Élet-Stílus

Mese a népnemzeti liberál tálalóról

Régen minden jobb volt. Még a pozdorja bútor is. 

A régi mondás szerint az egyik legizgalmasabb időszak egy pár életében a fészekrakásé, de én vagyok annyira öreg, hogy ne higgyek a régi mondásoknak, meg aztán, másodszor rakom a fészket és most tojást is pottyantottam bele.

Csakhogy most ésszel csinálom, felhasználva mindazt a keserű tapasztalatot, felgyülemlett dühöt, a melléfogások miatti kudarcélményt és anyázást, amit az első fészekben elkövettünk, mivel az első lakásnak még nagy reményekkel valamint a tudatlanok szelídségével láttam neki. Ennél finomabban a fogalmatlan barmot nem tudom megfogalmazni. Pedig környezetemhez képest még előnyökkel is bírtam, ami a lakberendezést illeti, amennyiben egy rendmániás anya és a jugó határhoz közel fekvő szülőváros előnyt jelent.

Anyámtól megtanultam az alapokat, lásd: a függőleges csíkozású tapétától optikailag magasabb a szoba, ugyanezt a hatást érhetjük el, ha a plafont fehér helyett alig észrevehető világoskékre meszeljük, amit a Margiték csinálnak a szomszédban a bársonytapétával, az az ízléstelenség csimborasszója és procc, a függöny éppúgy öltöztet, mint egy napszemüveg, a zöld csempés fürdőszoba pedig olyan, mintha az SZTK-ban lennénk.

A jugó határ azért volt fontos, mert a banán, a narancs és a füge alapvető élelmiszer volt, nem karácsonyi csoda, és már gyerekként tudtam, mi a frottír, mi a plüss, mi a műselyem, láttam kordbársony anyagot méterben és volt Ritt farmerem meg Deep Purple bakelitem. Éppen ezért csodálkoztam felnőtt fejjel, miért nem követelnek a népek nyilvános akasztást, mikor a multi EZT az anyagot frottírként reklámozza, aztán legyintettem: én még mindig a töröktől veszem a törölközőt, csak most már Szerbiának hívják. Más törülje a multifrottírba.

A Lakáskultúra havi megjelenése nagyobb ünnep volt nálunk, mint a születésnap és egy-egy Grazból hozott magazin olyan becsben volt, mint másoknál a déditől örökölt ezüst eszcájg. Szerettem a bajai Bútoráruházba menni, a bútorok nem érdekeltek, ismertem a szocializmus mind a 15 remekét, mint a rossz pénzt, meg azt is tudtam, hogy a Gizella néni ágya, komódja és csillárja külön-külön is ér annyit, hogy még az épületet is megvehetném, nemcsak az összes szúrós szövettel bevont ülőgarnitúrát, szóval, volt szemem az ilyesmire. Az áruházat azért szerettem, mert hatalmas, széles lépcső vezetett az emeletre, ha ráléptem a lépcsőfokokra, diszkréten nyikorogtak, és míg felértem, ábrándozhattam arról, hogy egy kastélyban vagyok.

Szorgalmasan vágtam ki a képeket a Lakáskultúrából, tervezgettem, ha majd nagy leszek, és eljött a herceg a fehér lovon meg minden, milyen csodapalotában lakom majd, persze azzal nem számoltam, hogy a csodapalota bebútorozása sajnos nem úgy történik, hogy a Tündérkeresztanya suhint egyet a varázspálcájával, hanem töménytelen magyar forintunkba kerül, amiért rohadt sokat kell melózni. Ha ez nem lenne elég illúzióromboló, azzal is számolni kell, a legritkább esetben jön össze úgy a dolog, hogy rábökök svédéknél a konyhabútorra, „azt, csomagolják is be, amíg elfogyasztom az ajándék húsgolyót, ja, és ne felejtsék el, hogy a Pocaklakónak is választottam egy komplett szobácskát”. Fogadkozás ide, hiszti oda, dühös könnyek amoda, van, hogy megvesszük EZT itt ni, nem tetszik, nem fából van, nem is olyan színű, hanem kicsit sötétebb, de nincs, kell, és erre van pénzünk.

Aztán szembesülni kell a tömbösített kockalakók életével, megszokni, hogy nincs függőleges, nincs vízszintes, nincs párhuzamos és az álombútor egyébként sem fér oda, arra meg nem kapunk engedélyt, hogy a tartófalból kivéssünk egy kis betont a dizájn kedvéért. Így marad az asztalos, az aranykezű, (ne igyon) és hamar megtanuljuk azt is, az anyagár kétszerese a munkadíj, ez pedig azt jelenti, kurvadrága. Végül ott van az átkozott kor, amibe jelen sorok írója beleszületett, eszmélése pont egybeesett a rendszerváltással, a tubarózsaként kinyílt határokon pedig nemcsak a rejkikettő, hanem a nyugati kényelem és praktikum is beözönlött. Persze addigra már elkövettük a legsúlyosabb és legdrágább hibákat, így a hófehér, erezett konyhabútor (spotlámpákkal!!!) különálló munkapulttal (spotlámpákkal!!!) csilliókért való beszerzését és azokat a fém gombokat is megvettük rá, amiket majd évekig szitkozódva pucolgatunk, és jaj, egy mámoros éjszakán rábólintottam arra is, jöhet az a barna ülőgarnitúra, ami szépnek szép volt, de úgy nyomta agyon a szobát, ahogy egy öccörötös nappalit illik.

