A Központi Statisztikai Hivatal összefoglalót készített azokról a gazdasági és társadalmi folyamatokról, amelyek a magyarországi rendszerváltást kísérik. Az elemzések ugyan az 1995. március 12-i stabilizációs kormányintézkedésekig követik csak nyomon a történteket, ám ezekből is kibontakozik a rendszerváltás szinte minden ellentmondása.
A hazai beruházások volumene 1994-ben 11 százalékkal kisebb volt, mint 1989-ben. A csökkenés 1990-91-ben volt a legnagyobb mértékű, ezt követően lassult, stagnált, majd 1994-re növekedett a beruházások volumene.
Ezt a folyamatot számos tényező befolyásolta. A legnagyobb mértékben az, hogy a lakásberuházások értéke és aránya egyaránt visszaesett, 1994-ben még a magánlakás-építések száma is alig haladta meg az 1989-ben magánerőből (részben hitelből) épített lakások 52 százalékát. A másik ok az volt, hogy a magyar gazdaság általános recessziója mellett az új gazdasági szervezeteknek, de még az újonnan beérkezett külföldi tőkével létesítetteknek sem volt megfelelő erőforrásuk a beruházásokhoz. Sok olyan szervezet jött létre, amelyik nem megforgatni kívánta a befektetett tőkét, hanem abból minél előbb haszonra szert tenni, és a hasznot kivonni a gazdaságból. Ez a tendencia érvényesült 1992-93-ig. 1994-ben aztán élénkülés kezdődött, amelynek valószínűsíthető fő elemei a következők:
A hazánkban létesült vegyes vállalatok jelentős hányada folyamatosan fejleszti termelését, és ehhez egyre több új beruházást is hoz létre (volumenükben nem jelentősek, de jellegükben meghatározóak az autógyártás beruházásai).
Napjainkban egyre több a kisebb-nagyobb fejlesztés és mind kevesebb a korábban megszokott állami nagyberuházás.
A fejlődésnek induló ágazatok – köztük gépipariak – ugyancsak több beruházást, s főként technikai, technológiai megújulást igényeltek.
Árulkodó a beruházások anyagi-műszaki összetétele. Az 1994. évi beruházási teljesítményértéknek 53 százaléka építés, 38,1 százaléka gép, 8,9 százaléka pedig egyéb beruházás volt. Különösen jelentős az, hogy az importgépek aránya az összberuházás közel negyedét teszi ki. Az sem elhanyagolható, hogy az 1994-ben a statisztikai megfigyelésbe bevont szervezetek beruházásainak (e szervezetek teljesítették a beruházások 70 százalékát) csaknem 53 százalékát a részvénytársaságok fektették be, és mintegy további 13 százalékot a kft.-k. Jellemző, hogy a zömében középméretű részvénytársaságok azok, amelyek nyereségük egy részét (gyakran ennél többet is) beruházások formájában visszaforgatják a termelésbe.
Sokatmondó a beruházások ágazatok szerinti összetétele is. A megfigyelésbe bevont szervezetek 1994. évi összberuházásának a legnagyobb hányada, 27,1 százaléka a szállítás, posta és távközlés fejlesztésére irányult – ezen a téren volt talán a legnagyobb az elmaradás a korábbi évtizedekben. A feldolgozóipar beruházási teljesítményei az összberuházás 21,8 százalékát képviselték; a mezőgazdaság, vad- és erdőgazdálkodásé pedig mindössze 2,2 százalékot. Az egyéb, nem anyagi termelőtevékenységek közül a pénzügyi tevékenység és ehhez tartozó kiegészítő szolgáltatások vették igénybe az összberuházások 5,4 százalékát; a közigazgatás, kötelező társadalombiztosítás a 6,2 százalékát; az oktatásra jutott a beruházások 3 százaléka; az egészségügyi és szociális ellátásra pedig az 5 százaléka.
A munkatermelékenység
A magyar gazdaság átalakulását a munkatermelékenység fokozatos növekedése kísérte. Ez lényeges tényezője annak, hogy a gazdaság nemzetközi versenyképessége a korábbinál kedvezőbben alakuljon. Igaz, a foglalkoztatottság adatát nem tekinthetjük abszolút pontosnak, hiszen az illegális, az adózást megkerülő foglalkoztatottság meglehetősen elterjedt, különösen a kisvállalatoknál, ez pedig azt jelenti, hogy a termelékenység mutatószámban a megtermelt érték benne van, a ráfordított munka azonban nincs.
Ha a termelékenység növekedésének hátterét, annak tényezőit vizsgáljuk, a különböző adatok egyértelműen arra utalnak, hogy a piacgazdaságra való áttérés a gazdálkodó szervezetekben növelte a munka szervezettségét, annak intenzitását, s ennek kapcsán termelékenységét is. Kétségtelen, hogy ebbe az irányba hatott a személyi jövedelemadó és a viszonylag magas társadalombiztosítási hányad is, hiszen a magyar munka nemzetközi összehasonlításban ma már korántsem olyan olcsó, mint a nyolcvanas években volt. A munkáltató számára a foglalkoztatottság növelése (ha ezt a legális szférában teszi) egyre nagyobb terhet jelent, s ezért arra ösztönzi, hogy a munkavállalót lényegesen jobban igénybe vegye, mint korábban a nagyvállalatok.
Az sem elhanyagolható, hogy az országban jelentős és évek óta növekvő (vagy éppen magas szinten stagnáló) a munkanélküliség. Ennek fenyegető réme a munkavállalót is a munkaintenzitás növelésére sarkallja.
Mindezek a tényezők kedvezőek a termelékenység eredménye szempontjából. Az azonban korántsem ilyen kedvező, hogy a munka technikai feltételei nem javultak hasonló mértékben: a beruházások az iparban és főként a mezőgazdaságban nem teremtették meg a jobban automatizált, kevesebb élőmunkát és több gépi technikát igénylő termelés feltételeit, holott a nemzetközi gyakorlat szerint ez lenne a munkatermelékenység növelésének alapja.
A termelékenység főként a termelő ágazatokban javult. A nem piaci jellegű termelést folytató nem anyagi szolgáltatások ágazatai a teljesítményükhöz közel azonos arányban foglalkoztattak munkavállalókat, mint korábban.
A nemzetgazdaság egészén belül a munkatermelékenység szerepe az iparban a legjelentősebb. Ezzel kapcsolatos adatok a 20 főnél nagyobb létszámú vállalatokról, gazdasági társaságokról állnak rendelkezésre. Ezek körében az egy foglalkoztatottra jutó termelés 1990-91-ben számottevően visszaesett, amiben nyilvánvalóan meghatározó szerepe volt a nagyvállalatok összeomlásának, majd 1992-ben stagnált, 1993-tól pedig emelkedett. 1994-ben az egy foglalkoztatottra jutó ipari termelés 15 százalékkal haladta meg az előző évit, és ez már a lassuló javulás újabb jele.
Infrastruktúra
A magyar gazdaság tartós és megalapozott dinamikus növekedése csakis akkor képzelhető el, ha ehhez rendelkezésre áll a fejlett piacgazdaságokban már megszokott infrastruktúra. Közismert, hogy ezen a téren az elmúlt évtizedekben igen jelentős volt az elmaradás. Az infrastruktúra három olyan elemét említjük, amelyek egyfelől a külföldi tőke idetelepedését, másfelől a már létrejött gazdasági egységek, különböző méretű vállalkozások fejlesztését megalapozhatják. E három tényező: a telefonellátottság, az erre épülő más távközlési információtovábbítási elemekkel együtt; a megfelelő úthálózat; valamint a szállítás korszerű lehetőségei.
A magyar telefonhelyzet elmaradottsága közismert. Ez nemcsak a lakosság mindennapi kapcsolatainak fenntartást hátráltatja, hanem a gazdaság élénkülését is.
A helyzetet – szűkebb körben – valamelyest javítják a rádiótelefonok, ezek azonban a hiányt nem tudják teljesen pótolni. A telefonhálózat jelenlegi állapota az ország egyes körzeteiben (például az északi megyékben) kifejezetten akadályozza az ipar, a szolgáltatások kiépítését, a hazai és a külföldi tőke letelepülését.
A telefonhelyzet a hazai és a nemzetközi adatbázisrendszerek kiépítésének, folyamatos és zökkenőmentes használatának is akadálya.
A telefon-ellátottság szempontjából 1994. kulcsévnek számít. A bekapcsolt távbeszélő-fővonalak száma az év végén több mint 1 millió 700 ezer volt, ami azt jelenti, hogy az új vonalak bekapcsolása a korábbinál gyorsabb ütemben folyik. Ez a folyamat 1995-ben is folytatódik, nemcsak a fővárosban, hanem az ország más területein is.
Az úthálózat szempontjából sem jobb a helyzet. Az országos közúthálózat hossza mintegy 30 ezer km, évek óta alig változik. Az elmúlt néhány évben az M0-ás autóút az egyetlen jelentős új útszakasz, elsősorban a főváros közlekedésének tehermentesítése érdekében épült. Ezenkívül csak néhány kisebb útszakaszt adtak át a forgalomnak, például az M1-es autópályán. A többi útpályán inkább csak korszerűsítés, javítás, karbantartás folyik, esetenként a nagyobb csomópontok átépítése. Mindez a forgalmat nem eléggé segíti, és a gazdálkodó szervezetek egymás közti közlekedését kevéssé segíti elő.
A vasútvonalak hossza csökkent, alig változott azonban a “kétvágányú vonalak hossza és aránya: mindössze 15 százalék. A villamosított vonalak hossza valamivel nőtt, az 1993. év végi adat szerint 2277 km volt. Ezek a vonalak adják a vasúti teljesítmény mintegy 30 százalékát, s az összes vontatási teljesítmény háromnegyedét.
Az elmúlt évtizedekben a szállítások túlnyomó többségét nagyméretű országos vállalatok látták el, gyakran szinte monopolhelyzetben. A rendszerváltást követően – különösen a közúti fuvarozásban – igen gyorsan alakult meg számos kisvállalkozás, és sok egyéni vállalkozó is ebben az üzletágban kereste boldogulását. Megjelentek a magyar piacon a külföldi fuvarozók is. Az elmúlt évek jellemző tendenciája a szállított áruk tömegének csökkenése mellett az volt, hogy ezeknek nagyobb hányadát, 1994-ben csaknem 43 százalékát vasúton szállították, a közúton szállított áruk tömege 36,5 százalékot tett ki. A nemzetközi szállításoknál még nagyobb a vasút szerepe, itt a szállított áruk mintegy kétharmadát a vasút továbbította, míg a nemzetközi áruszállításokban a közút szerepe csak 3,7 százalékos volt (s ez az arány évről évre csökken).
Az elszállított áruk tömegének csökkenésével együtt az elmúlt években rövidebb lett az átlagos szállítási távolság is. A hosszabb távolságra történő nemzetközi közúti áruszállításokat nagymértékben a külföldi fuvarozók látják el, akik részben korszerű járműveikkel, részben a szállítási feltételeikkel gyakran vannak kedvezőbb helyzetben hazai versenytársaiknál.
Itt kell szólni a hazai tehergépkocsi-park folyamatos avulásáról is: a járművek nagyobb hányada korábban vásárolt, kelet-európai országból származó és alacsony műszaki színvonalú. Ebből is adódik az, hogy bár a tehergépjárművek száma 1989-hez képest 24 százalékkal gyarapodott, átlagéletkoruk ma is meghaladja a 9 évet.
Foglalkoztatottság
A foglalkoztatottak száma, a foglalkoztatottság mértéke 1990 óta folyamatosan csökken. A rendszerváltást követő első években ez a csökkenés lényegesen kisebb mértékű volt, mint amennyire a gazdaság teljesítménye visszaesett. Az ezt követő két évben, 1992-1993-ban viszont jelentős létszámleépítés kezdődött, amely 1994-re már csak elenyésző mértékű (az előző évihez képest mindössze 2 százalékos volt).
A rendszerváltás óta eltelt öt évben mintegy negyedével, közelítően 1,4 millió fővel esett vissza a foglalkoztatottak száma, és ez a magyar társadalom számára már jelentős megrázkódtatás volt, hiszen nemcsak 1,4 millió emberről, hanem családjukról is gondoskodni kell.
A különböző nemzetgazdasági ágakban a csökkenés nem volt egyforma. A gazdaságilag legkevésbé érintett kereskedelemben a visszaesés csak kismértékű volt, a mezőgazdaságban és erdőgazdálkodásban foglalkoztatottak aránya viszont jelentősen csökkent, és mérséklődött az ipari ágazatokban foglalkoztatottaké is. Ugyanakkor a növekedésnek indult szolgáltatások körében az 1994-ben foglalkoztatottak létszáma több volt, mint az előző években.
