Gazdaság

SZTRÁJKOK MAGYARORSZÁGON – Munkára ítélve

Tudatos károkozás a kitűzött célok elérése érdekében - ez minden sztrájk bevallott célja. Míg a világon általában megszokott dolog a munkavállalók végső fegyverének bevetése, addig Magyarországon még mindig vegyes érzelmek kísérik az ilyen megmozdulásokat. A Fővárosi Munkaügyi Bíróság döntésével hirtelen véget ért vasutassztrájk körülményei, ha lehet, még tovább bonyolították a helyzetet. A sztrájktörvény nem ad kellő felvilágosítást a munkaügyi vitában szemben álló feleknek, s ezért az elmúlt napok drámai fordulatokban sem szűkölködő sztrájkja az érdekvédelmi szervezetek és a munkaadók képviselőit egyaránt megosztotta.

Néhány nem túl jelentős kiivételtől eltekintve, a honi sztrájkok története a közszférában zajlott, a komoly munkabeszüntetések eszközével a magánvállalatok alkalmazottai ritkábban éltek. Főként olyan – állami vagy önkormányzati tulajdonban levő – vállalkozások dolgozói tagadják meg a munkavégzést, amelyek adott esetben egy ország teljes gazdasági életét képesek megbénítani. A politikai nyomásgyakorlás – nem ritkán elhangzik a zsarolás szó is – tehát az egyik közös jellemzője a legújabb kori magyar sztrájkoknak. A munka világában zajló konfliktusok végső formája azonban más okok miatt is kiszorult a versenyszférából. A magánvállalkozások vezetői saját jól felfogott érdekükben is igyekeznek a dolgozóik igényeit kielégíteni, bár nem elsősorban sztrájktól, hanem az elvándorlástól tartanak.

A munkavállalók és a munkáltatók közötti harc ma már egyértelműen a bér körül forog – már nem játszik fontos szerepet a jobb munkakörülmények kivívása. Kétségtelen, hogy korábban éppen a közszférában maradtak el nagymértékben a fizetések, s az is igaz, hogy a nemzeti átlaghoz képest is lényegesen kevesebb fejlesztésre számíthattak a közalkalmazottak, mint a magántulajdonban lévő vállalkozások dolgozói. Másrészről azonban – s ez inkább az alkalmazottak hozzáállását változtatja meg – a versenyszférában tevékenykedő cégek a megtermelt profitból fizetnek többet, míg az állami vállaltoknál, például a veszteségesen működő vasútnál az állam döntésétől függ a bérek alakulása.

Ez magyarázza a szakemberek szerint egyes területek között mutatkozó 50-100 százalékos eltérést, amit jól példáz, hogy az önkormányzati kórház ápolónője bruttó havi 40 ezer forintos bére mellett a magánklinikák hasonló beosztású dolgozói nettóban viszik haza ennek dupláját. (Az külön fejezetet érdemelne, hogy a főállásban kapott “cselédpénz” mellett sokan másodállásban szerzik meg a magasabb jövedelmet.)

Tény, hogy az állami tulajdonban lévő cégek alkalmazottai alulfizetettek. Ennek magyarázatát a szakértők abban látják, hogy az állam “rossz tulajdonos”, vagyis a költségvetés sarokszámaiból kiindulva az első takarékossági lehetőséget a létszámleépítésben és a bérek alacsonyabb mértékű emelésében látja. Emiatt maradt el az elmúlt másfél évtizedben az egészségügy, a villamossági ipar, a közlekedés megannyi vállalatánál a jelentősebb mértékű bérfejlesztés. A munkaügyi vitákban jártasak szerint azonban mára gyökeres változás történt ezekben az alágazatokban.

Míg korábban valóban túlszervezett volt a közszolgálat, ma – részben a viszonylag alacsony béreknek köszönhetően – létszáma éppen csak az elégséges kiszolgálást engedi meg. Emiatt leépítésekkel nem kell már számolni, a további elbocsátások már a társadalmilag elfogadható morális minimumot tennék kockára. A közszolgálati bértarifarendszer – állítja az Érdekegyeztetési Tanács egyik egykori meghatározó személyisége – alkalmatlan arra, hogy a munka piacán versenyképes legyen akár a komoly, de főként a kétes vállalkozásokkal szemben. Alapvetően az éves inflációhoz kellene alkalmazkodnia a bérfejlesztéseknek, de ennek túllépésére kevés az esély. Ugyanakkor az elmúlt tíz esztendő alatt csak annyiban volt hajlandó beavatkozni az aktuális tárca vezetése a különféle bérkövetelések vitájába, amennyiben az már országos méretű munkabeszüntetéssel fenyegetett.

Ráadásul mindig tisztában volt a kormányzat azzal, hogy a sztrájkot nem egyszerű végrehajtani Magyarországon. A rendszerváltást megelőzően egyetlen tömörüléshez tartoztak a szakmai szakszervezetek. Az egyesülési jogról született 1989-es II. törvény tette lehetővé további – alulról szerveződő – szakszervezetek megalakulását. A magánvállalkozások nehezen jutottak dűlőre a megannyi érdekvédelmi szervezettel, így az 1992-ben életbe lépő Munka Törvénykönyve ebben a szférában több szakszervezet megszűnését hozta. A korábbi, közel 90 százalékos szervezettségi szint mára a közszférában 60, míg a magánvállalatoknál 20-30 százalékosra csökkent. Ebben az is szerepet játszott, hogy jó néhány tulajdonos – sokszor nem éppen törvényes eszközzel – akadályozza a szakszervezetek munkahelyi megalakítását. Ez egyben azzal is jár, hogy elmarad a kollektív szerződések megkötése.

