Élet-Stílus

Gordon Ramsay a sok tévés bazdmeggel igencsak megelőzte a korát

A brit tévés szakácsok triumvirátusa kétségtelenül a Nigella Lawson-Jamie Oliver-Gordon Ramsay hármasból tevődik össze, hosszú évek óta ők uralják az angol képernyőket, ami igazából teljesen érthető: nagyjából 20 évvel ezelőtt reformálták meg a gasztro-tévézést, külön-külön. Míg Nigella a női szakácsokról rántotta le a sztereotípiákat, addig Oliver fiatalos lendülettel kavarta fel az állóvizet, Ramsay pedig baromi nyers, ám nagyon szórakoztató stílusával kerülte el a főzős műsorok kliséit.

A skót sztárséf esetében az az igazán érdekes, hogy milyen brutális tempóval cincálja darabokra a gasztronómiai televíziózásról alkotott sztereotípiáinkat. Gordon Ramsay már 10 éve is olyan tévésnek számított, aki magasról tett a szabályokra, a tévés formátum által felállított kritériumokra. Értsd:

a képernyőn már akkor is olyan volt, amilyen a való életben. Káromkodott, ahogy bírt, nem félt elküldeni a francba senkit, emellett kegyetlen profi módon varázsolt az asztalra főfogásokat.

Való igaz, néha előfordul, hogy másképp nem is lehet. Ehhez a stílushoz volt honnan ihletet meríteni, ugyanis Skócia nem éppen legjobb környékén tengette gyerekkorát, apja pedig masszív alkoholista volt. Vélhetően emiatt kezdett el focizni is, hogy valahogy kiadja magából a feszültséget. Egy idő után elkerült a skót Glasgow Rangers csapatához, ahol többszöri próbajáték után, végül szerződést kapott 15 évesen. Később viszont két brutálisan súlyos sérülést szedett össze, ami miatt véget ért a futballkarrier, ami ha akkoriban csapásnak is hatott Ramsay életére, később kiderült:

a sors nem is szólhatott volna közbe ennél jobban.

Egy jótékonysági meccsen, a Rangers színeiben – Fotó: Matthew Lewis/Getty Images

A rocksztár-imázs születése

Ramsay karrierjét talán felesleges is lenne hosszabban ecsetelni a honnan hová való jutás témájában, egy pontot azonban érdemes megemlíteni az életéből: Marco Pierre White brit sztárséftől tanulta a szakmát, akinek stílusa kísértetiesen hasonlít Ramsay-éhez. Nem tudni pontosan, de állítólag hosszú-hosszú évek óta nem beszélnek már egymással. Marco Pierre sem lacafacázott sokat a kuktákkal: több dolgozója is felmondott, míg a séf kezei alatt dolgozott, mert elviselhetetlenül sokat kért tőlük. 33 éves volt, mire a harmadik Michelin-csillagát megszerezte, ez azóta is csúcs a szakmában.

Ramsayvel kapcsolatban viszont a lényeg igazából annyi: 1997-ben tűnt fel először a tévében, akkorra már bőven ismert séfnek számított Angliában. 2004-ben robbant be igazán tévézésbe, ekkor debütált Ramsay, a konyha ördöge című műsora, amit később BAFTA- és Emmy-díjjal is jutalmaztak. Jött aztán Amerika, a Pokol konyhája robbanásszerű ismertséget szerzett Ramsay-nek az Egyesült Államokban, neki pedig sikerült az, ami Nigellának és Olivernek nem: óriási, aktív rajongótábort kiépíteni az USA-ban. Majd következett egy nagy visszatérés brit földre, és debütált a Fickó F-fel, amivel konstans módon a tévés nézettség tetején maradt.

Itt azért már mindenki számára kikristályosodott, hogy a skót szakács stílusával mindent el lehet adni a nézőknek, az pedig, hogy mindezt reprodukálni lehessen más szereplővel, majdhogynem lehetetlen feladat. Ramsay ugyanis autentikus abban, amit csinál: egész lényéből árad a hitelesség, a kézzel fogható nyers valóság, amit kölyökkorából és mentorától hozott magával. Lehet káromkodni, csapkodni, sírásra fakasztani a műsor bármely szereplőjét, de nem ettől működik a Ramsay-recept.

A dolog mit sem érne megfelelő kontextus nélkül: ha nincs mit tényleges módon kritikával illetni, a műfaj meghal. Ramsay pedig önmaga paródiájává válna,

ha az útjába kerülő összes kuktát vérig sértené, csak mert a műsor jellege megköveteli. Amit tesz, azt azért csinálja, mert komolyan gondolja. Ha jön két bazdmeg, netán tíz egymás után, annak bizony oka van.