És most, jó pár év elteltével, az összes sztokkfotó birtokában, a korlátlan lehetőségekben térdig járva, értem ezalatt, hogy a Homes & Gardens magazin szabadon hozzáférhető és hát van Pinterest, megint ott tartok, ahol a part szakad, mert akarok venni egy tálalószekrényt.

Nem akarok beleesni a ’régen minden jobb volt’ csapdájába, könnyű kenyér lenne egy olyan írás, ahol arról nyavalygunk, hogy régen azért ennyi szar pozdorját nem árultak aranyárban, de az van, hogy régen azért ennyi szar pozdorját nem árultak aranyárban. A weboldalak, katagólusok, prospektusok fotóira rég nem adok, az olyan, mint a mosóporreklámban a vadonatúj fehér zokni, amiről azt hazudják, a háziasszony kézmeleg vízben meglögybölte és a retek meg a kosz hopp, elillant. Szóval, ami az újságban jól néz ki, és fának néz ki, az a valóságban a legjobb esetben is MDF, úgyhogy bútort a netről csak akkor, ha már ismerjük az adott terméket, teszem azt, a tálalóhoz választunk később egy vitrint.

Apropó, tálaló és vitrin. A kredenc, a stelázsi, a tálaló, a komód, a cipősszekrény, a vitrin és a hanyagul a papírra vetett „nappali szekrény” manapság ugyanazt jelenti, és ugyanúgy néz ki: egy zárt szekrény, ajtókkal és fiókokkal, vízszintesen rácsavarozott fémutánzat fogantyúkkal. De nem szólok. Nem szállok vitába az eladóval, ő se velem, miután az ajánlgatott fenyőbútorról megmondtam nemcsak a gyártóját, de a fantázianevét is úgy, hogy félig háttal álltam neki. Nem most jöttem a hathúszassal, na. Akkor se vitatkoztam, mikor az egyik nagynevű üzletben odajött hozzám egy talpig cégespólóba öltözött ötvenes nő és köszönés nélkül elkezdett sipítani, ne engedjem a gyereknek, hogy csapkodja a bútorok ajtaját. Mondtam neki, szó sincs róla, annak a szekrénynek az ajtaját és a fiókját én is csak ekkora csattanással tudtam becsukni. Ha a gyártó nem spórolta volna ki belőle a fióklassítót meg a három forintos műanyag szart, ami a csapódás elleni védelmet szolgálja, akkor meg sem hallotta volna, hogy a gyerek becsukta a fiókot, de máris lenne egy kérdésem Márkus László után szabadon: ugyan mi kerül ezen az összetákolt vacakon majd’ kilencvenezer forintba?

És ezt a kérdést feltehettem volna máshol is, ahol minőségi bútort meg elérhető árakat hirdetnek. Egyediséget nem is keresek. Most ez a minimálnak nevezett pozdorja a trend, a szőrös szőnyeggel, oszd be, tetszik, nem tetszik, megeszed. Hosszú ideig kerestem a szót, a férjem segített ki: parasztvakítás. A megszólalásig szép lány, bútorban. Ócska alapanyagból trehányul összetákolt, trendi külső jegyekkel rendelkező valami. És ha olcsó lenne, azt mondom, ámen. De pofátlanul drága! Értetlenül állok a bazári giccs és a fájóan igénytelen szekrények, székek, asztalok között és azon gondolkodom, valóban a kilencvenezres pozdorját választja egy fiatal, az első otthonban rendezkedő pár és nem a harmincezerrel drágább fa bútort, aminek a hátoldala sem egy műanyag lap? Valóban azért ilyen ócskák ezek a bútorok, mert erre van igény? Hogy jól nézzen ki? Hogy úgy nézzen ki, mintha drága lenne? Mintha minőségi lenne? Ha a bútorok is a fogyasztói szokásokhoz igazodva pár évre készülnek, mert az újabb divathullám lecseréli őket, vagy öt év múlva szétesnek, ahogy leáll a kilenc hónapos mosógép is, akkor az ár miért nem tükrözi ezt a törekvést? Miért érzem magam hülyének, hogy minőséget, precíz munkát keresek, időtállóságot keresek?

Hogy mi lett a mese vége? Hepiend. Népnemzetiliberál. Megtaláltuk A Tálalót. Magyar termék. De a németeknek gyártják. Tömör bükk. A régi parasztbútorok zömök testességét rafinált módon ötvözi a mostani trenddel. Szerelem, első látásra. Semmi csicsa meg világító polcok. A tizenhetedik üzletben találtuk, koszosan, izzadtan, fáradtan. Az ára harmincezerrel több, mint a csilivili tákolmányoké. Ne adják fel. És vigyenek magukkal centit.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.