Magyarországon, de még Közép-Európában sem volt korábban olyan kiállítás, amilyet most a Kiscelli Múzeumban láthatunk: a Show és business Pest-Budán: kötéljárók, önmozgányok és más világszámok című tárlat a reformkor mutatványosait, első cirkuszait mutatja be. Mondhatnánk, a kor szórakoztatóiparát, de mégsem mondhatjuk, mert ahogy a kiállítás egyik kurátora, Molnár Dániel hangsúlyozta, iparról ekkor még nem beszélhetünk, inkább csak az 1880-as évektől.
A kiállítás és a kutatás alapja a múzeum saját gyűjteménye, ami reformkori hirdetményekből áll, ezeket mutatta be a két kurátor, a téma történetének kutatói, a már említett Molnár Dániel színháztörténész és dr. Teller Katalin, az ELTE BTK esztétika tanszékének docense.
Kétszáz évvel ezelőtt járunk, ekkor még magyar szó sem volt a cirkuszra – eleinte lovarkörnek nevezték. Magyar cirkuszról nagy valószínűséggel 1824-től beszélhetünk, de mint később kiderül, a társulati tagok nemzetisége a cirkuszok esetében az egyik leglényegtelenebb kérdés, hiszen tökéletesen kozmopolita műfajról van szó. Ennél nagyságrendekkel fontosabb tény, hogy a cirkuszi világ a nők szerepe, a női emancipációs mozgalmak tekintetében is előremutató – elég ha csak egy olyan példát hozunk fel, hogy az 1830-as években női cirkuszigazgatók turnéznak társulataikkal Európában.
A kezdetekről annyit tudunk, hogy Pest-Budán egyre gyakrabban jelennek meg mutatványosok, akik részben ideiglenes bódékban produkálják magukat, de ugyanígy fogadóban és színházakban is fellépnek, még lovakkal is – kétszáz évvel Pintér Tibor előtt! A múzeum gyűjteményéből származó plakátok, nyomatok, illusztrációk mutatják meg, hogy mai szemmel mennyire furák, néha kifejezetten bizarrak voltak azok a mutatványok, showelemek és látványosságok, amikkel annak idején szórakoztatták a nagyérdeműt. Nézzünk néhány példát.
Közepesen sikeres technikai újítások
A kor szórakoztatására jellemző volt, hogy egyesek pénzért mutatták be „forradalmi újításaikat”. A kiállítás kurátorai kiemelték például a vízgázló szerkezetet: egy olyan eszközt, amivel adott esetben száraz lábbal át lehetne kelni a Dunán vagy a Lajtán.
„Legalábbis elméletileg” – jegyezte meg Molnár Dániel.
„A műfaj magyar képviselője, sajnos, elsüllyedt” – tette hozzá Teller Katalin.
„Félsiker” – fűzte hozzá egy újságíró kolléga.
Hasonlóan eredményes volt a léghajóval kísérletezők egy része, ebben a korszakban ugyanis az említett repülő eszközöknek volt egy apró hiányosságuk: még nem voltak irányíthatók. Így aztán nem olyan nagy meglepetés, hogy a léghajós utazások egy része balesettel végződött. A látványosság bemutatásának további problémája volt, hogy nem volt annyira kifizetődő, hiszen egy léghajós utazást nem lehetett zárt térben mutogatni, ahová csak belépőjeggyel mehettek volna be az emberek – szabadtéren pedig, ugyebár, csak az nem látta, aki nem nézett oda.
Itt most tegyünk egy kis kitérőt, és ejtsünk szót a korabeli mutatványosok által alkalmazott PR-ról és marketingről. Molnár a különféle műsorszámok hirdetéseit emlegetve kiemelte például a celebfaktor fontosságát: a műsorokat hirdető plakátokon gyakran feltüntették, hogy mely hírességek látták már az előadást.
Ha a bajor király is látta, akkor neked is kell
– nagyjából így foglalható össze a reklámok egyik visszatérő eleme.
A korabeli marketing másik érdekessége, hogy a hirdetések már akkor sem feltétlenül csak a valóságnak megfelelő információkat tartalmaztak: a kiállításon egymás mellett láthatjuk egy akrobata előadásait ajánló plakátokat, az egyiken „a nyolcadik és utolsó produkcióját” hirdették, a másikon a négy nappal későbbi, tizenkettedik produkciót.
Állatbemutatót bemutató kép, kellemes optikai csalódás
Térjünk vissza arra, milyen fura mutatványokat és látványosságokat kínáltak a szolgáltatók a reformkor polgárainak. 1834-ben Pest-Budán például egy állatseregletet mutattak be, de ezt ne úgy képzeljük el, hogy voltak élő állatok is – csak egy hatalmas, kilencszer három méteres kép, amin egy állatbemutatót örökítettek meg. „És ezért már fizettek emberek, ez annyira nagy szám volt akkoriban” – mondja a kurátor a képről, amin „középütt az állatok mestere, a természet megregulázója, mindenhatója pózol a farkassal és a többiekkel”.