Ennek ellenére jelenleg is 9 szakszervezeti központ több mint 170 tagszervezete működik. Ezek közül a legerősebbek a közlekedési, az energetikai, az egészségügyi és a közalkalmazotti tömörülések. Ennek részben “történelmi” oka van – a rendszerváltás előtt is ezek voltak a legerősebbek -, részben a bér- és munkakörülmények alakulásával magyarázható. A költségvetési szférába tartozó infrastrukturális vállalatok a nemzetgazdaság állapota miatt e két területen sem fejlődtek megfelelő ütemben. Az ellátási kötelezettség okán a privatizáció csak nehézkesen zajlott, s olyan meghatározó vállalatoknál, mint a MÁV Rt., egyes tömegközlekedési vállalatok, vagy az egészségügy a tulajdonosi szerkezetben lényegi változás nem történt. Ahol mégis, ott a magántőke sem volt képes a béreket a versenyszféra szintjére emelni.

Összehasonlításul az éves bérnövekedés a pénzügyi tevékenység és kiegészítő szolgáltatásai alkalmazottainak körében 30 százalék feletti, míg az egészségügyben és a szociális ellátás terén nem érte el a 10 százalékot. A gyakorlatban ez havi átlag nettó 91,6 ezer, illetve 38,2 ezer forint keresetet jelent. A bérharcban ez a minimális növekedés vezethet egy esetleges sztrájk kialakulásához. A tulajdonosi szerepet játszó állam azonban forráshiány miatt nem képes a felzárkóztatásra, bár a tervek szerint néhány év alatt meg kellene közelíteni az európai mértéket ezen a téren is.

A magyarországi sztrájkveszélyes helyzetek kialakulásához az is vezetett, hogy a bértárgyalásokban részt vevők – mind a munkavállalói, mind a munkáltatói oldalon – gyakran nem az ésszerűséget tartották szem előtt, hanem érzelmi alapon érveltek. Az indulatok felkorbácsolása pedig csak olyan megoldást hozott, amikor legalább az egyik félnek jelentős veszteséggel kellett távoznia. Ugyanakkor az érdemi vitákban nem jelent segítséget egyetlen országos fórum sem. Míg korábban az Országos Érdekegyeztető Tanács komoly segítséget nyújthatott, ma már kezd súlyából veszíteni, s nem csak a kormány hozzáállása miatt.

Ez pedig a munkahelyi fórumok szerepének a növekedésével jár. Sem a nagy munkavállalói érdekvédelmi szervezetek, sem a munkaadói szövetségek – mint testületek – nem képesek érdemben befolyásolni a vitákat. Jó példa erre az 1995-ös vasutassztrájk, vagy a Budapesti Közlekedési Vállalatnál (BKV), illetve a légiirányítóknál tartott 1990-es megmozdulás. Országos általános munkabeszüntetés pedig csak egy volt a rendszerváltás óta, 1991 decemberében, meglehetősen kétes sikerrel. (A taxisblokád ebben a tekintetben kivételnek számít. Egyrészt jogi értelmezés alapján nem minősül sztrájknak, mivel nem munkavállaló és munkáltató közötti vita kapcsán bontakozott ki, másrészt a szervezők egy áremelés miatt indítottak spontán akciót. A tárgyalások sem a munkabeszüntetés befejezéséről szóltak, hanem a benzin árának alakulásáról.)

A közszféra munkabeszüntetései jelentős hatással vannak a versenyágazatokra is. Éppen az infrastrukturális szerep miatt komoly gazdasági hátrányai keletkezhetnek egy-egy cégnek, ha esetleg a szállítási, vagy az energetikai szektor áll le. A lehetőség bármikor fennáll. A munkaadói szervezetek vezetői már többször szorgalmazták, hogy alágazatokra lebontva jogszabály döntsön a minimális szolgáltatás mértékéről. Az állami illetékesek ezt eddig azzal utasították el, hogy képtelenség valamennyi szolgáltatási területre és az összes sztrájktípusra kidolgozni egy viszonylag hosszabb távra érvényes rendszert. Példaként Franciaországot szokták emlegetni, ahol még sztrájktörvény sincs, mégis a gyakori munkabeszüntetések sem okoznak elháríthatatlan zavarokat. A szakszervezeti vezetők – általában – nem zárkóznak el egy ilyen megoldástól, de az ő véleményük az, hogy csak a katasztrófák elkerülése, az emberi élet védelme legyen kötelező.

Sztrájkterv azonban akad még jó néhány, hiszen az említett költségvetési szférában dolgozók – ide- értve a már átalakult cégeknél alkalmazottakat is – a vállalati lehetőségektől magasabb béremelést szeretnének elérni. Ez nem mindig kapja meg a társadalmi támogatottságot, például a buszvezetők esetében, akik az ágazaton belül is a magasabb kategóriába tartoznak, bár tény, hogy – hasonlóan a mozdonyvezetőkhöz – eredményesebben tudnak tiltakozni, s az általuk kiharcolt bérnövekedés a cég valamennyi alkalmazottjára kiterjed.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik