Család kocsiba be, rokonlátogatás indul. Néhány kerülettel arrébb, húszperces út. Ajándékok eltéve. Tavaly otthon ünnepeltük nagybátyám születésnapját, húslevessel gazdagon, rántott csirkével, beszélgetésekkel, a háttérben Forma 1-gyel. Idén mi látogatjuk meg őt. Odaérünk a főkapuhoz, sorompó, parkolójegy kiadva, az őr beenged. Az épületben felmosószag. Irány a lift, két emeletet föl, az ajtó nyílik, a falon felirat: II. Számú Pszichiátriai Osztály.
A folyosón féltucat ember botorkál, motyognak valamit. Rokon jön elénk, farmerben, ingben, rendezetten. A többiek pizsamában, hárman vannak egy szobában. Int, ne menjünk be.
Üljünk le kint, valaki WC-nek nézte a szemetest éjszaka.
Aula az emelet közepén, a folyosók oda torkollanak. Asztalok, székek. Tévé töri meg a csendet a háttérben, távgyógyítós műsor megy. Rokonom nem szokta nézni, a többi beteg igen. Nem hiányzik neki, sosem volt tévéje.
Elmondja, hogy telik a napja. Reggeli fél nyolc körül, mellé gyógyszer, séta délelőtt, ebéd egykor, gyógyszer, közös foglalkozás délután, vacsora ötkor, gyógyszer. A kaja nem fejedelmi, de tűrhető.
Egy beteg járkál az asztalunknál, befeszülök, ápolót keresek, nem találok. Rokonom biccent a zavarodott férfinek.
Ne féljetek, ártalmatlan álbeteg. Szerepet játszik. Szerintem engem is csak azért tartanak itt, mert kíváncsiak, mit lehet egy emberrel megcsinálni. Értelmetlen az egész.
Úgy érzi, megfigyelik, azért került ide. Szerinte mindenhol kamera van, követik nullahuszonnégyben. Paranoid skrizofén. Évek óta egyedül él, szülei rég meghaltak, most lett hatvan. Családja sosem volt, „nem alakult úgy”, a könyvek a mindene. Olvas, ír, szerkeszt, kiad, más munkát nem volt hajlandó elvégezni. Benne volt egy cégben, tönkrement. Mikor alakult ki a betegség? Nem tudhatjuk. Miért? Azt sem. Senki nem tudhatja biztosan.
Az itteni foglalkozásokról mesél. Általában közös beszélgetéseket tartanak, mindenki elmondja, mi a problémája, néha meg rajzolgatnak. De azt szereti a legjobban, ha az orvosával külön beszélgethet. Akkor többet megtud arról, mikor szabadulhat, mert rendszerint ez a fő téma.
Nyomasztó hallgatni.
Megkérdeznénk egy nővért az állapotáról, de nem adhat felvilágosítást. Csak saját orvosa mondhat el bármilyen információt a betegről, azt is az érintettel közösen, előre egyeztetett időpontban. Harminc naponta tartanak felülvizsgálásokat, amelyben eldöntik, alkalmas -e arra, hogy hazaengedjék. Ha nem, újabb egy hónap kezelés következik.
Korábban beszéltünk már az orvosával. Ő elmondta: az elsődleges cél, hogy minél mélyebben megismerje a beteget, kitalálja, mi vezethetett a problémához, hogyan lehet megoldást találni.
Miután kiengedik, havonta el kell járnia a kerületi ideggondozóba. Beszélgethet, és ott írják fel a gyógyszerét, mert háziorvos erre nem jogosult.
Tízkor van lámpaoltás. Az éjszakák általában csendesek. Ha nem tud aludni, kér altatót. Egyik szobatársa néha összepakol reggelre, felöltözik, és várja, hogy jöjjenek érte, mert megy haza. Persze nem mehet. A másik meg depressziós, nem hajlandó enni, inni is alig, állandó infúziót kap. Az ápolók többnyire megértőek, nyugodtak. Egyikük különösen mosolygós, a többiek gépiesek.
A korábbi beteg újra lófrál az asztalunknál, jön a biccentés, megy is tovább. Furcsa figura, ötvenes lehet. Ő a legaktívabb, a többiek csak botorkálnak vagy fekszenek, valószínű a sok gyógyszer miatt. Hangos szó nincs.
Egy másik beteg a nővérpultnál ácsorog bögrével a kezében. Megállítja valamelyik ápolót, vált vele pár szót. Az a szokása, hogy mindig olyat kér, ami nincs. Ha azt mondják, van tej, ő ásványvizet szeretne, ha abból van, kólát inna. Óránként egyszer biztosan feltűnik ott.
Indulnánk. Odaadjuk az ajándékokat. Papucs, törölköző, és egy vadonatúj pizsama a kórházba. Tavaly hangulatdíszt kapott a kisszobába. Boldog születésnapot. Elbúcsúzunk, vissza a lifthez. Földszint, őrnek fizetés a parkolásért, sorompó nyílik, rajta a felirat: kijárat.
