A globális piacok, a verseny fokozódása és a tempó felgyorsulása következtében a Cityben érezhetően kitolódott a munkaidő: a brókerek már nem sokkal reggel 6 óra után, a távol-keleti tőzsdék zárása előtt berobognak, és sokszor még a Wall Street munkaidejének vége is képernyőik előtt találja őket. A befektetési bankárokra nehezedő nyomás pedig ugyancsak régen nem engedi meg a klasszikus nyolcórás munkaidőt – ha kicsit később is érkeznek, sokszor a fél éjszakát munkahelyükön töltik.
Az öltözködési “kódex” is más – egyszerűbb – volt azelőtt a hivatalokban. A férfiak, szinte kivétel nélkül, iskolai uniformisuknál egy számmal nagyobb öltönyt viseltek. Az amerikai befolyás nemcsak a menedzsment rétegződésében, hanem a hivatali viselet változatosságában és árulkodó jellegében is érződik. A lényegében egész nap számítógépeik monitorjai és telefonjaik mellett rostokoló traderek létfontosságúnak tekintik, hogy minél kényelmesebben öltözködjenek. Őket nemcsak arról lehet felismerni, hogy az unalmas hajszálcsíkok és walesiherceg-kockák helyett élénkebb inget és nadrágot vesznek fel, de ők azok is, akiken rikító, üde színű zakók és harsány nyakkendők ugyancsak előfordulhatnak.
A legtöbb gondot a tanácsadó cégek vezető munkatársai és a kereskedelmi-befektetési bankárok fordítják – valójában nagyon kevés feltűnést keltő – öltözékükre. Ők azok, akik ragaszkodnak sötétszürke vagy sötétkék öltönyeikhez, fontosnak tartva, milyen márkát viselnek, honnan vásárolnak. A legelegánsabb öltönyök a londoni Savile Rown készülnek, lehetőleg méret után, vagy a hamisítatlan brit konfekcióipar – az Austin Reed, Aquascutum, Moss Brothers, Gieves and Hawkes és hasonlók – termékei. Ingük az esetek többségében fehér, esetleg világoskék vagy halvány rózsaszínű, amelyet rendszerint decens arany vagy ezüst (gyakran egykori alma mater, egyetemi kollégium címerét viselő) mandzsettagombbal hordanak. A kreatív munkakörökben dolgozók, például a reklámcégek menedzserei megőrizték eredeti imázsukat, még ha nem is festenek különösebben jól narancsszínű zakójukban és piros keretes szemüvegükben. A Cityben mindazonáltal a lehető legritkábban látni valakit blézerben; viselése szinte ballépésnek, faux pas-nak számít, amit kifejezetten hétvégi, sőt sportolással – például a legendás Henley-i regattával – összefüggő tevékenységgel asszociálnak.
Divatszakértők szerint a brit férfiak akkor jönnek igazán zavarba, amikor olyan alkalomra kell felöltözniük, ami a futball- vagy rögbistadionok tribünjein való ácsorgás és a nagymamájukkal eltöltött teázás között helyezkedik el. Johnnie Boden, akinek katalógus alapján megrendelhető szabadidős ruhatára szinte klasszikusnak számít, megfigyelte: egyes emberek egyszerűen nem tudnak hová nézni a szekrényükben, ha éppen nem vehetnek fel öltönyt. “Az angol férfiakat meg kell tanítani, mit hordjanak – egyszerűen nincs a vérükben.” Most, hogy az amerikai vállalatok 70 százalékában bevezették a lezser öltözködés politikáját, és a szisztéma Londonba is beszivárgott, a Levi vastagon reklámozza kellemes pamut nadrágjait. A szigetországban azonban embereikre akadtak, és nem is olyan egyszerű számukra a férfiak megtérítése. Nemhiába, az öltöny brit tradíció és a brit férfiak nagyon ügyelnek arra, hogyan ítélik meg mások a megjelenésüket. Sok vállalkozás gondolja úgy, hogy a szabályokat az ügyfelek elvárásai diktálják. Így a merevebb hivatások viselői továbbra is állig felgomboltak maradnak: az öltöny szigorúan kötelező az ügyvédek és könyvelők számára. Az ügyvédi kamarában még mindig nagyon elterjedt a mellény viselete, bár az új generáció már elfeledkezik erről. Az aukciós házak azonban tele vannak túlságosan is méretre szabott öltönyös urakkal. Sokan már csak azért is irtóznak a relaxáltabb öltözködéstől, mert úgy érzik, elvesztik tekintélyüket, ha ugyanúgy néznek ki, mint mindenki más, s meg vannak győződve arról, hogy a lányok jobban felnéznek az öltönyös férfiakra.
