Vélemény

Balavány: Vajon miért nem fér el egy nyomorult szivárványpad a magyar fővárosban?

Mohos Márton / 24.hu
Mohos Márton / 24.hu
De hát ez csak egy pad, hallom innen-onnan. És erre az a határozott válaszom: nem. Onnantól, hogy szivárványszínű lett és megkezdődött a kálváriája, nem csak egy pad, hanem szimbolikus történet, ami elmesél rólunk valami fontosat.

Mint 35 éve minden alkalommal, lement megint a Pride-felvonulás annak rendje és módja szerint, ezúttal csupán csekély létszámú elszánt ellentüntetővel szegélyezve. Mondhatnánk, micsoda szabad, toleráns ország ez itt, akkor és úgy vonulgatnak az alternatív szexuális orientációjú emberek évtizedek óta, amikor csak akarnak. De ne mondjuk, mert nem volna igaz: önmagában a néhány napos fesztivál megtartása nem mutatja meg tisztán, mi történik egy adott országban az LMBTQ-emberekkel. Persze, a nagyon szélsőséges diktatúrákban, mint amilyen Oroszország vagy az iszlám fundamentalista államok, a Pride eleve tilos. És itt Magyarország még nem tart.

Lehessen padja bárkinek?

Nézzük csak az elmúlt hét történéseit, például, hogy 12 millió forintos fogyasztóvédelmi bírságot szabott ki a kormányhivatal a Líra könyvkereskedésre, mert egy képregénynek, amelyben vannak meleg fiúk is, a „forgalmazása nem zárt csomagolásban történt” és az érintett könyvek „a gyermekeknek szóló, ifjúsági irodalom körébe sorolt könyvek között” kaptak helyet; mint a retorzió indoklása rögzíti, „a gyermekek védelme érdekében Budapest Főváros Kormányhivatala minden esetben szigorúan fellép.”

Vannak konkrét törvények mifelénk arra, hogy minden efféle tartalmat külön fóliázni kell. Megnéztem a könyvet, egyáltalán nem pornográf vagy ilyesmi; nyilván nincs olyan gyerek, akinek bármi lelki sérülést okozna, ha egy történet két azonos nemű szereplője egymásba szeret; mégis lépni kellett, hiszen Rétvári Bence korábban személyesen háborodott fel miatta.

De nézzük a pad történetét a maga groteszk-szomorú fordulataival:

  • Ferencvárosban a múlt héten felavatták a főváros első szivárványos köztéri padját,
  • azt azonban magukat árjáknak nevező fradiultrák átfestették zöld-fehérre,
  • majd újra szivárványos lett,
  • aztán újra zöld-fehér,
  • aztán megint szivárványos,
  • ezt követően valaki lekente barnára, 
  • majd a Mi Hazánk Mozgalom nemzetiszínűre festette át, és közölte, hogy aki innentől hozzányúl, bűncselekményt követ el, hiszen nemzeti jelképet becstelenít meg;
  • ezután ismeretlenek lefóliázták a padot,
  • aztán valaki leszedte a fóliát,
  • pénteken pedig az önkormányzat elvitette a padot, arra hivatkozva, hogy megsérült.

Egyúttal Baranyi Krisztina, Ferencváros polgármestere lényegében azt közölte, hogy lehet a pad ezután bármilyen színű.

Baranyi Krisztina hivatalos oldala

Így a polgámester: „Lehet padja (kis túlzással) klímaharcosoknak, zenészeknek, rokkantaknak, fradistáknak, biciklistáknak, vöröshajúaknak, rokkereknek, bárkinek, aki úgy érzi, a padfestés jó eszköz lehet az üzenetei közvetítéséhez.” E felsorolás elemei olyan abszurd viszonyban állnak egymással, mint Jorge Luis Borges híres listájának szereplői A John Wilkins-féle analitikus nyelv c. írásból: „a jóravaló ismeretek égi gyűjteménye szerint” – szól Borges – „az állatok lehetnek a) a Császár állatai, b) balzsamozottak, c) idomítottak, d) malacok, e) szirének, f) mesebeliek, g) kóbor kutyák, h) olyanok, amelyek ebben az osztályozásban szerepelnek, i) őrülten rázkódók, j) megszámlálhatatlanok, k) olyanok, akiket a legfinomabb teveszőr ecsettel festettek, l) másfajták, m) olyanok, akik az imént törtek össze egy vázát, n) olyanok, akik távolról légynek tűnnek.”

