Olaszországban a gazdaság alapszövetét – az évtizedes huzavona után végre csakugyan privatizálódó állami holdingok mellett – mindmáig a családi vállalkozások adják: nemcsak a kis- és közepes, hanem a nagyvállalatok szintjén is. Operatív vezetőik többsége egyszersmind az alapító család tagja, vagy ha nem, akkor megpróbál a helyükre lépni, olykor – mint például De Benedetti esetében – nem is sikertelenül.
Az ilyesfajta támadásokat kivédendő, a komolyabb famíliák csemetéit már apró gyermekkoruktól kezdve arra nevelik, hogy egyszer majd át kell venniük a boltot, s a testvéreknek meg kell osztozniuk a kulcspozíciókon. Az természetes, hogy Agnelliék, Benettonék, Barilláék ifjabb nemzedéke a legjobb olasz egyetemek diplomája után még egy master fokozatot is szerez, többnyire valamelyik neves amerikai intézményben, de gyakran követik e példát a kevésbé ismert közepes vállalkozásoknál is, ha biztosítani akarják a családi vagyon megőrzését.
Részben a nagyok utánzása nyomán igen elterjedt az a szokás, hogy formálisan a “trónörökösökkel” is megmászatják a szamárlétrát: le kell húzniuk egy-egy szezont a gyártószalagok mellett, vagy az ügyintézés alsó szintjén – hadd okuljon az a gyerek. Ilyenkor még egyéni hobbykat, extrém elképzeléseket is megtűrnek – persze bizonyos határok között -, harmincas évei tájékán a többség úgyis beáll a sorba.
Először is, felveszi az egyenruhát. Egy olasz vállalatvezető számára – legyen bár magáncégnél vagy államinál, sajátjában vagy alkalmazottként, délen vagy északon – az öltözködés majdnem olyan fontos, mintha topmodell volna. Talán csak a változatosság nem olyan nagy: kitűnő minőségű sötét öltöny, fehér vagy világoskék ing, csíkos vagy diszkrét pöttyös nyakkendő, tükörfényes fűzős cipő – ez a kötelező megjelenés. Kiegészítőként maximum a drága, de nem feltűnő óra vagy kézelőgomb fogadható el – aranyláncot, karkötőt, gyűrűt inkább csak délen hordanak, s ott is “maffiagyanús” viseletnek számít. A nagyon bátrak vagy magabiztosak némileg eltérhetnek a szabványtól (legombolt oxfordinggel, hajszálcsíkos szövettel, laza nyakkendőkötéssel, urambocsá, a mandzsettára kívülről csatolt karórával), az ilyesmi azonban hamar egyéni védjeggyé válik, s akként lesz kötelező. Rendkívül elegáns dolog viszont régi, békebeli anyagú felöltőt, több évtizede csináltatott szmokingot, ómódi selyem nyakkendőt hordani – egyáltalán minden, ami a “régi pénz” meglétéről árulkodik.
Egyébként csak a szintén ajánlatos sporttevékenységek során engedhető meg némi kilengés, természetesen a korlátokon belül. Magára valamit adó menedzser, különösen ha tulajdonos, csak különcködésből engedheti meg magának, hogy ne vitorlázzék és ne síeljen, méghozzá lezser, de előírásos öltözékben. A fiatalok élhetnek a versenyautózás szenvedélyének; aki sokat élt angolszász területen, vagy nem fél, hogy sznobnak minősítik, az újabban golfozhat is, a teniszt viszont nem tartják különösebben elegáns sportnak. A foci iránt persze illik behatóan érdeklődni – Olaszországban ez nem számít mazochizmusnak -, még ha csak kevesek vannak is olyan szerencsés helyzetben, hogy érdekeltségeik közé futballklub is tartozzék. Semmi sem mutatja jobban, hogy ki hol áll presztízs dolgában, mint az, hogy ki jelenhet meg a Milan, a Juventus vagy az Internazionale díszpáholyában a tulajdonosok családtagjai, a fenti esetekben Agnelliék, Berlusconiék, s a kőolajüzletben érdekelt Morattiék mellett. Felbukkanhatnak ott az állami szektor túlélő csúcsvezetői is, békés egymás mellett élésben kormánypárti és ellenzéki politikusokkal – hogy ki melyik csapatnak drukkol, az legalább olyan közismert, mint hogy melyik párt vagy vállalat embere.
