Élet-Stílus

Miért gyűlöli magyar a magyart?

admin
admin

2011. 02. 20. 14:30

Horthy a nácik kiszolgálója vagy nemzetünk megmentője? Károlyi Mihály hazaáruló vagy demokrata? Trianon az égbekiáltó gaztett vagy az igazság pillanata? Kinek a szobrát döntsük le Magyarországon és kit öntsünk bronzba helyette? Miért értékeljük érzelmi alapon a történelmet? Miért gyűlöli magyar a magyart? A történelem politikai célú kiforgatása bűn, ami vissza is üthet – Zeidler Miklós történésszel beszélgettünk.

Alig egy nap különbséggel két levél érkezett szerkesztőségünkbe. Az egyik a Jobbiktól jött, és Budapest világháborús ostromának közelgő évfordulójára emlékeztet: tisztelet a város hős védőinek. A másikban a Munkáspárt vette védelmébe Biszku Bélát, az 1956 utáni megtorlás egyik főfelelősét. De nem csak a politika szélsőséges. Október végén, november elején menjünk ki a Fiumei úti sírkertbe: egyik csoport az ’56-os karhatalmi sortüzek áldozatait gyászolja, míg egy másik a forradalmárok által megölt ÁVO-sokra emlékezik. Nem nyugszanak, amíg emléktáblájuk vissza nem kerül a „pártközpont” – ma Képviselői Irodaház – falára.

És hogy ez nem egy „szélsőséges kisebbség” problémája, arra bizonyítékkal szolgálnak az fn.hu XX. századi témákat feldolgozó írásaira érkező olvasói levelek is. Egyesek hazaárulónak neveznek minket és „hazaküldenek” Izraelbe, ha Gömbös Gyuláról vagy Horthy Miklósról írunk történelmi tények alapján. Mások – sokszor ugyanazon cikkre reagálva – történelemhamisítással, szerecsenmosdatással vádolnak. Végletesen kettészakadt az ország, még a múltbéli eseményeket és személyeket is képesek vagyunk nyílegyenesen eltérő módon értékelni. Sőt, sok ember világnézetét ez a felületes, érzelmek motiválta „ismerethalmaz” határozza meg.

Ha a fentiek felelősét keressük, hamar eljutunk a politikához. Zeidler Miklós történésszel, az ELTE BTK Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékének oktatójával beszélgettünk.

Magyar sajátosság, hogy ennyire ellentétesen értelmezzük ugyanazokat a történelmi eseményeket?

Ezt nem mondanám. Minden olyan országban, ahol továbbélnek vagy valamilyen okból újra felszínre kerülnek a régi társadalmi konfliktusok, az ellentétek rendre a múlt eltérő értelmezésében is kifejeződnek. Egy olyan távoli, kultúrájában és mentalitásában is eltérő nép, mint a spanyol, történelemszemléletében ma hasonlóan megosztott. Spanyolországban a 20. század nagy részében a markáns progresszív és a markáns jobboldali irányzatok vetélkedése volt jellemző, egyiktől sem volt idegen a diktatórikus hajlam, az 1930-as évek végén pedig három éven át tartó, több százezer áldozatot követelő polgárháború zajlott. Franco tábornok négy évtizeden át tartó diktatúrája a baloldali ellenzékkel együtt annak eszméit is megpróbálta eltüntetni, az ő halála után pedig, az 1970-es évek második felétől a demokráciába való békés átmenet politikája az ellentétek eltemetését szorgalmazta.

Polgárháború Spanyolországban

Polgárháború Spanyolországban

Csakhogy időközben újra kialakult a két nagy váltópárt: a francói hagyományokhoz (is) erősen kötődő konzervatív néppárt és a magát a progresszió örököseinek tekintő szocialista párt. Az ő politikai harcaikban a múlt eltérő értelmezése is vissza-visszatér, sőt többek között a múlt kizárólagos birtoklásáért is folyik. S bár néhány évvel ezelőtt a szocialisták nyomására törvény született a „Nemzeti Emlékezetről”, ez korántsem juttatta nyugvópontra a politikusok történelmi köntösbe öltöztetett vitáit, inkább újra felnyitotta a sebeket. Mindez arra vall, hogy a múltbéli sérelmek gyógyítása sem egyszerű feladat.