Csakhogy míg Borges szövege játékos irodalmi gondolatkísérlet, Baranyié politikai állásfoglalás. Borges szövege szellemes; Baranyi szövege hamis. Azt állítja, hogy a vöröshajúak és a „rokkerek” ugyanolyan társadalmi csoportnak számítanak, mint az LMBTQ-emberek, másrészt azt, hogy minden felsorolt csoportot egyformán illet a pad.

Nem, nem illet egyformán mindenkit.

Ugyanis a szivárványszínű pad azt a társadalmi szolidaritást jelenítené meg, amire a rokkereknek vagy a vöröshajúaknak nincsen szükségük, a melegeknek és transzneműeknek viszont nagyon is.

A nemzeti zászló csak színes textildarab?

Komolyan gondolod – kérdezte egy barátom a napokban – hogy egy szivárványszínű pad picit is könnyebbé tenné a meleg emberek életét?

Komolyan úgy gondolom, igen, hogy egy picit könnyebbé tenné. Ha meleg volnék, és látnék egy szivárványszínű köztéri padot, amelyet nem bánt senki, az jól esne. Azt gondolnám, talán engem sem bánt senki az identitásom miatt. Oldana valamennyit a bennem levő feszültségen és szorongáson. Azt gondolnám, ha ezt ilyen egyszerűen tudomásul veszik a városlakók, talán nincs is miért rejtőzködnöm vagy szégyenkeznem. Nem melegként meg azért esne jól, mert szeretnék olyan országban élni, ahol mindenki elfér, vagyis: nem ér senkit jogfosztás és megaláztatás az identitása miatt.

És a borzalmas hercehurca, ami az elmúlt héten padügyben zajlott, rosszul esik. Mert azt jelenti a számomra: a hazám még nem áll készen arra, hogy a másság bármily szelíd, bármily ártalmatlan köztéri mementója sértetlen maradhasson.

De hát ez csak egy pad, hallom innen-onnan. És erre az a határozott válaszom: nem. Onnantól, hogy szivárványszínű lett és megkezdődött a kálváriája, nem csak egy pad, hanem szimbolikus történet, ami megmutat nekünk valami fontosat magunkról. Amikor azt mondod, hogy „csak egy pad”,  nem gondolsz bele a szimbólumok jelentőségébe. Ezzel az erővel a nemzetiszín zászló is csak egy színes textildarab volna, a köztéri szobrok pedig puszta dekorációs kellékek, amik nem jelentenek többet önmaguknál. Pedig többet jelentenek.

Amióta civilizáció létezik, a köztereken elhelyezett vizuális objektumok – szobrok, zászlók, feliratok, épületek és mindenféle műtárgyak – fontos identifikációs erővel bírnak. Egyszerűbben: általuk mondjuk el magunknak és a hozzánk érkezőknek, hogy mit gondolunk a világról és benne önmagunkról.

Ezért nem volt mindegy a XVI. században, hogy kereszt vagy félhold van Buda várán. Ezért pateroltuk el a rendszerváltozáskor a kommunista diktatúra statútumait, legalábbis egy részüket. Ha pedig nem mindegy, milyen zászlókat lengetünk, milyen szobrokat állítunk, milyen dalokat énekelünk, milyen feliratokat írunk a házfalakra, akkor az sem mindegy, lehet-e Budapestnek szivárványszínű padja.