Miközben egyre több brit vállalatnál és pénzintézetben vezetik be a “dress down”, rendszerint a “lezser” péntek politikáját és a normák más tekintetben is omladozhatnak, a nyakkendő továbbra is az igazi angol gentleman megkülönböztető jegye marad. Egyes vélemények szerint a nyakkendő fejezi ki legjellemzőbben viselője státuszát, gyökereit. Csínján kell bánni azonban a bizonyos “kaszthoz” tartozást kifejező nyakkendőkkel. Rendkívül zavarba ejtő, ha a királyi testőrség, az etoni vagy harrowi internátus, esetleg valamelyik cambridge-i vagy oxfordi kollégium címerét ábrázoló nyakkendő viselőjét rajtakapják, hogy valójában csak azért hordja, mert tetszenek a színei. A nyakkendőviselés hagyományai borzasztó réginek tűnnek; e mai ruhadarab elődeit az 1660-as évekig lehet visszavezetni, amikor II. Károly divatos kravátlikkal tért haza franciaországi száműzetéséből. De a királyi család más tagjai is iránymutatónak mutatkoztak a divat terén. A történetesen ugyancsak önként vállalt franciaországi száműzetésben elhunyt windsori herceg, haláláig igazi dandyként viselkedő VIII. Edward találta fel például az extra vastag Windsor-csomót, amely ma is divatosnak számít, kiemelve a nyakkendő erényeit. A majdani III. Károly, azaz a jelenlegi walesi herceg viszont más földi halandókkal együtt a “természetesen klasszikus”, finom, apró mintás vagy csíkos nyakkendők híve. Ettől függetlenül a nyakkendők és ingek utcájának nevezhető Jermyn Streeten – ahol többek között a csak nevében és stílusában tradicionálisnak látszó, valójában mindössze néhány éves múltra visszatekintő, szinte minden bankár számára kötelező Thomas Pink főhadiszállása is található – azokat az ügyfeleket és turistákat is ki tudják elégíteni, akik feltűnőbb, kirívóbb, például a Versace és más olasz divattervezők által képviselt mintákat keresik. Egy bizonyos fizetési osztályon felül az üzletemberek a sikkes Salvatore Ferragamo, vagy a méregdrága, örökzöld Hermes nyakkendőket részesítik előnyben.
Aligha lehet anélkül beszélni a brit businessman-ek öltözködési szokásairól, hogy ne említsük a vidékies stílust, amely nemcsak a vadászó, halászó és lovagló urak között dívik. Nagy-Britannia egyedülálló helyet foglal el a világban a “rus in urbe”, a városban is hordott “country look” terén. A szigetországban normális körülmények között hagyományos víkend-viseletnek számító tweed zakó Európában, Amerikában és a Távol-Keleten egyaránt mindennapos viseletként is hallatlan népszerűségnek örvend. Az angol úriemberek ruhatárából nem hiányozhat a Barbour kabát, ugyanakkor e jól csengő márkanévvel ellátott darabok kétharmadát exportálják. A méregdrága, sárnehéz, de nyilván praktikus és tartós zöld olajos vászonkabát, amely védelmet nyújt a szél, a hideg, az eső és a tüskés sövények viszontagságai ellen, egyaránt viselhető az oly népszerű madárlesen, mint vidéki városokban shoppingolás közben. Hisz ne feledkezzünk meg arról, hogy nemcsak a felső középosztály, hanem az üzletemberek és hivatalnokok jelentős része is élete, ideje nagy részét Londonon kívül, vidéki kúriájában tölti.
