Ezen a héten az Európába érkező, egyre növekvő számú menekültek és bevándorlók kapcsán kérdeztük meg a világvallások képviselőit.
A konkrét kérdésünk így hangzott:
Ön szerint hol és hogyan húzható meg a határ – egy ország, vagy térség biztonsága szempontjából – a menekülteknek, vagy bevándorlóknak nyújtott segítségben?
(Válaszok a válaszadók nevének betűrendje szerint.)
Cser Zoltán
Buddhista tanító
Ma nagyon nehéz egyértelmű választ adni a kérdésre. Hiszen például bolygónk egyik vezető állama, az Egyesült Államok szinte teljes lakossága bevándorlókból tevődött össze, majd a bevándorlók egy idő, vagy generációk után már magukat amerikaiaknak nevezték. Tehát maga az, hogy bevándorló, vendég, menedéket kap, betelepülő mára már teljesen általánossá váló fogalmak és jelenségek. A nyugati féltekén egyre kevesebb olyan ember van, aki abban a közegben élné le az életét, ahol megszületett, folyamatos vándorlásban vagyunk. A globalizáció a másik kérdés a téma kapcsán, mely szintén megnehezíti az egyértelmű választ. Jelenleg a teljes gazdasági és a hozzá szorosan kapcsolódó informatikai működés nem izolálódik országokra, hanem a teljes bolygóra kiterjed, tehát maga a fogyasztói társadalom az export-import működésére épül, mint az egyik alappillérre. Ez azt jelenti, hogy termékeket, híreket, filmeket, élelmiszereket engedünk be a határainkon, és természetesen saját termékeinket pedig kiengedjük. A folyamat valószínűleg továbbra is a globalizáció mezsgyéjén fog haladni, ez azt jelenti, hogy az emberi és közösségi, jogokat és kötelességeket, az együttműködés szabályait, mint egy új erkölcsöt kell lefektetni és ez fogja majd jelezni, hogy mely elemek nem férnek meg egy együttműködésen, kommunikáción alapuló társadalmi működésben. A Buddha tanításai szerint, ha nem tanulunk meg minden jelenséggel kommunikálni, akkor nem leszünk képesek a saját legbelsőbb természetünkkel sem kapcsolatba lépni és akkor a külső és belső béke nagyon messze lesz. Egy bolygón kell osztoznunk.
Fotó: Thinkstock
Fodor Kata
Vaisnava (Krisna-hívő) teológus
Rendkívül nehéz kérdés. Egy népnek természetesen joga van önmaga megvédelmezésére, ám a biztonságra hivatkozva nem szabad elfelejteni legalapvetőbb kötelességünket sem, a segítségnyújtást embertársaink felé, különösen, ha az illetőt életveszély fenyegeti. Egyéb esetben az adott országok feladata megszabni a határokat.
A védikus írások olyan korban keletkeztek, amikor a világ „egy zászló alá tartozott.” A nemzetállamok később alakultak ki, a birodalom vezetői pedig ksatriják voltak, olyan kiváló személyiségek, akik megvédték a vallás elveit és népüket az igazságtalanságoktól. Amíg a vallás elvei töretlenül fennmaradtak, sem aszály, sem éhínség nem kínozta a Földet. Fel sem merülhetett, hogy egy vezető a saját népét kínozza, és nem volt ok arra, hogy bárki is más földrészekre kényszerüljön menekülni.
Az elvándorlás válaszreakció az ökoszisztémák és a szociális biztonság felborulására. Ha egy bevándorló képes az életét kockáztatni, hogy átjusson a Földközi-tengeren, vélhetőleg számára szülőföldjének elhagyása jelenti az egyetlen esélyt az életben maradásra, amelyhez éppen annyi joga van a Föld bármely pontján, mint bárki másnak.
Véleményem szerint ezt egyszerre globálisan és lokálisan is kezelni kell. Ne gondoljuk, hogy a tőlünk távol eső dolgokra nincs ráhatásunk!