Magyarországon is a kommunista, szocialista és a Horthy-korszak értelmezése mentén érezhető a legnagyobb törés. Ez azt jelenti, hogy a XX. század volt ilyen megosztó?

A XX. századon még alig vagyunk túl, eseményei ma még „élő történelemnek” számítanak, ezért hatásuk is igen erős. De az a bizonyos megosztottság nem a XX. század találmánya, főleg nem a „népek országútján” fekvő Kelet- és Közép-Európában. Ezek az országok évszázadokig éltek hol egyik, hol másik idegen hatalom uralma alatt, ami a kiszolgáltatottság, a megalázottság és a kisemmizettség érzését keltette. Az idegeneket gyűlölet, az általuk hatalomba ültetett vezetőket ezenkívül irigység és megvetés kísérte, sokukat árulónak tartották.

Zeidler Miklós
A politikai erők mind kiválasztják a maguk eszményképét a múltból, ezzel befolyásolják a társadalmat is.

Ezek a sajátosságok, valamint az a körülmény, hogy a térségben a hatalomgyakorlás erősen hierarchizált formái érvényesültek – a hatalomban lévők általában nemigen törekedtek a társadalmi egyenlőtlenségek mérséklésére –, az alávetettekben általános és generációkon át öröklődő meggyőződéssé vált, hogy a politika „úri huncutság”, ahová az egyszerű, becsületes ember nem kap bebocsátást. A 19. s főleg a 20. század gyakori rendszerváltozásai nyomán – amelyek ráadásul az éppen megbukott rendszer, kormány, eszme híveit diszkriminálni is igyekeztek, politikai szabadságjogaikat korlátozták stb. – előbb-utóbb a társadalom minden rétege megtapasztalhatta az elnyomatást.

Károlyi Mihály és Horthy Miklós

Károlyi Mihály és Horthy Miklós

Az elnyomás okozta frusztráltság, összekötve a jelen és a jövő kilátástalanságával pedig hőseszményeket szül. A politikai erők mind kiválasztják a maguk eszményképét a múltból, ezzel befolyásolják a társadalmat is. Az átlagember tudása pedig felületes – a legtöbben a középiskolában szereznek utoljára rendszeres történelmi ismereteket, abban az életkorban, amikor mindenki éppen a romantikus, hősi gesztusokra fogékony, a saját identitását, saját igazságát keresi –, ezért nagyon is könnyen értelmezi a történelmet rokonszenvei, indulatai, esetleg éppen pártszimpátiái alapján.

Objektív értékelésükkel itt léphetnek be a képbe a történészek…

A történész dolga nem a példaképek kiválasztása, hanem az elemzés. A forrásokhoz visszanyúlva sokoldalúan vizsgál egy-egy korszakot, és az így felhalmozott információk, adatok alapján igyekszik megérteni – és megértetni – a múltbéli eseményeket, a szereplők motivációit és döntéseit. A szakmán kívüliek nemegyszer helytelenítik is a történész „hűvös” magatartását, s inkább érzelmileg viszonyulnak a történelemhez. Akár saját indíttatásból, akár a közbeszédben forgó, gyakran politikailag, ideológiailag vezérelt megnyilatkozások hatására. Amikor például nemzeti ünnepeinket némely szónokok a legszűkebb értelemben vett pártpropagandává silányítják, valójában megtévesztik hallgatóságukat, hosszabb távon pedig a közösségi tudatnak okoznak súlyos károkat.

Az embereknek azért szükségük van példaképre, és a pártok manapság igen aktívak mítoszteremtésben és -rombolásban. Történészként lehet mindenki által elfogadható „példaképet” említeni a XX. századi politikából?

A példakép kiválasztása túlságosan személyes dolog, e tekintetben, azt hiszem, végképp nem létezik történészi objektivitás. Én magam már túl vagyok azon a koron, amikor példaképet keresnék. De az eszembe sem jutna, hogy politikust válasszak. Ha a politikust, mint ideális alakot tekintjük, a közösség felhatalmazása alapján a közösség érdekében tevékenykedő embert látunk magunk előtt. A vele szemben támasztott követelmények – például erkölcsiség, tisztesség, eredményesség és népszerűség szempontjából – éppen ezért jelentősen eltérnek attól, amit az átlagember magára szokott vonatkoztatni.

