A múlt héten az Ursula blog egyik szerzője egy olyan óvodás karácsonyi ünnepségre volt hivatalos, ahol a közeledő karácsony jegyében volt gyertyagyújtás, sütemény, Luca-napi búzaültetés és persze a kötelező éneklés is. A szerző leírja, hogy sokkolta a látvány, amit akkor látott, amikor végignézett a szülőkön.
“Sehol egy arc, szinte mindenki a telefonja/kamerája mögé bújva örökítette meg a soha vissza nem térő látványt. Akit mégsem takart el az okosabbnál okosabb kütyüje, mert rutinosan gyerekfejmagasságból vette a műsort, az tekintetével folyton azt ellenőrizte, nem mozdult-e el a kép.
Hirtelen úgy éreztem magam, mintha egy sajtótájékoztatóra kaptam volna meghívást, vagy egy felkapott celeb vonult volna át a termen. De bevallom, fogalmam sincs, hogy a gyerekek hogy érezhették magukat.”
Majd így folytatja:
“Értem én, hogy meg szeretnénk őrizni az emlékeinket az utókor számára, az is világos, hogy szeretnénk majd időről-időre újra végignézni, ahogy a kis Pistike énekli a Kiskarácsonyt. És biztosan Pistike is hálás lesz évek múlva, ha látja, életének mennyi fontos pillanatát mentettük át az enyészet elől az öröklétbe.
De nem lehetne megbeszélni, hogy egy vagy két szülő (ahol esetleg apuka és anyuka is jelen van) megörökíti az eseményt, nagytotálban, nem ráközelítve édes egyetlen magzatának orra hegyére, és azt utána mindenkinek szétküldi?”
Kíváncsi a folytatásra? Olvassa el az Ursula blogon?
Önnek mi a véleménye a fenti szituációról? Írja meg nekünk kommentben!
