiemeli, hogy strukturális reformok nélkül soha nem fog csökkenni a deficit. Végül határozottan kiáll a paktum szelleme mellett: “Ismernünk kell az államháztartási hiány teljes mértékét, mert ez utal arra, hogy az állam ténylegesen milyen kiszorító hatást gyakorol a pénz- és tőkepiacokon.” Monti azért a saját háza előtt is söpör, amikor hangsúlyozza, hogy az egész európai piac működését kell hatékonyabban szabályozni. Különösen az erőfölénnyel való visszaélést emeli ki, amelynek megítélésében – ígéri – a nemzeti hatóságok rövidesen a korábbinál nagyobb jogkört kapnak. Logikus válasz arra a Fred Bergsten (természetesen amerikai) közgazdász által felvetett problémára, hogy gyönge az európai gazdaság versenyképessége, s ennek egyik negatív következménye a magasabb árszínvonal.
Medgyessy Péter az amerikai gazdaság versenyképességéről, rugalmasságáról beszél – szemben az európaival. Szerinte a közép- és kelet-európai országok hallatlan alkalmazkodóképességről és rugalmasságról tettek tanúbizonyságot az elmúlt évtizedben, s ezekkel a készségeikkel tudnak igazán hozzájárulni csatlakozásuk után a nyugat-európai gazdaság versenyképességének javításához is. Az átfogó béremelések versenyképességet rontó, ugyanakkor társadalomstabilizáló hatásáról szól, s amellett érvel, hogy a dráguló munkaerővel nagyobb hozzáadott értékű termékeket kellene előállítani. (Este azután találkozik a GE Europe elnökével, szóba kerül a világcég új magyarországi regionális központ-projektje is.) A magyar miniszterelnök láthatóan jól beszél a Villa d’Este illusztris közönségének a nyelvén. Befogadták.
ISMERŐS MÓDSZER. Ettől azonban az Európai Unióban is folyó közgazdasági viták éle még nem kopik el. A vita Berlusconi itthoni tanítványaitól is ismerős: a Fidesz-kormányzat “passzírozott” ki az államháztartás más alrendszereibe olyan fejlesztési költségeket, amelyek amúgy a költségvetésbe tartoznának – éppen prezentációs megfontolásokból. A magyar modell mellett – ezek szerint nem is annyira az – annak idején az az érv szólt, hogy nemzetközi dekonjunktúra idején, egy amúgy is felzárkózó gazdaságnak mesterséges állami keresletélénkítésre van szüksége, hogy dinamikusabban fejlődhessen. Mára az eredmény ismert: ténylegesen 6,5 százalékos GDP-arányos hiány és megbillent makrogazdasági egyensúly, egyetlen strukturális reform nélkül.
A Villa d’Este szalonjaiból egyenest a budapesti Városligetbe visszaröpített magyar miniszterelnöknek most azzal kell szembenéznie, képes-e egyszerre fejlesztésekkel lendületbe hozni a magyar gazdaságot, hozzányúlni az egészségügy elkorhadt struktúráihoz úgy, hogy közben még a maastrichti irányszámokat se tévessze szem elől.