Zeidler MIklós
Különösen akkor válik viszonylagossá egy-egy politikus megítélése, ha konfliktusos időszakban tevékenykedik.

A politikus ugyanis nem lehet túlságosan kényes a becsületére, hiszen mindenekelőtt a közérdekre kell tekintettel lennie. Ehhez bizony sokszor hazugságon, csaláson, erőszakon, háborúkon keresztül vezet az út, amit hétköznapi erkölcsi érzékünk elítél. Ugyanakkor morális felmentést ad a politikusnak az a körülmény, hogy a mögötte álló közösség érdekében cselekszik, ellenfelei pedig ugyanilyen megfontolásokból ugyanilyen „kétes” eszközöket alkalmaznak. Végeredményben akkor tartunk valakit jó politikusnak, ha eredményesen munkálkodik a közösség érdekében, s eközben lehetőleg minél kevesebb fölösleges kárt okoz ellenfeleinek s minél többet megőriz erkölcsi integritásából. Nem hangzik valami jól, ugye? Az ember valahogy többet várna egy igazi példaképtől.

Vannak, akik virágot tesznek Károlyi Mihály szobra alá...

Vannak, akik virágot tesznek Károlyi Mihály szobra alá…

Különösen akkor válik viszonylagossá egy-egy politikus megítélése, ha konfliktusos időszakban tevékenykedik. Mostanában nálunk is sok szó esik Edvard Benešről, Csehszlovákia egyik „alapító atyjáról”, aki a csehszlovák, a cseh és a szlovák történelemnek is meghatározó, kiemelkedő alakja. A magyar és a német felfogás azonban szélsőséges nacionalistát lát benne, aki három évtizedes politikai pályafutása alatt milliók életét keserítette meg, az egyéni és kollektív jogfosztás változatos módszereit gyakorolva.

Az első világháború alatt és után pedig olyan érvekkel lépett fel az önálló Csehszlovákia létrehozása érdekében, amelyek – hogy finoman fogalmazzunk – nem állnák ki a tudományosság és a tisztesség próbáját. Hétköznapi értelemben akár gazembernek is nevezhetnénk, hiszen működése során újra meg újra a hazugság, a megtévesztés, a megfélemlítés és a kollektív diszkrimináció eszközéhez folyamodott. Ám ha mint közéleti embert tesszük mérlegre, azt is meg kell állapítanunk, hogy nagyon racionális és következetes, hosszú időn át sikeres, sőt ünnepelt politikus volt, akinek cselekedeteit saját politikai közege igazolta vissza, s akinek máig megvan a nimbusza.

Ha a magunk háza táján nézünk körül, s a különböző történelmi „népszerűségi listák” éllovasait vesszük szemügyre, ugyanilyen kettősséget tapasztalunk. A politikai siker, a humánum és a magas erkölcsiség ritkán jár kéz a kézben. Szent István, aki bölcs és kegyes intelmeket hagyott egyetlen fiára, előzőleg véres polgárháborút vezetett politikai ellenlábasai, a régi rend hívei ellen, annak vezetőit bestiálisan meggyilkoltatta vagy könyörtelenül megcsonkíttatta. A művészeteket és tudományokat kedvelő, tehetségeket pártoló Mátyás király előkelő római származást költött magának, külföldi szövetségeseit megcsalta, némelyiket hátba támadta, gyanúba keveredett ellenfeleit – köztük gyermekkori nevelőjét – habozás nélkül, kíméletlenül félreállította. A saját tehetsége nyomán sikeres politikussá, majd a forradalom vezérévé vált Kossuth Lajos sértettségében és elkeseredésében – tipikus felelősségáthárítási gesztussal – a szabadságharc bukásáért egyik tábornokát kiáltotta ki bűnbaknak, sőt árulónak. A kényszerű, de biztonságot is nyújtó számkivetettségből pedig élesen s részben igaztalanul bírálta a kiegyezésen munkálkodó egykori eszmetársait.