A városi szórakoz(tat)ás meghatározó szegmense – már a 18. század végétől – az optikai illúzió. Például:
- a kozmoráma, ami egy végtelenül részletgazdag festmény, és egy „kukucskálón” át megtekintve a megvilágításnak és a sajátos perspektívának köszönhetően háromdimenziós érzetet keltett;
- vagy a ködfátyol képek, amikor füstre vagy mozgatott lepedőre vetítéssel, fény mozgatásával életre keltik a képet;
És még számos egyéb technika is létezett, a Pest-Budát is megjárt előadók és művészek technikáit megnézhetjük a kiállításon is – lehet kukucskálni is.
Mai fejjel nehéz elképzelni, hogy ilyesmik is a szórakoztatás részei voltak, de ahogy Molnár Dániel elmondta: „Ilyen azelőtt nem volt, ilyesmit nem láttak, és nem is tudták elképzelni, hogyan lehetséges, hogy egy kép megmozdul vagy átmegy egy másikba”.
A műfaj egyik szupersztárja Ludwig Döbler volt, aki – amellett, hogy ködfátyol képeket és még sok minden mást is készített – bűvészként is tevékenykedett: pisztoly segítségével gyújtott meg gyertyákat, cilinderből selyemvirágokat és cukrokat varázsolt elő. Döbler a húszas évektől egészen a nyugdíjba vonulásáig akkora sztár volt, hogy cukrászsüteményeket neveztek el róla, ráadásul a neve még egy időre a magyar nyelvbe is beépült:
A kiállításon láthatók az első magyar nyelvű – természetesen trükköket bemutató – bűvészkönyvek (A kis tátos 1802-ből és az 1816-os A mágyiás ezermester), és megismerhetjük a kor másik bűvészikonját, az olasz származású Bartolomeo Boscót is, aki – ahogy Molnár fogalmaz – „előadó-művészetté emelte a szemfényvesztést”. Az illuzionista 1829-ben és 1843-ban is járt Pesten, utóbbi alkalommal már abszolút szupersztár volt Európában. Molnár Dániel elmesélte, hogy Bosco fellépése a Nemzeti Színházban „kicsit necces” volt, lévén a sztár sajnálatos módon csak olaszul, franciául és németül beszélt, nem tudott magyarul, miközben a nem sokkal korábban megalapított Nemzeti Színházban kizárólag magyar nyelvű előadásokat tartottak. Így Bosco show-jától sok „ortodox hazafi görcsbe rándult”.
Fekete László ősei
A modern artistaság egyik legelső műfaja az erőművészet, amelynek természetesen kiváló hazai képviselői is megjelentek. A 19. század közepének talán legismertebb magyar erős emberét Toldy Jánosnak hívták. A magyar Sámson néven is ismerték, méghozzá sajátos hajszerkezete, mikrofonfrizurája (nem PC-megfogalmazásban: brutális bozontja) miatt. Az elbeszélések szerint, amikor először Pesten föllépett, „irgalmatlanul földhöz vágta őt egy molnárlegény”, de pár év múlva már vitathatatlanul ő volt a legerősebb magyar. Molnár (mármint nem a legény, hanem a kurátor) kiemeli, hogy a korabeli entellektüelek sokszor sérelmezték, hogy a Toldi/Toldy név hallatán sokan az említett erős emberre asszociáltak, és nem Arany János hősére.
Toldy karrierje és élete szomorúan ért véget. Volt egy kocsmája, ami csődbe ment, ezért egzisztenciális okokból még időskorában is kénytelen volt dolgozni: ismét haknizni kényszerült: az állán létrát egyensúlyozott, ágyúgolyókkal súlyzózott, egy karján három embert tartott meg – legalábbis a korabeli szórólapok „tanúsága” szerint. És bele is halt: Ercsiben, egy showműsora közben súlyosan megsérült, és ennek következtében később életét vesztette, a helyi szegényház alapjából fizették a temetését.
Sziámi-koncert
A korszak legbizarrabb szórakoztató tevékenysége az „egzotikus” emberek mutogatása volt – és ebbe a kategóriába nemcsak a távoli földrészek országainak lakói (azaz a nem európai rasszokhoz tartozók), de a genetikai rendellenességgel születettek is beletartoztak. Több olyan „vállalkozót” megismerhetünk a kiállításon, akik ilyen emberekkel turnéztak Európában, nem egyszer extrém (és tökéletesen kamu) sztorikat kanyarítva az állatokhoz hasonlóan mutogatott szereplőkhez – például kihalt azték törzs utolsó tagjaiként bemutatva őket.
Hogy mennyire bizarr esetekre kell gondolni, arra talán a legszemléletesebb példa Millie és Christine, a „kétfejű csalogány”, azaz egy sziámi ikerpár, akik énekeltek – egyikük alt volt, a másikuk szoprán.