Klasszikus példa a szója és pálmaolaj-termesztéssel kapcsolatos környezeti kár vagy az éhínség kérdése – a fogyasztáson keresztül az európai lakosság is felelős a környezeti károkért. Igenis tudjuk szabályozni, hogy csak a környezetet és az embereket kímélő hatások érjék a tőlünk távol eső régiókat. Meggyőződésünk, hogy a húsfogyasztás elhagyása a legjobb módszer arra, hogy a világban millió és millió tonna gabonát takarítsunk meg, és az állatok felhizlalása helyett az éhezőknek adjuk.
Az Isten-tudatos, tiszta életvitel a legjobb garancia arra, hogy a Földgolyó minden pontja élhető legyen és a bevándorlás problémája magától megszűnjön.
Fotó: Thinkstock
Mézes Zsolt László
Evangélikus lelkész
A biztonság elsősorban létbiztonság. Vagyis életem biztonságban tudása. És ha ez veszélyeztetve van ott, ahol élek, akkor menekülnöm kell.
Sokunk lehetett már olyan helyzetben, amelyből kimenekült. Nem kell ehhez politikai elnyomás, elég lehet egy kisebb konfliktus is. Mert ilyenkor bekapcsol egy érzés, hogy létemet fenyegetik. Ha nem értenek velem egyet, az hasonló ahhoz, hogy megkérdőjelezik élethez való jogomat.
A Szentírásban a legismertebb menekülés a zsidó nép egyiptomi kivonulása, ahol menekültté válik Isten népe. Van ebben egy nagyon mély szimbólum. És ez visszaköszön Jézusnál, amikor azt mondja: “az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania.”, vagy másutt: “az én világom nem evilágból való”. A létezés, amelyet létbe való taszítottságként élünk meg, mindannyiunk számára egy menekülés. Nincs meg az igazi otthon. A földön nem is lehet igazi otthonunk, legfeljebb kis időre. És így van ez a menekülteknél és az őket befogadóknál is. Csak az a kérdés, hogy felismerjük-e ezt a mélyebb űzöttséget, amelyben menekülők és befogadók ugyanazon léthelyzetben vannak? Felismerjük-e ezt a létfeltételeink mögött húzódó mélyebb törvényszerűséget? Mert ha igen, akkor a befogadással, a határok meghúzásával, és a segítség adásával sem lesz baj. Ugyanis, ahhoz, hogy a szabadság megvalósuljon, ahhoz mindig is kellettek határok. Testünknek is van határa, a lakásunknak is vannak falai, van határa. Mindez azért kell, hogy azon belül a rendet, az egészséget, a tisztaságot ápolni tudjuk és megőrizni. Mert a határtalanban (például az űrben) ugyan van szabadság, de nincs cél, nincs gravitáció, ami a tisztaság, vagy rend irányába indíthat minket. Nem beszélve arról, hogy oda is csak egy nagyon kemény határokkal rendelkező fémdobozban utazhatunk…
Fotó: Thinkstock
Sulok Zoltán Szabolcs
Muszlim hitoktató
A bevándorlás egyáltalán nem új jelenség, csak az iránya és a tömege változik. Számos kiváltó oka van pl. bizonytalanságból, üldöztetésből, jobb élet, kibontakozás keresése stb. A világ ma gazdagabb és szerencsésebb részén lévő államoknak nem azon kellene munkálkodniuk, hogy saját érdekeik szerint rendezzék/átrendezzék más emberek életét, majd azután látványosan csodálkozni, hogy ez az érintetteknek nem tetszik és nem akarnak vagy nem tudnak eredeti hazájukban élni, s nem azon kellene gondolkodni, hogy a hazájukat elhagyókat hogyan lehet vissza- vagy másik helyre kényszeríteni.