...és vannak, akik le akarják bontani (MTI)

…és vannak, akik le akarják bontani (MTI)

Vagy itt van Bethlen István, az első világháború utáni konszolidáció karmestere, akinek hosszan tartó miniszterelnöksége és antidemokratikus hatalomgyakorlása egy sor politikai tehetség kiemelkedését és sok érdemes politikai kezdeményezés megvalósulását akadályozta meg. Aki, ha azt tartotta célravezetőnek, kollégáit éppoly könnyedén állította félre, mint politikai ellenfeleit s akinek minszterelnöksége idején több ezer politikai fogoly volt börtönben és internálótáborban – sokan közülük formális bírói ítélet nélkül. Ki vitatná ugyanakkor, hogy valamennyien igazi hazafiak voltak, nagy politikai tehetségek, akik nyomot hagytak Magyarország történetén? De vajon jellemvonásaik alkalmassá teszik-e őket a személyes példakép szerepére?

Azért csak akad valaki, aki mondjuk nemzeti minimumként szobrot kaphatna Magyarországon.

Zeidler Miklós
Megvan az a rossz szokásunk, hogy történelmi személyiségeinkre – akik az emlékműveken szoborrá merevedtek – kizárólag hódolattal vagy kizárólag megvetéssel tekintünk.

A politikai emlékművek, szobrok felállítása tulajdonképpen nem más, mint az adott közösség politikai ízlésének, ítéletének egyfajta kifejeződése. Erősen korhoz és ideológiához kötött és a legritkább esetben alapul „nemzeti konszenzuson”. Ha vitatott személyiségnek állítanak ilyen látványos módon emléket, egyben azt is kockáztatják, hogy az ellenvélemények is látványos formában jelennek meg. Megrongált, meggyalázott, ledöntött szobrok tanúskodnak erről. Vagy az olyan ötletes megoldások, mint például egyes szobrok „rezervátumba” zárása, amint az az államszocialista korszak politikai emlékműveivel történt.

Egyébként ha tudomásul vesszük, hogy a történelem nemcsak hősökből és árulókból áll, hanem hús-vér emberekből, akik közül még a legkiválóbbak is esendőek voltak – kisebb-nagyobb hibákkal, bűnökkel és vétkekkel –, akkor a szoborállítás sem jelentené feltétlenül az illető személyiség kritikátlan felmagasztalását. Megvan az a rossz szokásunk, hogy történelmi személyiségeinkre – akik az emlékműveken szoborrá merevedtek – kizárólag hódolattal vagy kizárólag megvetéssel tekintünk. Ahelyett, hogy olykor megállnánk egy-egy pillanatra, s elgondolkodnánk az adott korszak problémáin, vagy az illető politikus dilemmáin. Egyszer talán annak is eljön majd az ideje, hogy olyan szobrokat állítsunk, amelyek éppen egy-egy történelmi problémára emlékeznek, mondjuk egy-egy problematikus történelmi személyiségen keresztül. Ha már most így tekintenénk politikai emlékműveinkre, sokat tanulhatnánk belőle.A mai viszonyokat nézve: a szoborba öntött probléma, mint Károlyi Mihály a Kossuth téren?

Teleki Pál szobra Balatonbogláron

Teleki Pál szobra Balatonbogláron

Például. Az a program, amelyet a Károlyi által megtestesített polgári demokratikus forradalom meghirdetett – és a belpolitikában nagyrészt meg is valósított –, mai demokráciánk alapelvei: nemzeti függetlenség, sajtószabadság, titkos választójog, szabad pártalapítás, a tulajdonviszonyok arányosítása, hogy csak a fontosabbakat említsük. Volt azonban egy óriási hiányossága, hibája: területi kérdésekben csődöt mondott, sem az államhatárokat, de még az etnikai határokat nem tudta megvédeni. Miért ne lehetne az ő szobra ennek a történelmi problémakörnek a mementója?