Szuperbábok
Újabb adalék a kor szórakoztatásának elképesztő sokoldalúságához: percekkel a rendellenességekkel született emberekkel haknizók rémtörténetei után már egy bábkészítő mester fantasztikus szerkezeteiről hallhatunk sztorikat Teller Katalin előadásában. Christian Josef Tschuggmall tiroli asztalosmester a következő hősünk, aki annak szentelte élete egy részét, hogy rendkívül bonyolult bábos szerkezetekkel a lehető leghűbben leképezte az emberi mozgást. Tschuggmallból is sztár lett, ugyanis a kor technikai eszközeihez képest rendkívül komoly szerkezeteket tudott alkotni. Olyan tudást alkalmazott az 1820-as években, amely példa nélküli volt, ráadásul azóta nagyjából el is veszett. Szerkezeteinek köszönhetően udvari látványossággá is vált, bejárta egész Európát és Oroszországot. Széchenyi István és a felesége is látták a bábokat, Vörösmarty pedig még el is nevezte őket, méghozzá
A kiállítás egyik legmenőbb interaktív látványosságaként bárki kipróbálhatja egy Tschuggmall-szerű báb mozgatását: a négy kézifékhez hasonlító karral pörgethető artista bábot – „aki” a Kiscelli Nefelejcs nevet kapta – a magyar Tintaló Társulás készítette el, kifejezetten a tárlat gazdagítására.
Multikulti
A bejárás után volt alkalmunk egy kis privát beszélgetésre is a kurátorokkal, akik felhívták a figyelmünket arra, hogy a fentebb említett sok kis színes sztori és egyéniség mellett van néhány egészen fontos aspektusa is a témának.
Az egyik például a bevezetőben is említett kapcsolódás a nők helyzetéhez: a cirkusz – illetve még korábban a vásári mutatványosok közege – volt az első olyan, tömegeket megmozgató kulturális szegmens, ahol egyenrangúként tudtak fellépni a nők (artisták, kötéltáncosok, műlovarnők). Az utóbbi két kategória képviselőiből lettek az első cirkuszigazgatók is, és ha már a direktoroknál tartunk, emlékezzünk meg Laura de Bachról, aki hat gyereket nevelt amellett, hogy saját truppjával turnézott – a reformkor közepén, amikor a társadalmi elvárás az volt a nővel szemben, hogy legyen szép, maradjon a szalonban, legyen jó feleség és anya.
A másik, szintén már pedzegetett fontos elem, hogy a cirkusz a kezdetektől fogva nemzetközi, határok nélküli volt. A mutatványosok már csak azért is a társadalom perifériáján helyezkedtek el, mert a 19. század elejéről beszélünk, nem sokkal a nemzet modern fogalmának születése után vagyunk, a nacionalizmus ébredésekor, a társulatok (tagjai) pedig kozmopolitizmusuk miatt ebből a folyamatból teljesen kimaradtak. Nemzeti társulatokról nem igazán beszélhetünk: a truppok szinte kivétel nélkül nemzetköziek, és állandóan úton vannak. Műsorukat azonban rendszerint az adott fellépés helyéhez adaptálják, aktualizálják.
Molnár Dániel szerint a cirkusz annyira határtalan, annyira nemzetközi műfaj, hogy amikor mégis identifikálja magát valaki, az kicsit olyan, mint hegyi embernek lenni Svájcban.
Ők ott elvannak, csinálják a sajtot, esetleg adószempontból olaszok, de amúgy franciák. Viszont németül is beszélnek. Esetleg rétorománul. Mint nálunk, a monarchia idejében: többféle identitással is rendelkezhetnek.
A mutatványosok korabeli társadalmi státuszát szemléltetve Teller Katalin a középkori vándormutatványosok példáját hozza fel, akik hasonlóképp perifériára szorult emberek voltak – jogi státuszuk sem volt. Nem voltak városlakók, nem jelentkeztek be városokba, így aztán teljesen jog nélküli személyek voltak.
Kirabolhattad vagy lelőhetted őket minden következmény nélkül.
A kiállított tárgyakhoz rengeteg sztori kapcsolódik, de azért megkértük Molnár Dánielt, hogy emeljen ki egyet, ami szerinte a legszórakoztatóbb. A kurátor egy egzotikus albínó embert bemutató műsor plakátjáról mesél.
Van olyan poszterünk, amelyre a korabeli néző tollal ráírta az élményét. A plakáton eredetileg szerepelt, hogy az albínónak kígyószerű haja van, erre a néző – teljesen jól kiolvashatóan magyarul – ráírta, hogy ő Idor nevű fiával látta az előadást, és nem is úgy néz ki az ember, ahogy hirdették: a hajában nem volt kígyó, és simára volt fésülve.
Már csak azért is érdemes ellátogatni a Kiscelli Múzeumba, hogy megnézzük, miként alkotott a kommentelők őse.
