Kevés település volt annyira szerencsés a történelemben, mint a horvátországi Split. Eredetileg egyszerű halászfalu volt, amit görög telepesek alapítottak az ókorban, és könnyen lehet, hogy rég a feledés homályába merült volna, ha Diocletianus császár nem tesz úgy, ahogy politikusok ritkán szoktak. Ő volt ugyanis az első császár a Római Birodalom történetében, aki önként mondott le a hatalomról, és 305-ben visszavonult, hogy nyugdíjas éveit luxusban és nyugalomban töltse el.
Diocletianus rabszolgacsaládból kapaszkodott fel a világ tetejére, autokratikus kormányzásával megágyazott a dominátusnak, ezzel együtt hosszú időre stabilizálta a belső válságoktól sújtott birodalom működését. Nekünk mégis fontosabb kiemelni, hogy származását tekintve nem csupán rabszolga volt, hanem görög is, talán ezért esett a választása a görögök által alapított falura. Split részesült hát abban a megtiszteltetésben, hogy helyet adjon Diocletianus palotájának, ahol beköltözése után az excsászár hátrelévő életét töltötte.
A palota olyan rangot kölcsönzött a városnak, amire alapozva ma Horvátország második legnépesebb városáról és Dalmácia központjáról beszélhetünk. De mégsem olyan menő, mint Dubrovnik.
A lépcsők és vörös cserepek városa
Dubrovnik elsősorban a Trónok harca miatt az a város, ami. Bár látképe és az igazi mediterrán életérzés miatt korábban is virágzott a turizmus, új szintre igazán akkor emelkedett, amikor a sorozat rajongói elkezdték felfedezni maguknak. Dubrovnik várfalai szolgáltatták ugyanis a Trónok harca egyik ikonikus helyszínét, a Királyvárat, így a város szinte minden epizódban látható volt. A sorozat indulása óta, azaz nyolc éve, rajongók tömegei látogatnak el a városba, hogy feltérképezzék az óvárost, ami egyébként azok számára is rettentő hangulatos tud lenni, akik egyáltalán nem követték a sorozatot. Akik viszont igen, testközelből láthatják, hol zajlott a walk of shame, hogy nézhetett ki a feketevízi csata, vagy hogy hol volt a Halhatatlanok Házának bejárata.
Az igazi élményt mégis a várfalakon való barangolás jelenti, innen teljesen más perspektívából lehet látni az egész várost és a környező partszakaszokat. Ez persze nem is csoda, hiszen irtózatos magasságokba kell felkapaszkodni, és ami még kellemetlenebb: rengeteg lépcsőt megmászni.
És akkor ehhez tegyük hozzá, hogy a város a tengerszinttől meredeken felfelé épült ki, így akár a garázs és az apartman között is kellemetlen távolságok akadhatnak, esetünkben ez hatvan indokolatlanul meredek lépcsőfokot jelentett. Ami a leginkább szemet szúr, hogy a város fentről úgy néz ki, mint a tökéletes képeslap. A régi és az új építésű házak tetejét hasonló árnyalatokban borítják a vörös cserepek, amihez tökéletes kontrasztot nyújt a háttérben elterülő tenger türkize. Így tényleg mindenki úgy érezheti magát, mintha CGI-vel kreált díszletek között sétálgatna, de ami körülveszi, az nagyon is valódi.
Az élményt egyedül talán az rontja el, hogy év- és napszaktól függetlenül rengeteg turista lepi el a helyet, így nem igazán lehet tartósan elveszni az élményben. A belépő szintén nem olcsó, 200 kunáért, azaz majdnem 10 ezer forintért lehet körbejárni a várfalakat – amiket amúgy a török tüzérség ellen építettek annak idején –, amit persze a vérbeli Trónok harca-fanok minden további nélkül kifizetnek, az egyszerű látogatók már nem biztos.
Persze nemcsak a várfalak az érdekesek, az azokon belül elterülő világ is lebilincselő, hogy mást ne mondjunk, a város főutcáját, a Stradunt is itt találjuk. A vörös tetők alatt elterülő sápadt márványmassza valamelyest elüt a fenti panorámától, de a sós tengeri levegővel vegyítve igazi mediterrán érzés keríti hatalmába az embert. Ezt csak fokozza az, hogy az óváros feltűnően tiszta mindenhol, ami azért is csodaszámba megy, mert kukát csak elvétve lehet találni. Míg Budapesten vagy bármelyik vidéki nagyvárosban száz méteren belül biztosan talál az ember legalább egy árva hulladékgyűjtőt, Dubrovnikban ezeket is külön vadászni kell. Az óvárosban több helyen ki van plakátolva a nem hivatalos mottó, „Tiszteld a várost!”, és az emberek legnagyobb része tényleg egyáltalán nem szemetel. A városvezetés semmit nem bíz a véletlenre, az utcák takarítása már az éjszaka közepén megkezdődik, hogy mire hajnalban a látogatók megindulnának befelé, minden tiszta legyen. Ez a legtöbbeknek imponáló, ám hallani olyan véleményeket is, hogy ez a fajta mesterséges légkör már inkább taszítja a tipikus utcaképet jobban kedvelőket.