A bárányok hallgatnak – Fotó: Franco Origlia/Getty Images

Ramsay a hotelszakmát is kifejezetten jól ismeri — hiszen fiatal évei során többször dolgozott London előkelő szállodáinak konyháján. Ez inspirálta egy új formátum megalkotására, ami a Pokoli hotelek címet kapta. A műsorban lepukkant szállodákat jár végig, hogy rájöjjön arra, mitől működik ennyire veszteségesen minden. Az persze kétségtelen, hogy az egész hajazott kicsit a Pokol konyhájára, de mégis izgalmas újdonság lett belőle. A hat epizódot az USA-ban sugározták, a sztárséf népszerűsége ezzel sem csökkent, a nézők szerették megint megmondó szerepben látni Ramsayt. Valahol érthető, hogy a főnökösködő skót tényleg felüdülés volt a tévé előtt ülőknek, hiszen Jamie Oliver vagy Nigella Lawson ilyen-olyan kulináris utazgatásai, otthoni receptekkel való haknizásai már

hosszú évekkel ezelőtt kitalált formátumok voltak Keith Floyd brit séf által, akit a főzős műsorok pápájaként is emlegetnek.

Floyd, az úttörő – Fotó: Photoshot/Getty Images

Ramsay ezzel szemben eredeti volt, erőteljes és karakteres, ezek kombinációját pedig nem feltétlenül tudták vegyíteni más tévés szakácsok. Bár az is igaz, nem kell mindegyik összetevő a sikerhez. A skót ex-focista megelőzte a korát a televízióban: a polgárpukkasztásnak csúfolt minőségi tartalmat már a 2000-es évek közepén csúcsra járatta, mikor az emberek ingerküszöbe nem volt annyira magasan, mint ma. Sokszor vádolják azzal, hogy semmibe veszi alkalmazottait, undorító módon kommunikál velük a kamerák előtt, de igazság szerint az a pszichés terror, amit rájuk helyez, valahogy mégiscsak kihozza belőlük a legjobbat. Tényleg érdekes egyébként, hogy ezt a rengeteg bazdmegolást már 2005 környékén letolta műsoraiban, amikor ez még más tévés formátumokban sem volt elfogadott.

Ma már ott tartunk, hogy a Barátok köztben is szaroznak.

Showman, mintsem szakács?

Két oldalról is tökéletesen megmagyarázható kérdés, hogy mennyire vált Ramsay-ből az évek során showman, illetve mennyire maradt meg szakácsnak. Inkább úgy érdemes ezt megfogalmazni, hogy a skót sosem volt „csak” szakács a médián belül, sokkal inkább megalkotott egy olyan hibrid szerepet, amiben ötvöződik a főzés tudománya a közönség szórakoztatásával. Mint az infotainment, csak picit más formában.

Ramsay úgy érzi tökéletes komfortban magát a kamerák előtt, hogy igazából oda sem figyel a körülötte dolgozó emberekre.

Nem azért, mert ez egy jellemhiba lenne, egyszerűen mindent és mindenkit képes kizárni, hogy saját személyiségét ráerőszakolja a képernyők előtt ülőkre.

A Hot Ones nevű YouTube-széria nyolcadik évadát vele indították, a műsor lényege, hogy megetetnek egy csomó csípős csirkeszárnyat az interjúalannyal, akinek szenvedését imádja nézni a közönség. Nem mellékesen egészen jó beszélgetések szoktak születni a dologból. Érdekes megnézni, hogy Ramsay vendégként is totálisan uralja a műsort, hiába pusztán válaszolgat, és az interjúztató helyesen háttérbe húzódik — a sztárséf lelóg a képernyőről, annyira karakteres minden mozdulata. A Hot Ones legnagyobb problémája ugyanis még mindig az, hogy érdektelenségbe fulladnak a beszélgetések, hiába a sírás és a röfögés a csípős kaja miatt. Ramsay ráadásul bekönnyezik az adás vége felé, ami újabb történelmi pillanat a karrierjében — de nem kizárólag emiatt izgalmas az alábbi 1860 másodperc:

Nincs jele még a kiégésnek

Annyiban mindenképp hálátlan feladata van a tévés szakácsoknak, hogy évtizedeket nem lehet ugyanarra a stílusra felépíteni, mert:

  • vagy irgalmatlan unalmassá válik öt év után,
  • vagy a főszereplő fog fénysebességgel kiégni,
  • esetleg mindkettő megtörténik, onnantól kezdve pedig a YouTube-on kezdhet új életet, hogy szórakoztassa az unatkozó nézőket, akik kettő másodperc után a recept legvégére tekerik majd a videót.

Ramsay mindenesetre egészen jól menedzseli a karrierjét, attól függetlenül, hogy maga a személye szimpatikus-e az embereknek vagy sem. 2012-ben debütált Börtönkonyha című műsora, ahol a rabok mindennapjait akarta kicsit megreformálni. Tekintve, hogy a bent lévők eltartási költsége magas, Ramsay azt találta ki, valamit meg kell próbálniuk visszafizetni ennek okán: megtanította a rabokat, hogy miképp tudnak magukra főzni, egyúttal a társadalomba való visszatérés fontosságát is igyekezték tudatosítani az elítéltekben.