Ehhez a folyamathoz több tényező járult hozzá.
l A gazdaságban érzékelhető recesszió hatására viszonylag sok munkahely szűnt meg.
l A megmaradó munkahelyeken vagy éppen a korábbi nagyvállalatokból létrejött új gazdasági társaságokban racionálissá vált a foglalkoztatás, különösen a külföldi tőkebefektetéssel létesített társaságokban.
l A különböző új típusú tevékenységekkel foglalkozó szervezeti egységek, mint például az adótanácsadással és más pénzügyi tevékenységgel vagy a közigazgatás egyes területeivel foglalkozók nem tudták felszívni azt a létszámot, amely más területeken elveszítette munkahelyét.
l Az az elképzelés – amely éveken keresztül elég széles körben hallható volt -, hogy a gazdaság szervezeti átalakulásával munkahely nélkül maradt korábbi foglalkoztatottak majd önálló vállalkozóvá válnak és ehhez különböző mértékű pénzügyi támogatást, hitelt kapnak, illúziónak bizonyult, hiszen a munkanélkülivé válók jelentős hányada nem rendelkezett tőkével, olyan konvertálható szaktudással és vállalkozókészséggel, amellyel eredményesen működtethetett volna egyéni vagy kisvállalkozást.
Munkanélküliség
A munkahely elvesztése és az újra munkába állás lehetőségének hiánya eltérő mértékben érintette a különböző korcsoportba tartozókat. A gazdaságilag aktív népességen belül 1990-94 között 60 százalékkal csökkent a rész- vagy teljes munkaidőben foglalkoztatott nyugdíjasok száma. Természetes, hogy a létszámleépítéskor elsősorban erre a körre gondoltak, hiszen nekik más forrásból volt megélhetési lehetőségük. Másfelől az 50 évnél idősebb nők, valamint az 55 év feletti férfiak újra-elhelyezkedése igen nehézzé, csaknem lehetetlenné vált, közülük sokan lettek korengedményes nyugdíjasok vagy kerültek rokkantnyugdíjba.
A legifjabb, a pályakezdő korosztályban a munkanélküliség rendkívül magas: a nők körében 23, a férfiaknál 31 százalékos. A legidősebb korosztályban, s itt is a nők között ugyancsak kiemelkedően magas a munkanélküliség. 16,8 százalékos. Ennek két fő oka van: egyfelől, mint láttuk, a nők átlagos élettartama hosszabb, mint a férfiaké, másfelől azonos foglalkozási körben a nőket évtizedek óta rosszabbul fizették, az elnőiesedett pályák túlnyomó többsége pedig a kevésbé jól fizetettek közé tartozott. Így a nyugdíjas korba került nők nagy hányada kényszerül arra, hogy tovább dolgozzon, ugyanakkor, mint láttuk, az elbocsátottak körébe elsősorban a nyugdíjasok, s köztük a nők tartoznak.
A másik figyelemre méltó jelenség az, hogy a passzív munkanélküliek, tehát azok, akik már lemondtak arról, hogy munkát találjanak vagy kikerültek a regisztrációból, elég nagy hányadban tartoznak a gazdaságilag legaktívabb 40-45 éves korosztályba: csaknem 30 ezer passzív munkanélküli van ebben a korcsoportban. További több mint 20 ezer a passzív munkanélküli a 30-39 évesek körében.
S végül, több más jelenség mellett, az is figyelemre méltó, hogy a munkanélküliek igen nagy hányada férfi, az elbocsátások esetében ugyanis számos vállalkozás a korábban jobban fizetett férfiakat engedi el, hiszen ezzel költségeiket tudják csökkenteni.
Jelentősen változott az elmúlt négy évben a munkanélküli-ellátásban részesülők számának megoszlása a segélyezés időtartama szerint.
A regisztrált munkanélküliséget az első időben még az jellemezte, hogy időtartama zömében kevesebb volt négy hónapnál (1990 decemberében a nyilvántartott munkanélkülieknek 54,2 százaléka volt még ilyen viszonylag rövid ideje munka nélkül). Az ezt követő években jelentősen megváltozott a helyzet: 1994 utolsó hónapjában a regisztráltak tekintélyes hányada több mint fél évet töltött el munkanélküliként, és 6,4 százalék volt egy évnél régebben munkanélküli. Ha itt figyelembe vesszük azt is, hogy a regisztrációból kikerültek száma sem csekély, akik átkerültek az önkormányzati segélyezettek körébe, és sokan nem is regisztráltatják magukat, mert helyzetüket reménytelennek tartják, akkor jogosan becsülhetjük azt, hogy ez az arány a valóságban lényegesen magasabb.
1994-ben a gazdasági szerkezet átalakulása együtt jár a munkanélküliség számottevő növekedésével.
