Mit kezdjünk a valósággal?

Odze György: Álságok kolostora

Kormányinfó. A hely, írhatnám egy reklám parafrázisát, ahol mindent megkérdezhetsz, de nem kapsz választ semmire. Olyasmi ez, mint, emlékezetem szerint, az osztályfőnöki órák, ahol mindig vagy a szülő, vagy a gyerek volt a hibás. Ha a szülő megkérdezte, hogy az igazgató miért jár be részegen, azt a választ kapta, hogy a Marci apukája is ivott, valamint, hogy az igazgató is csak ember, és senki sem lehet tökéletes. De hát egy olyan országban, ahol kilenc éve vészhelyzet van, és a költségvetést éjszakánként lehet módosítani, mit is várnak a nyilvánosság képviselői? Gulyás miniszter az igazi teflonarc, a szeánsz végén ránéz ugyancsak teflonarcú segítőkéjére, ugye, minden kérdést megválaszoltunk, a segítőkéje pedig mosolyogva válaszol, minden kérdést, miniszter úr. És még hozzágondolhatják kifelé menet, hogy most nézd meg, azok kekeckednek, akik egykor azt a szemkilövetős alakot támogatták.

Gyenge Dániel: Az igazi békepolitika

Amikor Orbán Viktor meghirdette a „gazdasági semlegességről” szóló gazdasági doktrínáját, amelyben a vad szociálpopulista ígérgetések kaptak nagy szerepet, a kormány tulajdonképpen beismerte, hogy az eddigi etatista gazdaságpolitikája csődöt mondott. Adócsökkentést, bürokráciacsökkentést, vállalkozásbarát és piacbarát környezetet ígér, holott ugyanezt megígérte 2010 előtt is, s az ellenkezője valósult meg. Persze ahhoz, hogy ez a hallgatólagos beismerés ne legyen annyira a középpontban, jön a szokásos „békepárti” handabanda, a riogatás a hidegháborús idők visszatérésével, a rendeleti kormányzás a „háborús veszély” örvén, s a vak provinciális illúzió, hogy regionális Svájcként majd mi leszünk a béke szigete Közép-Kelet-Európában. Bizonyára Orbán Viktor is hisz abban, hogy mi a Mag népeként, amely ráadásul nem is kevert fajú, mint a többi, esendő többnyelvű, többkultúrájú ország, majd utat mutatunk egy szebb és jobb jövő felé, átszabva az egyre feszültebbé váló világpolitikai viszonyokat. Amiért persze az Orbán-doktrína szerint csakis az euroatlanti szövetségi rendszer a felelős.

Jogos a kérdés, mit kell érteni „békepolitikán”, ráadásul „ideológiamentes” békepolitikán, amit Orbán is hangsúlyozott a beszédében.

Kovács Zoltán: A magyar faktor

A magyar kormányfő jó ideje egyenlőségjelet tesz Brüsszel és Moszkva közé, most annyival erősített rá az ismert gondolatra, hogy az unió fejére olvasta az ukrán-orosz háború elhúzódását, sőt, azt fejtette ki, hogy „Európa nem képes békét teremteni, csak háborút”. Szerinte Európából hiányzik a nyitottság Oroszország felé, pedig ők is egy keresztény európai ország, csak egyszerűen „a hatalom nyelvét” beszélik.

Ez a fordulat föltétlen új: Oroszország a hatalom nyelvét beszéli. Igaz, ami igaz, ilyen disztingváltan még sohasem hallottam beszélni arról, hogy egy ország százhetvenezer reguláris katonával és többezer tankkal lerohan egy szuverén országot, majd miután eredeti terve, az orosz irányultságú kijivi bábkormány egy-két hét alatti nyélbeütése nem sikerül, újabb vagy százezer katonát vezényel a frontra, mindeközben a földdel egyenlővé tesz három-négy megyét, elűzi a lakosságnak azt a részét, amelyiket életben hagyott. Orbán szerint ez egyszerű keresztény európai ország, csak hát az a helyzet, hogy a hatalom nyelvét beszéli. Egyik folyton igyekszik meggyőzni a másikat, mást se csinál, mint érvel meg szakadatlan érvel, a másik a hatalom nyelvét beszéli. Orbán szerint mivel Európa nem tud békét teremteni Ukrajnában, ezért csak Donald Trump elnökké választása jelenthet reményt.

Ezzel csak az a baj, hogy a háború két és fél éve tart, Orbán azóta hirdeti a békepártiságot, meg járja a békemisszióit, de még egyetlenegyszer nem fejtette ki, hogy mit is jelent fogalomtárában az áhított béke, sőt, erre kísérletet sem tett.

Nem hízelegnek a nemzetnek – Várkonyi Benedek beszélgetése

Raáb Renáta kiugrott történész. A Történettudományi Kutatóintézetben kezdett dolgozni, de ma egy multinacionális vállalatnál HR-es. Merész pályaváltás; csakhogy a történészlélek nem nyughat, hétköznapi munkája után a múltba néz, hogy a jelenbe lásson. Nemrégiben cikket írt, amelyben párhuzamba állítja Görgeit és Gyurcsányt, mint bűnbakokat, illetve Kossuthot és Orbánt, mint akik tönkreteszik ellenfelüket. A két eset nemcsak négy embert mutat meg, hanem azt is, hogy egy ország százötven év alatt is alig-alig változik.

Gadó Gábor: Mit kezdjünk a valósággal?

Az előző országos megmérettetés előtt, 2021–2022-ben a szakértők azt vizsgálták, hogy ún. „egyszerű” többséggel mire van lehetőség. Módosítható-e az Alaptörvény és számos „sarkalatos törvény”, ha az ellenzék nem szerzi meg a parlamenti szavazatok legalább kétharmadát? Most, 2024 őszén inkább azon kell gondolkodni, hogy mi az a demokratikus minimum, amire a parlamenti minősített többség remélt megszerzése kötelez. Mire tegyenek ígéretet azok az ellenzéki pártok, amelyek a jövőben országos politikai szerepvállalásra készülnek? A lista nem lehet túlságosan hosszú, de vannak mellőzhetetlen pontjai. Jellemzőjük, hogy túlmutatnak azokon a szakpolitikai ügyeken, amelyekről rendezett jogállami körülmények között a parlamenti választásokon a polgárok döntenek. Fontos, hogy a rendszerváltó fordulattal összefüggő tárgykörök és teendők kijelölésére a választóknak is átlátható, transzparens tárgyalásokat követően kerüljön sor. Az ellenzéki szavazók ugyanis ennek a dokumentumnak az ismeretében fognának össze a Fidesz-uralom leváltásáért. A Rendszerváltó Szerződés esetleges megszegése az „elkövető” hitelvesztésével járna. Ettől még az együttműködő pártok minden további nélkül gyűlölhetnék egymást. Küzdelmük az egyéni és listás helyekért heves és kiélezett lehetne. A demokratikus minimum körébe nem tartozó kérdésekről a kampányban egymással is vitáznának, nem kényszerülnének az összhang színlelésére.