Az óvárosból leágazó kis utcák és sikátorok már nem követik olyan szorosan a történelmi város arculatát, de ez a legkevésbé sem ront az összképen. Az egész egy útvesztő, tele hangulatos kis zugokkal, gyertyákkal megvilágított éttermekkel és kiülős kocsmákkal. Minden tökéletes lenne egy jó hangulatban eltöltött estéhez, ha nem taposnák össze egymást az emberek. Bár korábban még nem voltam Dubrovnikban, valahogy úgy sejtem, hogy a pénztárcák mellett ezek a kis sikátorok szívták meg a legjobban az egyre jobban megélénkülő érdeklődést. Ordít róluk, hogy békés családi, baráti vacsorákhoz, esetleg randevúkhoz álmodták meg őket, de olyan ütemben halad át rajtuk szünet nélkül a turisták tömege, hogy szinte minden varázsuk elveszik.
Összességében a helyzet persze nem ennyire tragikus. Lehet jókat enni úgy is, hogy nem kell ölbe kapni a tányért, hogy le ne verjék, de tény, hogy aki jó éttermet keres, számítson előtte egy kiadós bolyongásra, mire megtalálja a megfelelőt. Az ételre nem lehet panasz, de azt is túlzás lenne állítani, hogy itt ettem volna a legjobbat életemben, cserébe legalább nagyon drága. Ez amúgy nemcsak az ételekről mondható el, az egész városra jellemző, legyen szó közértekről, szuvenírboltokról vagy a parkolásról, amiért a part mentén akár tízezer forint értékű kunát is elkérnek egy fél délutánért.
A közlekedés katasztrofális. Nem lehet csak úgy eljutni A-ból B-be, széles körökben araszolva lehet megközelíteni a legtöbb helyet, miközben folyamatosak a dugók. Nem is beszélve arról, hogy a főbb utakat leszámítva annyira keskenyek az utcák, hogy egy autó is alig fér el rajtuk, ennek ellenére mindig számítani kell szembejövő forgalomra, mert Dubrovnikban nem ismerik az egyirányú utcák intézményét. Ez különösen akkor vicces, mikor az út 25 százalékos emelkedőkkel tarkított szerpentinen visz felfelé. Aki nem akarja feleslegesen stresszelni magát, inkább fogjon egy Ubert, mert amellett, hogy pofonegyszerű a használata, sokkal olcsóbb, mint egy taxi, a rutinos helyi sofőröknek pedig semmi, de tényleg semmi nem lehet akadály.
Meg kell még említeni a Lokrum szigetet, ami valami olyat jelent a dubrovniki turistának, amit Diocletianusnak jelenthetett a spliti palota. Ez a kis apró senki földje a város déli határában található, alig 600 méterre a parttól. A látogatókat turistahajókkal viszik át, oda-vissza 120 kunáért, amiben benne van a szigeten lévő arborétumba szóló belépő ára is.
A szigetet eredetileg vadnarancsligetek borították, de az idők során bencés szerzetesek vetették meg rajta a lábukat, kolostoruk romja a sziget egyik fő látványosságának számít. A 19. században a sziget francia kézbe került, akik elkergették a bencéseket. Innen származik a szerzetesek híres átka, amiről leginkább nevezetes a sziget: a bencések a távozásuk előtti utolsó misén megátkoztak mindenkit, aki a jövőben birtokolni akarja a helyet, ami nem is maradt sokáig a francia tulajdonban. A sziget legmagasabb pontján lévő Fort Royal erődöt még ők építették, de később leginkább az osztrák-magyar hadsereg használta támaszpontként.
Lokrum ma az egyik legkedveltebb üdülőcélpont Horvátországban, annak ellenére is, hogy csak kevés ember engedheti meg magának, hogy ténylegesen itt nyaraljon. Ez teszi az egészet olyan nyugodttá, miközben aki aktív nyaralásra vágyik, itt is ugyanúgy tud túrázni, szabadon kószáló nyulakat simogatni, és nagyokat strandolni.
Dubrovnikban amúgy is szebbnél szebb strandok váltogatják egymást, ahogy haladunk a szárazföld mentén. Itt található többek között a Pasjača is, amit nemrégiben hivatalosan is Európa legszebb strandjának választottak.