Jelenleg pedig egy eddig soha nem látott formátumot vittek képernyőre a főzős műsorok életében: Gordon Ramsay’s 24 Hours to Hell and Back című műsorában

a szakácsot profi módon elmaszkírozzák, hogy aztán selejtes éttermeket vizsgáljon meg, majd zárasson be a brutálisan rossz koszt miatt.

Aztán nyilván megmondja a tutit, hogy mégis mitől működne a hely, tehát újabbat csavar a korábban bevált és sikerre vitt műsorain. Volt már kukás, beöltözött Mrs. Doubtfire-nek, legutóbb pedig softball-játékossá maszkírozták el, aki csapattársaival beül egy kifőzdébe, hogy aztán egyből be is zárassa azt. Ezt a részét a műsornak úgy nevezik: Meglepetésnek álcázva — legalábbis mi így fordítottuk, tekintve, hogy egy hazai műsorszolgáltató sem vette még meg a vetítés jogait.

Az új széria több dolog miatt nevezhető sikernek: már a második évad fut, jobb nézettséggel az elsőnél. Amerikában vetítik, ahol van igény az ilyen jellegű szórakoztatásra, ami a főzést majdhogynem háttérbe szorítja, és inkább a humort, a Ramsay-féle kötekedést helyezi előtérbe. Ezzel együtt tényleg van gyakorlati haszna is, ugyanis a sztárszakács 3 Michelin-csillaggal a háta mögött pontosan tudja, mitől működik jól egy étterem, így a kezdeti show csak figyelemfelkeltésnek, médiafelhajtást generáló elemnek illik be — sokkal inkább lényeg az, ami ezután következik.

Miért lenne izgalmasabb Olivernél?

Mint minden, ez is szubjektív nézőpont kérdése. Az viszont tagadhatatlan, hogy Ramsay jóval többet kísérletezett tévés karrierje során, mint Oliver. A legnagyobb különbség kettejük között viszont a napnál is világosabb: Ramsayvel ellentétben

Jamie meg sem próbál kilépni a komfortzónájából, gyakorlatilag a Girl Next Door-jelenség tipikus esete, csak Boy Next Doorként,

ami viszont közel sem támadható dolog.

Olyan, mintha ismernénk Jamie-t, és csak a szomszéd srác lenne, különösebb érdekesség nélkül, egy adag humorral és vidámsággal összemixelve. Dicsérendő, ha valaki a gyerekek helyes étkeztetése miatt kampányol, és például az olasz ételek szeretetét mutatja meg a világnak, egykori mentorainak hathatós közreműködésével. Azonban a praktikus kaják, a főzés tudományának hétköznapokba való integrálása olyasmi, amit Oliver csípőből kiráz, és igazából egy percig nem izzad meg benne. Ramsay sem jobb, viszont ő rendesen eltolódott az amerikai szórakoztató-gasztronómia irányába, új távlatokat nyitva a főzős műsoroknak. Jamie Olivernek is nagyon jól áll a tévézés, de 1999 óta még mindig ő a Pucér szakács, aki maximum öregedett kicsit, lelkesedése viszont a régi.

Ramsay ezzel szemben rettentő sok mindent kipróbált, és kevésbé nevezhető tevékenysége unalmasnak. Azonban az egy személyes műsorok esetében mégis egy szempont dönt: szimpatikus-e az illető avagy sem? Ebben talán Jamie Oliver nyerésre áll, hiszen Ramsay stílusát nem mindenki tudja könnyen befogadni, hiába ugyanaz sokszor a körítés.

Azt a sztereotípiát viszont mindenképp megdöntötte Gordon Ramsay, hogy főzni csak szépen és nyugodtan lehet, még inkább családbarát módon.

Nagyon nem, mert bizony lehet őrjöngve, ordítva, sírógörcsöt okozva show-t csinálni, hogy a vége egy csodálatos bélszínbe torkolljon, aminek elfogyasztása után komoly elégedettséggel fogunk felkelni a képernyő elől. Ezt pedig igazi médiafogyasztásnak is nevezhetjük.

Annyira azért nem nagy ellenségek Jamie-vel – Fotó: Dave M. Benett/Getty Images

Ha még nem fáradt el az angol sztárszakácsokról való olvasgatásban, ajánljuk:

Így tette tönkre magát Nigella Lawson, hogy aztán nulláról épüljön fel újra
A magyarok egyik kedvenc szakácsnője végre a kajákkal is foglalkozik.

Kiemelt kép: Jason LaVeris/FilmMagic

Ajánlott videó

Olvasói sztorik