Az iszlám vallás szerint az egész föld Isten tulajdona. Az ember helytartónak teremtetett a földre, ahol Isten útmutatása szerint kell élnie és a föld felvirágoztatásán kell munkálkodnia. Ez minden ember általános kötelessége, felelőssége. Isten azt mondja a Koránban: „Ti emberek! Féljétek Uratokat, aki egyetlen személyből teremtett benneteket, akiből megteremtette a párját s kettőjükből számos férfit és nőt sokasított.” (4:1) Az iszlám így az emberiséget egyetemes családnak tartja, ahol mindenki valamilyen fokon rokona a másiknak, s ahol az emberi kiválóság mértéke az istenfélelem, ami jó erkölcsöt és jótettet eredményez: „Allah előtt [azonban] az a legnemesebb közületek, aki a legistenfélőbb” (Korán 49:13).
Az ember feladatait ennek megfelelően kell összhangba hozni: mint helytartónak, fenn kell tartania törvényes rendet, mint egyénnek a kiválóságra kell törekednie, s mint embertestvérnek, segítő kezet kell nyújtani embertestvéreinek. Ne legyen olyan a világ, mint amit Afrika példája igen jól szemléltet: sok országot tett gazdaggá, mint gyarmat, nyersanyag, rabszolga- és olcsó munkaerőforrás, de ma mégis a legszegényebb, igazságtalansággal terhelt kontinens, de az elvándorló/elmenekülő lakóit a profitáló régiókban nem látják szívesen. Ezen az önzésen és tudathasadásos gondolkodáson kell először változtatni, hogy közelebb jusson a világ a megoldáshoz.
Fotó: MTI/AP/Mosa’ab Elshamy
Verő Tamás
Rabbi
“Ne szorongasd az idegent; hiszen ti ismeritek az idegen lelkét, mert idegenek voltatok Egyiptomban.” (II. Mózes 23. fejezet 9. mondat). A zsidó hagyományok hűen tükrözik a mások életében való beleélés fontosságát, és automatizálását, a más emberek különféle életszituációikba történő belehelyezésével való különleges életérzés átélését.
Történelmünk során őseink is több alkalommal kerültek olyan szituációba, hogy menekülniük kellett, és ezt az érzést átörökítették abból a célból, hogy másokkal való viszonyunkban hasonló fordított esetben sohasem lehetünk gőgösek, mindig maradjunk két lábbal a földön. Amennyiben voltál valaha üldözött és bizonytalan helyzetben, akkor úgy vélhető Te is máshogy tekintesz egy olyan emberre, aki csapdahelyzetben találtatik, aki a többségi társadalomban nem belesimulva éli mindennapjait.
De meddig mehetsz el az érzékenységgel, és az üldözöttel való közösség vállalással? Ha a te életed kerül veszélybe, a saját biztonságod, az életed védelme előbbre való-e a másik ember menekülésénél, megmentésénél? A zsidó vallás alapiratának olvasása közben a Tórában erre is találunk útmutatást:
„…osszátok három részre az országot. Mindegyik részben jelöljetek ki egy-egy várost, és építsetek utakat is hozzá, hogy oda menekülhessen, aki véletlenül embert öl.” (V. Mózes 19. fejezet 3. mondat). Mózes öt könyvében magyarázatot és útmutatást találunk a mindennapok forgatagában előforduló eseményekre. A menedékvárosok léte bizonyította, hogy vannak olyan cselekedetek, melyek súlyos erkölcsi aggályokat jelentettek. Ezek a városok csak olyanoknak adhattak menedéket, akik vétlenül okozták a másik ember halálát.
Ugyanakkor a menedékvárosok léte azt is hangsúlyozza, hogy tartsuk tiszteletben a menekülők, a máshonnan eljönni kényszerülők életét, ne ítélkezzünk elhamarkodottan mások cselekedetei felett. A jogi eljárások kideríthetik, hogy a menekülők ártatlanul kényszerülnek-e elhagyni korábbi otthonaikat.