De ilyen Teleki Pál szobrának ügye is 2004-ből. Sokan még biztosan emlékeznek rá: hosszas huzavona után a főváros vezetősége nem engedélyezte, hogy a szobrot Budapesten állítsák fel. Végül Balatonbogláron kapott helyet, ahol a helyi önkormányzat megadta az engedélyt. Érdemes megnézni az alkotást: egy vívódó, problémáktól és kétségektől gyötört embert ábrázol. Ez a szobor számomra az egyre bizonytalanabbul egyensúlyozó, háború felé sodródó ország jelképe. S persze annak is, hogy az elkeserítően megosztott magyarországi közélet pólusain állók mennyire képtelenek voltak megérteni egymás szempontjait. Már annak idején is azt mondtam, bizonyosan lesznek, akiknek elégtétel a szobor felállítása, s olyanok is, akik gyűlölni fogják. De hasznára csak azoknak válik, akik el is gondolkodnak rajta.

Hagyjuk akkor a politikának az aktuális hősmítosz kifundálását és a történészeknek az elemzést. Térjünk vissza a közvéleményre, valahol a múltban csak van egy kapcsolódási pont, amiért nem menne ölre a mai balos és jobbos polgár.

Zeidler MIklós
Legitimációjuk egyik fontos pillére volt az előd negatívumainak kidomborítása, és ennek elültetése a köztudatba.

Az utolsó ilyen talán az 1848-49-es forradalom és szabadságharc, amit a köztudat egyöntetűen pozitívan, hősi múltunk részeként él meg. Konszenzus már a kiegyezés kapcsán sincs, Trianon, majd a Károlyi, Horthy és Kádár nevével fémjelzett időszakok pedig erősen megosztják a társadalmunkat. A XX. századdal valami elkezdődött, ami történetünk szempontjából fontos lehet: megszűnt az addig elméleti stabilitást jelentő királyság intézménye. Ezt gyors egymásutánban követték a legkülönfélébb politikai rendszerek, amelyek mindegyike a másik ellenében határozta meg magát. Legitimációjuk egyik fontos pillére volt az előd negatívumainak kidomborítása, és ennek elültetése a köztudatba.

Hogy nézett ez ki akkor és ott?

Nehéz ezt röviden összefoglalni, de kezdjük Károlyinál. Az ő polgári-demokratikus kormánya olyan programot valósított meg, amely Európa több országában már gyakorlat volt, s amelyről a magyar parlamentben évek, évtizedek óta viták folytak. Nem jelentett törést, nem volt idegen a magyarországi politikai fejlődéstől. Belföldön Károlyiék az előző kormányra hárították a felelősséget a háború elvesztéséért, külföldön viszont az idegen hatalmakat és a dualista államot tették felelőssé, éppen azért, hogy az új, független Magyarországot mentesítsék a háborús felelősség alól. A belső propagandában tehát a „levitézlett kormány”, hosszabb távú visszatekintésben pedig az országot addig irányító „feudális reakció” lett a bűnbak. Még inkább érthető ez a magyarázat, ha tudjuk: a kormányt a ’48-as, függetlenségi irányvonalat képviselő Károlyi-hívek mellett a Jászi Oszkár vezette polgári radikálisok és a szociáldemokraták kényszer-koalíciója alkotta.

Őszirózsás katonák a Deák téren

Őszirózsás katonák a Deák téren

A koalíció azonban törékenynek bizonyult, miután az ideológiai megosztottság egyre komolyabb politikai ellentéteket szült. 1919 márciusában hatalomra jutott a baloldali erők egyesüléséből létrejött tanácskormány, amely proletárdiktatúrát hirdetett – olyan kormányformát, amelynek nem voltak előzményei a magyar történelemben, s nemzetközi téren is alig. A potenciális ellenzék azonban bénult volt, az antibolsevista erők lehetséges vezetői bujkáltak vagy külföldön kerestek menedéket, esetleg letartóztatásba kerültek. Csak két hónappal később, május végén szerveződött meg az antant szárnyai alatt Szegeden gyülekező „ellenforradalom”, amelynek lassan gyarapodó fegyveres ereje júliusban Horthy Miklós személyes irányítása alá került. Az ellenforradalmárok először angol és francia katonai beavatkozást sürgettek, végül, jobb híján, a román megszállók segítségével vették át a hatalmat 1919 augusztusában. S nem egészen egy évre rá elfogadták a diktátumot és aláírták a békeszerződést.

