Jégkorszak 2. – filmrecenzió

Úgy is nyithatnánk, hogy ami jó az jó, illetve hogy nem kerülheti el a folytatást (pénzből él a filmipar is, ugyebár). Nem kellett ahhoz semmilyen extra gyurcsóki képesség, hogy látva a Jégkorszak című animációs megamozi négy évvel ezelőtti sikerét a második felvonás lehetőségéről beszéljünk. A lehetőségből valóság lett, íme, itt a Jégkorszak 2. – Az olvadás. Az alkotócsapat, a Blue Sky Studios – Christopher Meledandri (gyártásvezető) Chris Wedge (az első rész rendezője), Carlos Saldanha (társrendező) és Lori Forte (producer) – némi székcserés körjáték után (Wedge az egyik producer lett, Saldanha a rendező) felvette a fonalat, és ott folytatja a sztorit, ahol abbamaradt. Ehhez persze olyan dörzsölt fickóra volt szükségük, mint a folyomány forgatókönyvírója, Jon Vitti, akinek a számos The Simpsons-opus írása során a vérébe ivódott, hogyan lehet az animációt (a rajzot) és a viccet sikeresen összekapcsolni. (Így.)

Sid, a szómenéses lajhár, Manfréd, a mogorva mamut és Diego, a kardfogú tigris – valamint a csatolt előzeteseknél bővebb, a filmhez szervesen kötődő (filmbeli) epizódokkal büszkélkedő makkvadász ősmókus – élvezi a katlanjuk nyújtotta kényelmeket. Csakhogy. Az emelkedő hőmérséklet özönvízzel fenyegeti a völgyüket, menekülnie kell minden állatnak. Különösképp, hogy a hatalmas áradattal éhes és veszedelmes pikkelyesek is érkeznek. A magányosságra hajlamos szőrös ormányos aztán menet közben megszerelmesedik, helyezete azonban bonyolult, mert a mamutlány (Ellie) oposszumnak képzeli magát.

Ez a film azok közé a másodlevonatok közé tartozik, ami miatt nem kell szégyenkeznie senkinek (nem is igazán a bőr második lehúzása történik, hanem önmagában teljes és értékes különfilmet láthatunk). Sőt több humort találunk benne. Az ősmókuska ügyetlenkedéseit a kisebbek fogják díjazni, a lajhár szópoénjáira a nagyobbak lesznek vevők. Vagyis: mindenki megtalálja a hőmérsékletének megfelelő szórakozást.