A dubrovniki tengerpart nem a vízisport-őrültek aranybányája, ide tényleg inkább pihenni járnak az emberek, az óvárosi őrület ide nem ér el. Vicces belegondolni, hogy az egész városban pont a strandok maradtak ki a Trónok harca okozta hisztériából, amik alapesetben a leginkább vonzzák a turistákat a világ legtöbb helyére.
Az nyilvánvaló, hogy mostanában az emberek elsöprő többsége a sorozat miatt látogat el a városba, amit a helyi és környékbeli vállalkozók ki is használnak. Ahogy egyre beljebb haladunk az óvárosba, egyre több olyan csoportba szaladunk bele, amiket kosztümökbe és csuhákba bújt idegenvezetők terelgetnek a sorozat helyszínei között, miközben nem ritka, hogy egymás mellett három ugyanolyan ajándékbolt is van, pontosan ugyanazokkal a termékekkel, dübörög a merchandising, az emberek több tízezer forintokat költenek el kunában műanyagkardokra.
Ez egy fél nap ottlét után azok gyomrát is rendesen megfekszi, akik élnek-halnak a sorozatért, képzeljük el, milyen lehet azoknak, akik nem ismerik vagy alapból ki nem állhatják. A kisebb-nagyobb negatívumok ellenére mégis egyértelmű, hogy Dubrovnikot mindenkinek látnia kell.
Építkezés, palota, bulik
Mikor a nyaralásunk második felében megérkeztünk Splitbe, a szállásadónk megkapóan ügyetlen angolossággal győzködött, hogy el fogjuk dobni az agyunkat, ha meglátjuk az óvárost, Split látványosságai és történelme mellett ugyanis minden eltörpül, még Dubrovnik is. Abban kétségtelenül igaza volt, hogy az óváros itt is pazar. Bár a palota szó hallatán először egy konkrét épületre gondolnánk, itt egy egész városrészt takar a megnevezés, amit azon kívül, hogy elleptek az éttermek és szuveníresek, a mai napig lakják is a helyiek. Egészen furcsa elsétálni a különböző árusok standjai mellett úgy, hogy felettük ruhaszárító kötél van kifeszítve két római korból itt hagyott oszlop között.
Igaz, hogy szinte minden második építményt körbeállványoztak valamilyen renoválási munka céljából, de az épületek még így is tekintélyt parancsoló látványt nyújtanak, képzeljük el, milyen lehetett ez 1700 évvel ezelőtt, mikor az egész világ egyik legmodernebb építményének számított.
Diocletianus tehát remek munkát végzett, de ő sem volt egy földre szállt angyal. A császár ugyanis hivatala idején minden erejével azon volt, hogy elpusztítsa a kereszténységet, ezt az időszakot azóta is úgy emlegetik, mint „az utolsó nagy üldözés”, vagy „a legkegyetlenebb üldözés”. Halála után maradványait a spliti palotában helyezték végső nyugalomra, de kétszáz év múlva az élet közbe szólt. Az 5. században ugyanis a kereszténység megerősödött, a Római Birodalom elbukott, így Diocletianus mauzóleumát templommá alakították, a császár földi maradványait pedig megsemmisítették.
A sikátorok Splitben még hangulatosabbak és szeszélyesebbek mint Dubrovnikban, de a nyugodt kiskocsmákat itt felváltják a modern pubok, amik a nagyivó külföldi turistákat próbálják becserkészni egy-egy kocsmatúrára. Ebben mutatkozik meg főleg a két város közötti különbség:
Bár a látnivalók tényleg lenyűgözőek, egy nap alatt be lehet járni az összeset, onnantól kezdve Split olyan, mint bármelyik másik gazdag nagyváros. Ez főleg akkor tudatosul, mikor elhagyjuk a palotát, onnantól mintha a Deák téren sétálgatnánk, csak a szmog helyett a sós tengeri levegő csapja meg az orrunkat. És bár nem fair felemlegetni, de a külvárosi részek még lehangolóbb képet festenek, mint egy nagy építkezésen, minden ideiglenes, az út mellett halmokban áll a sóder, az utcák ritkán lakottak, ami a dubrovniki hangulat után rendesen mellbe vágja az embert. Persze nem úgy kell elképzelni a várost, mint egy lelakott ipartelepet, számtalan oka van annak, hogy miért ide menjünk nyaralni – főleg ha inkább szórakozás céljából ruccannánk ki.
A legjobb, amit tehet az ember – ha bírja idővel és pénzzel –, hogy mindkét helyet útba ejti a nyaralás során. A két város remekül ellensúlyozza egymás gyengeségeit, a váltás utáni új impulzusok pedig megakadályozzák azt, hogy csendben elunjuk magunkat.
Kiemelt kép: A szerző felvétele