Később mindezt „meg kellett magyarázniuk”. Ahogy Juhász Gyula történész fogalmazott: a Horthy-rendszernek mintegy feledtetnie kellett, milyen volt a genezise, milyen körülmények között került hatalomra s milyen kompromisszumokat kellett kötnie. Ezért (is) bírálta olyan vehemensen a forradalmi kormányokat, s ezért tette meg őket bűnbaknak a történelmi Magyarország összeomlásáért, a területek és a lakosság elvesztéséért. A korszakban uralkodó felfogás azt hirdette, hogy Károlyi és a bolsevikok szétzilálták a még a háború végén is jól működő államszervezetet és szélnek eresztették az ütőképes haderőt, ezzel szemben a Horthy-rendszer rendet teremtett és zászlajára tűzte a revíziót.

Manapság épp Horthy Miklós személye az, amely érzelmi vitákat generál. Csak érintőlegesen: eljön-e az idő, amikor objektíven szemlélhetjük őt?

Horthy sokkal inkább reprezentálta, mint irányította a két világháború közötti Magyarországot. Vitathatatlan tekintélye ellenére nem ő, hanem néhány meghatározó kormányfő (elsősorban Bethlen, Gömbös és Teleki) volt a korszak kulcsembere. Ezt támasztja alá az is, hogy a Horthyval szemben leggyakrabban felhozott kritikák nem a cselekedetei miatt bírálják őt, hanem amiatt, amit elmulasztott.

Horthy Miklós Kassán (MTI)

Horthy Miklós Kassán (MTI)

Az ellenforradalmi időszak kezdetén, 1919-ben elmulasztotta megelőzni és számon kérni az ő parancsnoksága alatt tevékenykedő különítményesek túlkapásait, amelyek így legalábbis több száz emberéletet követeltek. S később is nehezen szánta rá magát, hogy a kormány határozottan fellépjen egykori alárendelt tisztjei ellen, akik – főként a fővárosban – 1920 végéig rendszeresen hajtottak végre atrocitásokat. Párizsból maga Apponyi Albert, a magyar békedelegáció vezetője üzent haza, hogy a kilengésekről szóló hírek teljesen aláássák a békeküldöttségnek a civilizált Magyarországról szóló érveit, s a végleges békefeltételek megállapítására is rossz hatással lehetnek. Többek között az ő, valamint Teleki és Bethlen befolyása kellett ahhoz, hogy Horthy végül rászánja magát az önkényeskedő alakulatok felszámolására.

A Horthyval szemben leggyakrabban felhozott másik vád az antiszemitizmus. Horthy valóban antiszemita volt, ezt még külföldi diplomaták előtt sem rejtette véka alá. Antiszemitizmusa elvi alapú volt, nem „személyre szóló”. Valamennyi zsidótörvényt jóváhagyta (máskülönben ezek nem is emelkedhettek volna törvényerőre), az 1944 tavaszán megindult deportálások ellen pedig sokáig nem lépett fel. Védekezése, hogy nem volt tudomása a vagyonuktól megfosztott, marhavagonokban, minimális poggyásszal útnak indított zsidók várható sorsáról, nem meggyőző.

Egy néhány évvel ezelőtt megjelent tanulmányból tudható, hogy 1943 végén már Magyarországra is eljutott a haláltáborok híre. A kormányzó pedig aligha felejtette el, hogy a német hadsereg már 1941 nyarán (!) legyilkolt több mint 15 ezer zsidót, akiket a magyar hatóságok az akkor német megszállás alatt lévő Ukrajnába toloncoltak ki. Akkor – a további mészárlást megelőzendő – a kormány, Horthy egyetértésével, azonnal leállította a kitoloncolásokat. Ezek fényében inkább az látszik valószínűnek, hogy Horthy egyszerűen nem akart tudomást venni a deportáltakat fenyegető veszélyről, s csak akkor szánta el magát a közbelépésre, amikor ezt már külföldről is sürgették, s amikor eljutott kezeihez az úgynevezett auschwitzi jegyzőkönyv, amely két szemtanú beszámolója alapján készült.