Az autó viszont csak bizonyos szint alatt számít státuszszimbólumnak: a nagy kocsi olyan elterjedt, hogy azzal aligha lehet villogni – helyváltoztatási eszköz, nem több. Szolid üzletember nem jár dzsippel, sportkocsival, luxuslimuzinnal – annál divatosabb az angolos “understatement”, az egyszerű kiskocsi, fiatalabbaknál pedig a motor a városi forgalomban. Megtalálható persze a másik véglet is: a legfelső szinteken természetes a magán- vagy vállalati repülőgép, sportosabbra vett imázs esetén a helikopter használata.
Az elfoglalt üzletember jelképéből nagyon gyorsan tömegfogyasztási cikké degradálódott a mobiltelefon: amikor az 57 milliós országban már 10 millió “cellularét” használnak, s minden aggódó anya azzal engedi el a diszkóba a gyerekét, akkor fontos ember nem mobilozik lépten-nyomon. Nem csapja le az asztalra az étteremben sem: ott az enni- és innivalóra kell összpontosítani, és illik érteni is hozzá. Nem túlzottan persze, mert az a felkapaszkodott újgazdagság gyanújába keverheti az embert. Ezt megelőzendő legjobb, ha valakinek saját szakácsa van, vagy ha látványosan az egyszerű étkezés híve. Nemigen hallani viszont üzletemberről, aki főzési tudományával dicsekedne – ezt még a kevés számú női menedzsertől se várják el.
A nők egyébként annyira új keletű jövevények az itáliai gazdaság vezető posztjain, hogy külsőségeikben, szokásaikban ma még sokkal nagyobb szabadságot élveznek, mint a regionális eltéréseikkel együtt mégiscsak az észak-olasz standardhoz igazodó férfiak. Marina Salamon, egy 400 milliárd lírás forgalmú ruházati csoport tulajdonos-elnöke például nyugodtan járhat pulóverben-nadrágban, kibontott hosszú hajjal, mint egy egyetemista, aki húsz éve “úgy maradt”. Hiába várták el a kosztümviseletet a harminc év körül járó Emma Marcegagliától is, aki az acéliparban nevet szerzett évi 3 ezer milliárd líra forgalmat bonyolító családi vállalkozásból érkezett a legnagyobb munkáltatói szövetség, a Confindustria ifjúsági szekciójának élére. A hamar médiasztárrá vált csinos hölgy – pénzügyi masterjét a New York Universityn szerezte – miniszoknyás, kivágott ruhában ül be a legmagasabb szintű rendezvények első soraiba is, de erélyes fellépésével, rámenős vitastílusával hamar leszoktatott mindenkit arról, hogy csak a lábára figyeljen. A maguk módján extravagánsak a többi híres menedzserasszonyok is: Inge Feltrinelli, a hasonnevű kiadó vezetője talán életében se vett még fel sötétkék kosztümöt – ám ettől még voltak olyan évek (utoljára 1995-ben), amikor valamennyi, a bevételeket is meghatározó számottevő olasz irodalmi díjat a nála megjelent kiadványok vitték el. Letizia Moratti viszont a kosztümjeiről vált nevezetessé: a már említett Moratti-családhoz tartozó üzletasszony saját biztosítási brókercége éléről került a Berlusconi-kormány idején két évre az állami rádió-televízió, a RAI elnöki székébe. A szivárvány összes árnyalatában tündöklő kosztümjei a fotósok kedvencévé tették; arra, hogy mellesleg a RAI pénzügyeit is rendbeszedte, ma már jóval kevesebben emlékeznek.
