A jelenlegi felosztó-kirovó nyugdíjrendszer részben oka, részben okozata a magyar gazdaság kibontakozási nehézségeinek. A szisztéma túlzottan liberális alkalmazása miatt az utóbbi években kialakult nagyarányú inaktivitás immár az egyik legfőbb gátja a növekedésnek – vélik a Tárki kutatói. Az alacsony nyugdíjkorhatár, a toldozgatott modell és az indexálási gyakorlat együtt jelentős szívóhatást fejtett ki, amely – az alacsony színvonalú és bizonytalan állami ellátás ellenére – még ma is nagyon erős. Az inaktivitás növekedésének egy részét szerintük szigorúbb jogosultsági kritériumokkal meg lehetett volna előzni.
A Tárki korábbi vizsgálatai, illetve legújabb, a pénzügyi és a népjóléti tárca Nyugdíj Munkacsoportjának felkérésére készített felmérése is megerősítették, hogy a nyugdíjrendszer működéséről, az egyes reformlépések okairól meglehetősen keveset tudnak a polgárok – rendre mélyen alábecsülik például a szisztéma működésének valódi költségeit.
Ezzel együtt az attitűdök kimutathatóan változnak. A rendszerváltás utáni első évben például még a megkérdezettek kétötöde gondolta úgy, hogy az idősekről való gondoskodás a család feladata. Mára – amint azt a négy hónappal ezelőtti, 1500 fős reprezentatív mintát megkérdező, Tóth István György vezette Tárki-kuta-tás kimutatta – ez az arány egyötödösre csökkent. Egyértelmű elmozdulás tapasztalható az állampolgári jogosultság felől az úgynevezett biztosítási elv felé, amikor is a nyugdíjakat valamiféle korábbi hozzájáruláshoz kötik. A megkérdezetteknek immár több mint fele mondta azt, hogy nyugdíj csak azoknak járjon, akik legalább két évtizedig fizettek járulékot.
A nyugdíjrendszerrel kapcsolatos vélekedéseket és a tényleges viselkedést egyaránt az iskolázottság, s ezzel összefüggésben az általános tájékozottság határozza meg a legnagyobb mértékben. A nyugdíjas évekre való felkészülést – az életkor mellett – ugyancsak a végzettség differenciálja leginkább. Általában igaz ugyanakkor, hogy ez a fajta előrelátó öngondoskodás csak viszonylag kevesek sajátja (lásd grafikonunkat).
A jelenlegi rendszer megítélése meglehetősen kritikus. A potenciális nyugdíjasok döntő többségének az a véleménye, hogy ha minden változatlan marad, idős korukban az emberek nem fognak elfogadható nyugdíjat kapni. Másfelől a mai nyugdíjasok is úgy látják, hogy járandóságuk a jövőben tovább veszít majd értékéből.
Ami a nyugdíjreformot illeti, a megkérdezettek a legnagyobb arányban egy olyan szisztéma mellett teszik le a voksot, amely kombinálja a közösségi szintű szabályozást a piaci jellegű ösztönzőkkel. Van fogadókészség a tőkefedezeti elemek megjelenése iránt is. Erre utal, hogy a válaszadók 38 százaléka szerint a nyugdíjak megállapításának fő elveként “mindenkinek annyi járjon vissza kamatostul, amennyit életében befizetett”. Ugyanilyen fontos tényező azonban a munkaviszonyban eltöltött évek száma is, amit a válaszolók 42 százaléka tett az első helyre. (Azt a megoldást, amely szerint a nyugdíj összegét a nyugdíjba vonulás előtti néhány év átlagfizetése alapján kell kiszámítani, alig egyötödnyien preferálnák.)
Még plasztikusabban jelzi a tőkefedezeti technikák elfogadását, hogy az emberek kétötöde – legalábbis elvben – egy olyan megoldást támogatna, amelyben a nyugdíjak szintjét kétharmad-egyharmad arányban szabnák meg az aktív életkor keresetei és a befizetések utáni kamatok (lásd grafikonunkat). A tőkefedezeti megoldással egyébként leginkább a közép- és felsőfokú végzettségűek szimpatizálnak. A munkaviszonyban szerzett keresetek szerepét az alsó szintű vezetők emelik ki, míg a status quo mellett elsősorban a szakképzetlen és betanított munkások állnak ki.
Mindezek után nem meglepő, hogy az emberek nagyobbik része egyértelműen változtatna a jelenlegi szisztémán. A többség – a megkérdezettek háromötöde – afelé hajlik, hogy a most működő kötelező nyugdíjbiztosítási rendszert rugalmasabbá téve a járulékfizetők egy bizonyos összeghatáron felül, egy kötelező állami alapbiztosításon túl, maguk dönthessenek arról, hogy milyen típusú nyugdíjbiztosítást akarnak finanszírozni, s kivel akarnak szerződést kötni. A diplomásoknak majdnem négyötöde választaná ezt a modellt. Ezen felül egy radikális kisebbség (17 százalék) egyenesen a teljes önrendelkezés híve, s a polgárra bízná, hogy mit kezdjen a jövedelmével (lásd grafikonunkat).
A jövőben mindenképpen számolni kell a magánnyugdíjakat kezelő intézmények elterjedésével, illetve súlyának növekedésével. Érdekes lehet tehát, hogy az emberek milyen szempontokat tartanak fontosnak, amikor nyugdíjbiztosítót választanak. Nos, a még nyugdíj előtt állók körében végzett megkérdezés alapján a legfontosabb egyértelműen a biztonság (még azzal a megkötéssel is, hogy emiatt esetleg a maximálisan elérhetőnél kisebb kamattal kell számolni). A második fő kritérium a szakértelem, ezt követi a mobilizálhatóság (bármikor hozzá lehessen férni az összegyűlt pénzhez), majd a megbízhatóság és a tőke-erő. Úgy tűnik, a legkevésbé a demokrácia számít – az a lehetőség, hogy bele lehessen szólni a pénztár vezetőinek megválasztásába, csupán hatodlagos.