Trianon

Trianon

Hozzá kell azonban tenni, nem is „mentségként”, de a tisztánlátás kedvéért, hogy Horthy ekkor már 76 éves volt, s a német megszállást követően tüntetőleg passzivitásba vonult, mert úgy ítélte meg, az adott körülmények között nem lehet befolyása a politikára. Nem tudjuk, mi történt volna, ha korábban tiltakozik a deportálások ellen. Az viszont tény, hogy amikor ezt július 6-án megtette, a deportálásokat rövidesen leállították, így az a budapesti zsidóságot már nem érintette. Az itt élő, mintegy 200 ezer zsidó tehát Horthynak (is) köszönhette megmenekülését, bár később közülük még sokan áldozatul estek a nyilas vérengzéseknek, illetve a főváros ostromának.

Zeidler Miklós
És a múltat végleg eltörölni. Ez az, ami nem megy, a társadalom egész egyszerűen nem így működik.

Antiszemitizmusa ellenére Horthy több, a társadalom legfelsőbb köreihez tartozó zsidó családdal jó kapcsolatot ápolt, közülük néhányan lehetőséget kaptak rá, hogy vagyonuk túlnyomó részének átengedése fejében a Gestapo engedélyével elhagyják az országot. Ők lényegében szintén Horthynak köszönhették az életüket – s hálájukat anyag támogatás formájában is kifejezték a kormányzónak portugáliai emigrációja idején.

Az előző rezsim ellenében történő önmeghatározás a háború után is folytatódott. Rákosinak azért fájt a feje, mert kilencmillió fasisztával kellett szocializmust építenie…

És a múltat végleg eltörölni. Ez az, ami nem megy, a társadalom egész egyszerűen nem így működik. Az emberi közösségek egyik legfontosabb összetartó eleme a hagyomány. A kommunisták által sulykolt osztályharcos, forradalmi hagyomány mindenesetre valóban megpróbálkozott a történeti hagyomány átértelmezésével. Ez abban is megnyilvánult, hogy például a Horthy-korszak nemzeti, keresztény, konzervatív ideáljával szemben olyan forradalmárokat emelt piedesztálra – persze Marx, Engels és Lenin mellett –, mint Kossuth és Petőfi. Ennek aztán később nem kívánt mellékhatásai is lettek. Már amennyiben hiszünk annak az elméletnek, amely szerint az 1956-os forradalom idején épp az oly erőteljesen sulykolt függetlenségi hőskultusz hatására fogott fegyvert oly sok tizenéves az idegen hatalom – akkor éppen nem az osztrákok, hanem a szovjetek – ellen.

A rendszerváltás után talán még erősebb lett az „érzelmi alapon nyugvó történelemszemlélet”, s még élesebbek a viták. Miért nem sikerült ezt magunk mögött hagyni?

A demokrácia magával hozta a politikai kampányokat, 1990-ben hirtelen többtucatnyi párt lépett a nyilvánosság elé. Az ellenzéki pártoknak nemigen voltak országosan ismert politikusai, ezért szinte önkéntelenül is történelmi előképekhez nyúltak, hogy nézeteiket, célkitűzéseiket ezeken keresztül mutassák be s tegyék közérthetőbbé. A történelmi pártok – mint a szociáldemokraták vagy a kisgazdák – saját, 1948 előtti vagy 1956-os hagyományaikra és vezetőikre hivatkozhattak, a rendszerváltó pártok többségének azonban mintegy „ki kellett kölcsönöznie” ideáljait a magyar múltból. Identitásukat tehát részben a magyar múlt jellegadó személyiségein és eseményein keresztül határozták meg, amivel óhatatlanul önkényes (pártszempontoknak alávetett) ideológiai értelmezést adtak a magyar történelem fontos mozzanatainak – éppen úgy, persze általában magasabb színvonalon, ahogyan az államszocializmus idején az állampárt tette ezt. Ezt a módszert a később alakult pártok egyike-másika is átvette, így aztán elmondhatjuk, hogy a magyar múlt politikai célú „kizsákmányolása”, politikai marketing céljaira való felhasználása ma is tart.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

3275142 01/17/2018 A young woman at a bus stop in Yakutsk. Bolot Botchkarev/Sputnik
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.