A főhivatalokban most sem tagadják, hogy ismét politikai döntés születik kenyér ügyben, pedig a piac általában megsínyli a sebtében, esetleg a szükséges adatok hiányában hozott efféle intézkedéseket. Még akkor is, ha az érintettek példás alkalmazkodóképességgel általában felülmúlják az íróasztalok mellett született ötleteket. Az őszi gabonakiviteli zárlatot például őrléssel játszották ki. A darára ugyanis nem vonatkozott a stop. Évekkel ezelőtt, amikor még hatósági áras volt a kenyér, kevés krumplival ízesítve vagy háziasnak keresztelve “sütöttek ki” a pékek új, szabad árkategóriákat. Bizonyára nem lesz ez másként most sem, ha a sok helyütt már túlhaladott százforintos elvi határtól megriadt hatalom kézi vezérléssel újra “szabályozza” a kenyér árát.
Az árdiktátumhoz persze tudni kellene, mennyibe is kerül az előállítás, a nyersanyag, a szállítás. A piaci viszonyok meghonosodásával azonban olykor kevesebb információja van a főhivataloknak a gyorsan változó termelési költségekről, mint egy jósnőnek. A lobbyk ugyanis féltve őrzik ezt a titkot, kijátsszák a hatóság tájékozatlanságát. A költségtanulmányok elkészítőinek tehát a termelő, a malomipari, a sütőipari, a kereskedelmi, esetleg a fuvarozói érdekcsoport bizalmas adatait kellene kifürkészni.
Persze piacbarát kenyérárcsökkentő módszerekkel is célt érhetne a kormány, de ezeknek kockázata, ára van. Egyesek éppen az idei exportengedélyezési újításnak, a kvótának tulajdonítják a gabonapiaci anomáliákat. A tavalyi, csaknem 2,6 millió tonna helyett ugyanis az idén csak 1,2 millió tonna búza, illetve liszt kivitelét engedélyezték egy új, a termelők számára idegen, bonyolult módszerrel. Ez lehetett az oka, hogy július derekán csak a kvóta töredékére, néhány százezer tonnára váltották ki a végleges exportengedélyt.
A másik árbefolyásoló tényező, az állami készletek feltöltése, növelése sok pénzbe, az irányár rendszerének régóta húzódó bevezetése még több munkába, egyeztetésbe kerülne.
A költségvetési hiánytól fenyegetve a kormány azonban nehezen hajlik az áldozatokra, legfeljebb, ha azt más fizeti. Az ágazati szintű költségjövedelem-elemzéseket is egyszerűbb megkövetelni a tárcáktól, mint egyetlen fillért is a központi ártámogatásra.
Felmerült például, hogy csökkentsék, engedjék el a kenyér áfáját. Ez azonban precedens lehetne, amely azon túl, hogy a központi kassza bevételeit apasztja, kikezdheti az áfa-rendszert. Ráadásul a szegényebbek helyett éppen a jobb módú, többet fogyasztóknak kedvezne. Nem meglepő, hogy ezt a javaslatot elvetették.
Megoldás lehetne az is, ha a stratégiai cikket gyártók adókedvezményt, kompenzációt kapnának. Ezek nélkül választani kell, hogy – a vevő kárára – a termelővel, gyártóval vagy éppen fordítva, a fogyasztóval (választóval) kivételezzen-e a hatalom.
Kérdés persze, hogy olcsóvá kell-e tenni egyáltalán a kenyeret, vagy a kialakult piaci helyzetet elfogadva – például szociális reformmal, kenyérjegyekkel – elérhetővé tenni a rászorultaknak? Népszerűbb, egyszerűbb ugyan a régen bevált fordulattal előírni: nem lesz több mint 3,60 vagy akár száz forint. Ám ez azt jelenti, az illető nem bízik a kereslet-kínálat önszabályozó erejében.