Szivárványpadok Nyugat-szerte

A helyzet megértését szolgáló adalék, hogy a szivárványpad nem magyar találmány, a Rainbow Benches egyfajta spontán nemzetközi mozgalom. Kanada számos városában megszokott látványosság a tereken, előfordul templom előtt is. Angliában is (pl. Durhamben), New Yorkban, Olaszországban is látható ilyen pad sok helyütt. Svédországban, Malmöben a városháza előtti tér tele van szivárványszín padokkal.

Sorolhatnám sokáig: az úgynevezett Nyugaton a szivárványpadokat az emberek többnyire nem bántják, és ennek is van jelentősége; ahol ugyanis a szivárványszínű padokat békén hagyják, ott sanszosabb, hogy az eltérő szexuális indentitású embereket is békén hagyják.

Persze, kelet-európai példa is van a magyaron kívül: Lengyelországban 2020-ben Kielce városában helyeztek ki szivárványpadokat, amiket rövidesen megrongáltak ismeretlenek, és nem is sikerült helyrehozatni őket; közismert amúgy, hogy a lengyel vezetés szélsőségesen homofób. Zágrábban tavaly állított ki egy szivárványszín padot a városvezetés, amit még aznap feketére festett valaki, azonban az önkormányzat helyreállíttatta. (Horvátországban jobboldali ugyan a kormány, de Tomislav Tomašević, a zágrábi polgármester a baloldali zöld pártnak, a ZjN-nek tagja.)

Olyan nincs, hogy senkit sem zavar

Lehet mondani, persze, hogy nem kell provokálni az embereket. Olyan köztéri szimbólumokra van szükség, amik mindenkinek tetszenek. És akkor nincs balhé.

Erre két válaszom is van.

Az egyik: fölösleges arra törekedni, hogy egy közszemlére állított szimbolikus tárgy mindenkinek tetsszen. Olyan nincs, hogy egy dekoratív műtárgy ne zavarjon senkit. Bőven elég, ha nem sért törvényt, nem buzdít gyűlöletre, és világosan jeleníti meg, ami a célja. Ez egy tanulási folyamat, aminek, úgy látszik, nagyon az elején vagyunk. A lecke arról szól, hogy el kéne viselni egymást. Ha el lehet lehet viselni az amúgy bőségesen túltengő nemzeti giccset a köztereinken, akkor egy árva szivárványszín padot ne kelljen már szégyellni!

Luis Gutierrez / Norte Photo / Getty Images Szivárvány színű pad a Hidalgo téren 2021. június 26-án a mexikói Hermosillóban.

A másik: az, hogy más városokkal szemben Budapesten nem lehet szivárványpad, többek közt a tudatos, hosszú és kitartó munkával felépített politikai kommunikáció gyümölcse. A Fidesz-kormány szándékosan uszítja a lakosságot a meleg emberekkel szemben, azzal kampányolva, hogy mekkora veszélyt jelentenek a gyerekekre. A homofób gyűlöletkeltés a NER-narratíva egyik főeleme: amikor Orbán Viktor ellenségeket választott, akiktől hősiesen megvédi a nemzetet, köztük voltak a bevándorlók mellett a melegek is.

Ha minden állami csatornán az ömlik az emberekre, hogy milyen szörnyű veszélyt jelentenek a magyar családokra a melegek, akkor nem kell csodálkozni azon, hogy egy jópofa padfestésből ekkora hajcihő lett, és az néhány nap alatt ilyen tragikomikus véget ért.

Merthogy, ugyebár, ezt mégsem lehet annyiban hagyni. Ma csak egy pad, holnap kettő. Így működik ez! Aztán majd szivárvány lesz minden utcán, minden középületen, meg az iskolákban, meg a templomokon.

Mert a szivárvány, kérem, úgy terjed, mit a ragály!

Ha nem vigyázunk, végül még az égen is megjelenik.

Kapcsolódó
Miről szól és miről nem a Pride – egy exhomofób keresztény vallomása
Ha Isten azért nem szeretne, amilyenné teremtett, akkor nem gondoskodó atya volna, hanem egy korlátolt, sötét bunkó. És tök jó, hogy nem az.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik