Logikus, hogy nincsenek rendőrségi esetek. Az lenne a meglepő, ha lennének. Pedig durvább a helyzet az általam ismert észak-magyarországi régióban, mint tíz évvel ezelőtt. Anyagilag rosszabb helyzetben van mindenki, mint évekkel ezelőtt bármikor.
Ezt Durst Judit szociológus mondja arról, hogy a rendőrségi nyilvántartásban lényegében láthatatlan lett az uzsora mint bűncselekmény. Nemrég számoltunk be arról, hogy évek óta alig indul eljárás, azaz a rendőrségi adatok szerint lényegében megszűnt az uzsora Magyarországon.
Mindez látszólag annak az eredménye, hogy 2011-ben nemcsak szigorították a kamatos pénzt szankcionáló törvényt, de a második Orbán-kormány külön kampányt is szervezett az uzsora visszaszorítására.
Csakhogy ez az adat az általam ismert valóságot egyáltalán nem tükrözi
– jelzi beszélgetésünk elején Durst Judit.
Ezért nem fordulnak rendőrséghez az áldozatok
A szociológus különleges tudás birtokában van a magyarországi uzsorával kapcsolatban. Ugyanis két évtizede jár vissza ugyanabba a borsodi kistérségbe, amelyet nem akar megnevezni. Nem véletlenül: kutatásetikai szempontból – mondja – az a gyakorlat, hogy az interjúalanyok anonimitásának védelme érdekében sem a települések, sem a kutatásban résztvevők nevét nem árulják el a kutatók, a valós nevek helyet kitaláltakat használnak az írásaikban. Ráadásul saját tapasztalatból tudja, hogyha nem így járna el, azzal a téma érzékenysége miatt veszélyeztetné a kutatását. Ezért mi sem írjuk le most a falu nevét, de még a kistérségét sem. (Erről és a témakutatását nehezítő módszertani buktatókról tanulmányt is írt pár éve.)
Az uzsoráról általánosságban azt hangsúlyozza Durst, hogy a jelenséggel kapcsolatban sokak fejében felszínes, egyoldalú és leegyszerűsítő képzet él. Ő ezzel szemben arra hívja fel a figyelmet – a nyilvánvalóan negatív hatásokat nem vitatva –, hogy fontos látni a kamatos pénz és kamatos pénz közti különbségeket (a korrekt és dögös típusra később visszatérünk), és azt is, hogy amiről beszélünk, az nemcsak, hogy az érintett közösségek informális gazdaságának szerves része, de valamikor az egyetlen segítség, amely akár életet is menthet.
Ezzel összefüggésben a rendőri statisztikákról azt mondja, több oka van annak, hogy a kamatos pénzt felvevők mára szinte nem vagy csak elvétve fordulnak a rendőrséghez.
Eleve áldozatként kell bizonyítaniuk bármit a rendőrség előtt, ez félelmetes pozíció, miközben lehetséges, hogy meg is vannak fenyegetve. Az általam ismert környéken nem volt precedens értékű elítélés, azaz dögös kamatost sem vittek el, sőt még csak nem is jelentettek fel. De tudni kell azt is, hogyha kikapcsolják valakinél a villanyt, akkor a kamatoshoz lehet fordulni, ő ad pénzt, hogy vissza tudják kapcsoltatni. Vagy ha kórházba kell vinni a gyereket, akkor tőlük lehet pénzt kérni. Az utolsó láncszem, akihez fordulni tudnak a bajban. Ebből a szempontból komoly funkciójuk van a közösségen belül.
Ebből az is látszik, hogy a jelenségre használt kriminológiai fogalom sokkal szűkebb és szűkítőbb, mint a valóság, ahol többféle uzsoratípus van, és ezek sokszor nem választhatók el egymástól kristálytisztán.
Amikor a kamatos marad az egyetlen esély
Durst egy nagyjából 800 fős településre jár jó ideje vissza, és azt mondja, ott öt–hat kamatos működik, és mindegyikhez tartozik 6–8 család mint rendszeres kliens: a faluban ez körülbelül 30 család a közel 180–200-ból.
A sokéves terepmunka eredménye, hogy olyan történeteket is megismert Durst Judit a hosszú idő alatt kialakult és gondozott bizalmi viszonyokon keresztül, melyekre egy kívülállónak aligha lenne esélye. Egy pár évvel ezelőtti tanulmányában örökítette meg Iza esetét, ez átélhetően adja vissza azt a nyomasztó helyzetet, amelyben az egyetlen megoldás az uzsorás marad.
Onnan indult minden, hogy Izáéknál egyik este hatalmas vihar volt. A tető beszakadt, biztosítás nem volt a házon. „Szakad az eső, el fog ázni az egész ház, itt vagyok a gyerekkel, ma valamit csinálnom kell, de mit, nem tudom” – írta azon az éjjel a nő Durstnak. Aztán egy órán belül pedig már ez az üzenet jött: „Írtam Lufinak, más választásom nincs, ezt nem halasztgathatom el, ázik a ház, bármit mond, elfogadom. Kivagyok.”
Lufi pedig – a helyi kamatos ember – gyorsan intézkedett: még aznap délelőtt elküldte Izához az embereit megjavítani a tetőt. Iza tolmácsolásában így folytatódik történet: „Két feltétele van a Lufinak: vagy kifizetem neki egy héten belül a pénzt (350 ezer forintot, ennyibe került a gyors tetőjavítás), vagy aláírom neki a papírt, hogy megvette (tőlem) a házat (700 ezer forintért)”. Iza végül döntött: „Nem sok választásom volt, belementem. A pénzt, amit mondott, azt úgysem tudom kifizetni, 350 ezer forintot honnan vegyek, annyiért csinálja meg, de mindenre ő rendez anyagokat, embereket. 2 vagy 3 nap alatt kész lesz. Ha kész, akkor alá kell írnom a papírt (a ház eladásáról, ami zálogként szolgál arra az esetre, ha Iza nem tudja visszafizetni egy héten belül a kölcsönt). Hm. Ja, és albérletben maradhatok a saját házamba (25 ezer forint plusz a rezsi, ami 40 ezerre jön ki összesen). Azt mondta Lufi, ha nem fizetek, és a papírt se írom alá, őt nem érdekli, kitesz a házamból, és nincs albérlet sem.” Iza ezt is mondta: „Nekem akkor nem volt már semmi az eszembe, mert ázott a tető, és ha beszakad, még nagyobb károm lett volna.”
Pénz és csicskáztatás
Durst Judit a beszélgetésünk alatt végig tudatosan kerüli az uzsorás kifejezést, inkább „kamatos embert” mond vagy kamatos pénzkölcsönzőt. Az uzsorás szerinte túlságosan negatív képzeteket hoz be, a kamatos – egyébként a helyiek is ezt a kifejezést használják – leíróbb, ráadásul abból van „korrekt” és van „dögös” is.
A helyi társadalom pedig csak az utóbbival kapcsolatban elítélő, a dögössel
– mondja Durst, aki az évek során több tucat kamatossal készített beszélgetést. Az előbbit, tehát a korrektet a helyi közösség elfogadja, bár ambivalens a viszonya hozzá. „Őt azért fogadja el, mert alapvetően úgy gondolkodik róla, hogy az utolsó lehetőség, akihez fordulni lehet bajban vagy krízishelyzetben, aki segít.”
A korrekt kamatos „törődik” az adósaival (klienseivel): karácsony előtt disznót vág, hitelbe adja a húst – igaz, a bolti árnál kétszer drágábban – és a lojális (már évek óta vele lévő) adósának engedi, hogy ne fizetésnapkor, hanem majd csak az ünnepek után adja meg a hús árát – hadd legyen legalább karácsonykor hús az asztalon, ha már máskor csak nagy ritkán jut. Jellemzően maga is szegénységből jött, anno esetleg maga is adósa volt valakinek, tőle tanulta meg, hogyan működik ez az üzlet. Alacsony iskolai végzettségű, emiatt nem tud olyan munkát vállalni, amiből el tudná tartani a családját, miközben jó üzleti érzéke is van, ha tanult volna, kereskedő is lehetne.” Azt is mondja Durst Judit, hogy a korrekt kamatos időnként egyfajta patrónusi, segítő szerepet is betölt a helyi közéletben, például visz a helyi rendezvényre chipset, kólát, a helyiek úgy látják: „törődik a közösségével, nem a pénzre szorulók kizsigerelése a célja.”
A dögös kamatos ezzel szemben jóval magasabb kamatot szed, és az adósaival is sokkal kíméletlenebb.
Durst a tanulmányában idézi az egyik dögös önigazolását: „Bennem már nincs semmi részvét, velem is így bántak”. Míg a korrekt inkább megérti adósának kiszolgáltatottabb helyzetét, és neki az a fontos, hogy fennmaradjon az adósával a rendszeres (hitel)kapcsolat – a dögöst ez nem igazán érdekli, ő a minél nagyobb nyereségre és kamatra hajt, ha pedig az adós nem tud fizetni, akkor elveszi valamijét.
A Keszegnek nevezett férfit Durst ebbe a dögös típusba sorolja. A férfi azzal kezdte a kamatos pályát – elmondása szerint – „hogy bevásároltam tésztákat, olajat, krumplit, azokat adogattam el hitelbe, dupla áron. Mai napig ezt csinálom. Áruval kezdtem el, és utána jött a pénz, abból, ami már addigra beforgott. Mindig maradt valami pénz az áruból, azt akkor úgy adtam ki, kamatra. Adtam 5 ezret, adtam 10-et is, meg 50-et is már százszázalékos kamatra. 50 ezertől feljebb nem megyek, mert tudom, hogy nem tudják megadni.” Keszegnek – írja Durst – ma már négy háza van a környéken. „Harminc kuncsafttal havonta körülbelül 400 ezer forintot forgat, abból egymillió bejön tisztán.”
Az egyik adós így írta le a helyzetét, amikor nem tudta megadni az esedékes adósságát a dögös kamatosnak:
Legutóbb, mikor nem tudtam megadni, éjszaka rám törték az ajtót, húztak kifele, hogy dolgozzam le akkor. Ledolgoztam, muszáj volt. Hatalmas portájuk van, nem messze laknak tőlünk. Ott sepergetünk, takarítunk, lapátoljuk a tehénlepényt. Többen vagyunk adósaik, ebből gondolom, befogják őket is dolgozni, csicskáztatni, odadobják nekik a kaját, amit ők nem esznek meg, meg adnak italt, azt az olcsó, csöves bort.
Az eseteket ismertető Durst Judit azt mondja, tud olyan esetről is, amikor a kamatostól kapnak áramot a szomszédok, akiktől már mind kikötötték a villanyt: az áram díja az, hogy a szomszédok nemcsak a saját, de a kamatos fogyasztását is kifizetik, így utóbbinak ingyenes az áram.
A végrehajtók rosszabbak, mint az uzsorások
Kutatásai alapján Durst némileg vitatja korábbi cikkünk megállapítását, miszerint a klasszikus uzsorások visszaszorultak, illetve kikoptak, és helyüket átvették volna a „szolgáltatásuzsorások”: a boltosok, a taxisok, akik abból próbálnak hasznot húzni, hogy bizonyos szolgáltatások az ország egyes területein ma már elérhetetlenek.
Durst szerint ugyanis ezek a jelenségek korábban is megvoltak, ebben nincs újdonság. Ami újdonságot tapasztal, az inkább az, hogy
egyre jobban elfogy a rendszerből a készpénz, mindenki rongyolódik le. Ezért válik hangsúlyosabbá a szolgáltatás, az élelmiszeruzsora, és egyre kevésbé a pénzkölcsönzés, mivel egyre kevésbé van miből megadni.
Viszont az általa ismert, marginalizált helyzetű településeken az eladósodottság mértéke nagyobb, mint korábban. Sőt, a mértéke egészen ijesztő – és nemcsak a kamatosok felé.
A környék új mumusai a végrehajtók lettek – mondja Durst Judit. Ma már alig van olyan család a faluban, amelyik ne kapott volna fizetésre felszólító levelet a környék valamelyik végrehajtó irodájától vagy követeléskezelő cégétől.
A legnagyobb összegű adósságok a kutató által ismert településeken a mobiltelefon-szolgáltató társaságokkal szemben halmozódtak fel. Pár éve terjedt el a faluban – épp az egyik kamatos pénzkölcsönző terjesztette –, hogy minimális kaució mellett ingyen mobiltelefont lehet elhozni a környék egyik városában az egyik szolgáltatótól. Akkor nagyjából 40 ezer forint kauciót kellett letenni egy olyan telefonért, ami 340 ezer forintba került: a helyiek közül majd mindenki „kapva kapott” az alkalmon, a „gyorskölcsön” lehetőségén, és sokan még aznap eladták az új telefont 140 ezer forintért egy miskolci seftesnek, és örültek, hogy egy nap alatt kerestek 100 ezer forintot. „Persze a társaságnál aláírták a hűségnyilatkozatot is a havi előfizetésre, amiből mára sok százezres, esetleg több milliós adósság lett. A társaságok, bizonyos türelmi idő leteltével, eladják a behajthatatlan adósságaikat a végrehajtóknak. A telefon után keletkezett adósságot sokak fizetéséből vonják már. Van olyan család, ahol két ilyen telefont is elhoztak.”
Azt mondja Durst, hogy
az ilyen esetekből a helyiek azt a következtetést vonják le: a kamatos jobb, mint a végrehajtó. Mert az uzsorással, ha korrekt, legalább meg lehet beszélni a dolgot. De egy végrehajtóval, egy jogi személlyel nem, vele nincs alku.
Stressz és válság
Akkora adósságok alakultak ki ezeken a környékeken – teszi hozzá a szociológus –, amelyeket állami segítség nélkül lehetetlen lesz rendezni, és enélkül pedig csak tovább fognak nőni. Ahogyan egyik interjúalanya mondta: „Ez már felfoghatatlan, hogy a szegény emberről még az utolsó bőrt is lenyúzzák ezek a végrehajtók. Hiába vonták le az elmúlt fél évben minden hónapban a közmunkabérem 30 százalékát, hiába vettem el a gyerekek szájából a kenyeret az adósság törlesztésére, semmivel nem lett kevesebb az adósságom, sőt még nőtt is, mert az utóbbi hónapokban már megszűnt a közmunkaviszonyom is, nincs miből fizessek, így csak tovább kamatozódik. Úgy érzem, az ablakon dobtam ki azt a sok pénzt, amit eddig befizettem törlesztésre.”
És mindehhez kell hozzávenni a szegénység traumáját, pszichózisát.
A beszűkült tudatállapotot, a rengeteg stresszt, amikor már aludni se tud az ember, mert azon jár az agya folyton, hogy kenyeret vegyen vagy számlákat fizessen, hogy kitől kérjen kölcsön, ha kórházba kell szaladni a beteg gyerekkel, vagy hogyan fogja tudna valaha is törleszteni az adósságát.
Durst Judit azt is látja, hogy olyan kétségbeesett stresszoldó technikákat alkalmaznak a nyomasztó feszültségben, hogy elégetik a végrehajtótól kapott fizetési felszólítást, vagy tűzre vetik az irreálisan megemelkedett villanyszámlát – azzal a mondással, hogy én ezt ugyan nem vállalom. Ez kis időre hozhat ugyan pszichés enyhülést, de valójában nem old meg semmit. A jelenlegi gazdasági helyzet pedig csak tovább rontja az életesélyeket ebben a körben is.
