Adrián Zoltán / 24.hu
Belföld

Miért kellemetlen olvasmány a Szentek tábora, amiből Orbán a fajkeveredős mondását kölcsönözte?

Egymillió nincstelent szállító flotta érkezik Franciaországba: a sereg védelme saját nincstelensége – ez Jean Raspail látomásának alapvetése. A szerző 1973-ban írta Szentek tábora című regényét, amely azért lett most idehaza ismert, mert ebből származnak Orbán Viktor vihart kavaró, fajkeveredésről szóló tusványosi mondatai. Elolvastuk a magyarul az idén megjelent kötetet, hogy megértsük, miért vált igazodási ponttá a rasszista alapról beszélő szöveg a Fidesz vezetői között, és rájöjjünk, valóban azért nem hallottunk-e korábban róla, mert ők (értsd: liberálisok, baloldaliak, Soros-katonák, radikálisan szemüveges irodalmárok) szándékosan elhallgatták a remekművet.

De milyen eszközökkel? – kérdezett vissza az egyiptomi tengernagy. – Kell-e használnom az ágyúimat, ha az szükségesnek bizonyul, és ha igen, milyen határai lennének a fegyveres beavatkozásnak?

Ezt a kérdést vetik fel Jean Raspail Szentek tábora című regényében, amely alighanem a tökéletes ismeretlenségben maradt volna idehaza, ha – mint a Telex észre nem veszi Orbán Viktor nem e kötet előszavából merítette volna tusványosi beszédének legnagyobb fölhördülést okozó szakaszait.

„Nem akarunk kevert fajúvá válni” – rögzítette a miniszterelnök, minek nyomán lemondott Hegedüs Zsuzsa miniszterelnöki megbízott, megszólalt Frölich Róbert főrabbi, tiltakozott Ursula Von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke, és a sor hosszan folyatható. Orbán néhány nappal az erdélyi föllépése után visszavonult, és bécsi sajtótájékoztatóján rögzítette:

Amit az osztrák kancellár gondol, azt gondolom én is. (…) Magyarországon biológiai alapú megközelítése semmilyen politikai kérdésnek nem lehetséges; ami lehetséges, az a kulturális alapú megközelítés. (…) Magamat migráció- és bevándorlásellenes politikusként definiálom. (…) Ennek nem biológiai alapjai vannak, ez nem faji kérdés a mi számunkra, ez kulturális kérdés, egész egyszerűen a civilizációnkat úgy akarjuk fönntartani, ahogy az most van.

A Hegedüs lemondólevelére küldött válaszában pedig így fogalmazott: „Ezer éve ismerjük egymást. Tudhatod, hogy fölfogásom szerint a Jóisten minden embert a saját képmására teremtett. Ezért a magamfajták esetében a rasszizmus ab ovo ki van zárva.”

Koszticsák Szilárd / MTI Orbán Viktor miniszterelnök a Fidesz eredményváró rendezvényén a Budapest Bálna rendezvényközpont előtt az országgyűlési képviselő-választáson 2014. április 6-án. Mögötte Hegedüs Zsuzsa.

A történet tehát az 1973-ban publikált francia regény bő évtizede írt előszavából vett citátumtól odáig jutott, hogy a kormányfő úton-útfélen kénytelen bizonygatni, nem náci, rasszista, esetleg antiszemita (bár beszédének tartalmából ez utóbbi aligha is szűrhető le, a faj szó használatát többen így értelmezték). Azt azonban nem lesz könnyű elmagyarázni, hogy miként nem rasszista, hanem kultúravédő annak tartalma.

Senkiföldje

A miniszterelnök tehát bécsi reakciójában rögzítette, a politikában biológiai alapú megközelítés nem lehetséges, Hegedüsnek pedig megírta, ő létezésénél fogva nem tud rasszista lenni, és ez a figyelemreméltó eleve elrendeltség bizonyára nagy megkönnyebbülés megannyi bőrszíne miatt megalázottnak. Az persze nem véletlen, hogy Orbán mindezt gyorsan és egyértelműen leszögezte: ez ugyanis a határ, a vörös vonal, amelyen túl a politikai senkiföldjén, tökéletes magányban találja magát.

Idehaza az alacsonyabb rendű fajokról szóló beszéd sokakban a második világháború borzalmait idézi, a szóhasználat kinyitja azt az asszociációs mezőt, amelynek végén a zsidóság szervezett kiirtása volt. Nem véletlen, hogy Hegedüs és Frölich főrabbi is azonnal felszólalt, noha ismerve Orbán gondolatait, korábbi megnyilatkozásait, valamint a mostani szónoklatot,

ez a beszéd a legkevésbé antiszemita gondolatok közvetítésére volt alkalmas.

Sőt, logikája éppen olyan védett társadalmakat rajzolna fel, amelyekben nincsenek új színek és kultúrák, (nem is annyira kódolt) iszlámellenességét sem nehéz kimutatni. Ebben az értelmezési tartományban az orbáni szöveg mégis kvázi „náci alapvetessé” vált, miközben ilyen szándéka nem lehetett. (Az érvelések egy része azon alapult, hogy csak egy faj van, így a kormányfő szóhasználata önmagában probléma, ám a faj jelentéstartománya ennél sokkal szélesebb a magyar nyelvben, ahogyan azt Tamás Gáspár Miklós megírta a Transtelexen.)

Tehát nem a szóhasználat, hanem a beszéd jelentése a fő kérdés. Márpedig ez a szöveg leginkább rasszista pályán mozog, minthogy a bevándorlás és a fajok keveredése kapcsán a más bőrszínű emberek távoltartásának helyességéről szólt. És ez is biológiai alapú különbségtétel, ami szintén elfogadhatatlan minden fejlett társadalomban.

Azaz Orbán Bécsben az egyetlen, európai politikában – és alapvető humanista meggyőződéseket elfogadó körökben – képviselhető álláspont mögé vonult vissza: kulturális különbözésekre keretezte át beszédét, ami szó szerint, Tusványoson biztosan nem arról szólt. Ezt onnan tudjuk, hogy a miniszterelnök megannyi alkalommal világosan beszélt már migrációellenességéről, arról, hogy olyan kultúrák, vallási hagyományok nem fészkelődhetnek be Magyarországra, amiket a magyar emberek nem akarnak – mégsem kiáltották ki miatta rasszistának, sőt nácinak. Most azonban fajok keveredéséről szónokolt, amit lehet (félre)érteni nácimódra, lehet értelmezni bőrszínekre vonatkozóan, illetve még megengedőbben is, ám hogy a faj azon a szöveghelyen a kultúra szinonímája legyen, ahhoz a legliberálisabb nyelvfilozófiát is Soros-tervvel kellene mixelni.

A nap végén azonban Orbánék felismerték, hogy hibáztak, így a miniszterelnök visszatért a kulturális kerethez. Ami azt jelenti, hogy azokat az idegen kultúrákat, normákat, a mi társadalmunktól idegen vallásokat nem szeretné mind erőteljesebb helyzetben látni Magyarországon, amelyekhez a magyarországi politikai közösség történetének, identitásának, hitének, eszméjének meggyőződése szerint semmi köze nincs. Ez a szerte Európában érvényes, és több országban mind erősebb, identitásalapú politikai eszme képviseletét jelenti. 

Kapcsolódó
Ahogy Hofi mondta: jobb ma egy Pershing a tanyámon, mint holnap egy ruszki az anyámon
Azzal indul műsorunk, hogy Orbán Viktornak nincs könnyű dolga a nőkkel: se a feleségével, akinek fejében, mint a miniszterelnök egy interjúban mondottakra emlékeztetett, megfordult, hogy a férje életére tör, se a főtanácsadójával, aki dühösen lemondott szegénységűzői megbízatásáról (aztán meg lemondta a lemondást, de az állást nem kéri vissza, innen azonban követhetetlenné válik a történet). Szóval a fő téma természetesen Tusványos és annak nyomán Hegedüs Zsuzsa. A stúdióban Kerner Zsolt, Nagy József, valamint Pető Péter.

Látomás

Raspail könyvének minden bizonnyal a nagy képe inspirálta Orbánt vagy stábját.

Ez ugyanis egy látomás arról, hogy megtörténik a kvázi lakosságcsere, azaz a világ más tájairól elindulnak a nincstelen tömegek, amelyek fegyver nélkül veszik át a hatalmat, egyszerűen többen lesznek, így mind inkább érvényesül kultúrájuk, vallásuk, nyelvük, minekutána a helyi identitások, kultúrák előbb kisebbsége szorulnak, majd a semmibe vesznek.

Mielőtt a könyv részleteiben elmerülnénk, megjegyezzük, hogy a faj/rassz nyelvi dilemmája a kötetben is felbukkan. Az előszóban idézik Jeffrey Hart Princeton-professzort, aki a kötetről angolul írt szövegében így fogalmaz: „Raspail is not writing about race, he is writing about civilization”, amit úgy fordítanak, Raspail nem fajról, hanem civilizációról ír. (Hogy a race fajként és rasszként egyaránt fordítható, s hogyan alakulnak a jelentéstartományaik, arról Ginelli Zoltán tudománytörténész írt korábban egy másik szöveg apropóján nagyon érdekes szöveget.)

A különböző nyelvekben tehát részben történelmi okokból is olyan eltérőek a jelentéstartományok, hogy valójában fölösleges is a szóhasználaton lovagolni, minthogy az keveset mond el a tartalomról, azaz arról: mi volt a beszélő szándéka?

Segít ellenben az eligazodásban Raspail regénye, amelyben egyértelműbbek a beszédhelyzetek, s aligha a Hart-értelmezést erősítik, amennyiben a karakterek egyike egy ponton így szól a másikhoz: „Amikor ön majd egymillió barnabőrű embert telepít az országunkba”. Máshol a szerző így írja le, amikor a bevándorlók tömegei öntudatot nyernek, s tüntetésre gyűlnek:

A fehér emberek sorra egymás után hagyták el a pályaudvart, bizonyára minden abbéli reményüket elvesztették, hogy találhatnak még néhány helyet a vonatokon. Azokkal, akik – mint fehér kacsák a fekete fészekaljban – mégis kitartottak a sorban, a legnagyobb előzékenységgel bántak. A sorban elfoglalt helyüket tiszteletben tartották, senkinek nem jutott eszébe, hogy kihasználva a számbeli fölényt, távol tarsa őket a pultoktól, de a legtöbben hamarosan úgy érezték, hogy megfulladnak, bár készséggel elismerték, hogy összezsúfolódott sötétbőrű szomszédjaik viselkedése semmi kivetnivalót nem hagyott maga után. Talán a kissé kesernyés új illat zavarta néhányukat.

Ez a részlet a legkevésbé sem kulturális hódításra, sokkal inkább színekre (sőt szagokra) koncentrál.

Ám mégis érdemes túllépni Raspail világnézetén, mert disztópiája megelőzte a korát, hiszen ötven évvel ezelőtt írt arról a dilemmáról, amely ma feszíti az európai politikát: a migrációról.

Műfaj

Alapkérdés, hogy miként olvassuk Raspailt. A szerző regényt írt, így akkor is érdemes elfogadni döntését, ha később ő maga keretezi újra, amikor politikai koordinátarendszerben tárgyalja kötete mondandóját és sorsát.

Ennek azért van jelentősége, mert irodalmi szövegben egyes beszélők retorikai fordulatai nyilván nem azonosíthatók az író választásaival, így ha ganajevőként emlékszik meg a bevándorlók egyikéről, az nem jelenti azt automatikusan hogy dehumanizálja a harmadik világ lakóit, és náci alapvetést fogalmaz meg, amiből könnyű eljutni odáig, hogy el se kell olvasni. Az általam fentebb idézett részletek sem jelentik, hogy rasszista. Ezek ugyanis egy irodalmi szöveg részletei, azaz a szerző fikciójában így ábrázol karaktereket, gondolatokat, helyzeteket. Egyszerűen szabadságellenes a ganajozás alapján lenácizni, így tabusítani mondandóját, elvitatni a lehetőséget, hogy bárki olyan disztópiát fessen fel, melyben a humanisták, progresszívek utópiáinak tökéletesen ellentmondó, szörnyű forgatókönyvek lehetséges megvalósulását láttatja.

Mohos Márton / 24.hu

Ám az orbáni szavak maguk emelték ki ebből a kontextusból a szöveget, így az olvasási, értelmezési lehetőségek is szélesebbek. Tudjuk persze, hogy regény, ám egyúttal politikai állítás, vádbeszéd is. Innen nézve pedig rasszista. Meglehet, ezért is bújt az irodalom mögé, amikor nem volt divat rasszistának lenni.

Elhallgatás

A könyv három előszavában keresik a választ arra, miért nem lett látnoki ereje ellenére világsiker a Szentek tábora. Raspail maga sorolja fel, miként hallgatták el, tették feketelistára. Csakhogy irodalmi, esztétikai értékét jelzi, hogy idehaza az Alapjogokért Központ adta ki, amelynek sokrétű ugyan a tevékenysége, ám a világirodalmi klasszikusok magyar nyelvre átültetésében nem jár a többi kiadó előtt, és talán nem véletlen, hogy Tolsztojtól Murakamiig otthonra lelnek írók magyar nyelven is, miközben Raspail irodalmi hajlék nélkül maradt.

A művet megelőző előszavaknak köszönhetően a regény a 43. oldalon kezdődik, és sajnos irodalmi értelemben még akkor is túl korán. A karakterek ugyanis teljesen kidolgozatlanok, mondatszinten tényleg másodvonalbeli munka, miközben a szerző lényegében semmit sem ábrázol az egyébként leírt drámák emberekre nehezedő súlyáról, a döntések lélektanáról. Sőt, ahogyan haladunk a finis felé, hétköznapi szélsőjobboldali pamfletek toposzait puffogtatja úgy, hogy akkor már valójában maga a szerző is elfelejti, hogy regényt igyekszik írni.

Márpedig ennek a témának igenis létezik érdemi regényokos megjelenítése: akit érdekel, olvassa el Michel Houellebecq Behódolás című kötetét, érzi majd a különbséget a két szöveg építkezése, súlya, a két szerző történetmesélési képességei között. Aki meg amolyan programregényként szeretné kiemelni, annak érdemes összevetnie a művet Szabó Dezső Az elsodort falujával, amelyhez képest a Raspail-szöveg (legalább is a magyar fordítás alapján) inkább iskolai fogalmazás.

Ám mindez együtt sem jelenti azt, hogy politikai értelemben ne lehetne fontos kötet, s a világról szóló nagy elbeszélése ne lenne bizonyos értelemben látnoki.

Azt hiszem, Raspail kötete sokkal egyenesebb, talán sikeresebb lehetett volna, ha nem bújtatja irodalmi köntösbe politikai véleményét, hanem egy nagyesszében tisztán megírja a népességcsere disztópiáját. (Ez tisztázná az értelmezési problémákat is, mert egyenesen lehetne olvasni, s kiderülne, kit gondol ganajevőnek, zavarják-e a színek, és így tovább.) Méghozzá azért, mert – tőlem rettenetesen távol álló szempontból, a fikcióban olykor egyenesen nyíltan rasszista alapról – meghökkentő éleslátással festett föl olyan morális dilemmákat, elitmagatartásokat, amelyek 2022-ben meghatározzák az európai politikát.

Migráció

A migráció a következő időszak kulcsproblémája

Ezt nem a francia író, még csak nem is Orbán Viktor, hanem Ivan Krasztev állítja. A szófiai Centre for Liberal Strategies világhíres elnökét sokféleképpen lehet címkézni, ám a jobboldalhoz, pláne populista, bevándorlásellenes szárnyához sorolni lehetetlen. Nemrég írtunk is bővebben Krasztev Európa után című kötetéről, amelynek számos kérdése megjelenik Raspail, még egyszer mondom, 1973-as publikált kötetében.

Kapcsolódó
Virtuális szex egy gyermekavatárral és a hűség nélküli brüsszeli vezetők – íme a jövő politikájának nagy kihívásai
Mi történik, ha törvények helyett kódot írnak az önvezető autónknak arról, balesetben miként kell viselkednie? Mi van, ha a munkakörök jelentős részét robotizálják? Miért marad a migráció a következő időszak politikájának kulcstémája? Kérdések, dilemmák, amelyekhez szempontokat és válaszokat kaphatunk Jamie Susskind Politika a jövőben és Ivan Krasztev Európa után című kötetéből.

Ha egy bekezdésben összefoglalom a történetet, jól látszik, hogy több ötven évvel későbbi, azaz jelenlegi politikai vitákból ismert morális dilemmára, problémára, illetve politikai toposzra és panelre is ráismerhetünk.

Mintegy egymillió nincstelen ember száll rozzant hajókra, hogy a jobb élet reményében elérje a nyugati civilizációt. A Gangesz-flotta menekültjeit a keresztény egyház vezetőinek és a baloldali, liberális világnak a szimpátiája és szolidaritása kíséri, segélyekkel igyekeznek ellátni a szegényeket, akik nyílegyenesen haladnak a fejlett világ felé. Ennek vezetői nyilvánosan támogatásukról biztosítják őket, miközben mindent megtesznek azért, hogy saját országukon kívül tudják az érkezőket. A progresszív kommentárok kvázi a szabadság lázadóiként köszöntik őket, a kritikusokat minimum idegengyűlölőkként bélyegzik meg, miközben bizonyos kérdések és értelmezések nem jelennek meg a mainstream sajtóban, a hadsereg pedig már arra is alkalmatlan, hogy fegyverrel megálljt parancsoljon, mert nem marad, aki hajlandó lenne fegyvertelen emberekre lőni, senki sem hajlandó elfogadni néhány vezető állítását arról, hogy az új fegyver éppen a fegyvertelenség, azaz a hatalmat nem seregekkel, hanem tömeggel veszik át. A többség pedig majd átalakítja a társadalmat, új kulturális valóságot teremt, az identitásalapon szerveződő politikai közösség értékkonszenzusát felváltja az érkezők civilizációjának szabályrendszere. Miközben az elit ünnepli eszméit, a bevándorlást, a szegények befogadását, Franciaországnak az a része, amely felé a flotta közeledik, kiürül, az emberek menekülnek. Mert félnek. A félelem dönt végül az érkezők javára: az emberek félnek tőlük, a politikusok félnek a média reakcióitól, a katonák félnek a lelkiismeretüktől, a világpolitikai tényezők félnek attól, hogy végül nekik kell dönteniük. Így esik el a nyugat-európai, keresztény civilizáció. Mindenki fél, hogy elveszik helyzete, egzisztenciája, népszerűsége, hatalma, posztja, ezért nem kockáztat.

A legkönnyebb megoldás félredobni Raspail könyvét azzal, hogy ez szélsőjobboldali toposzok gyűjteménye, amolyan fajelméleti segédkönyv. Ennél nehezebb és érdemesebb választás elolvasni.

Ujvári Sándor / MTI Migránsok és rendőrök a magyar-szerb határon, Röszkénél 2015. szeptember 15-én.

Az ugyanis az igazság, hogy Raspail könyve csakis az idegengyűlölők számára kényelmes olvasmány, nekik amolyan tankönyv. Kényelmetlen azonban mindazoknak, akik kritikusak a neoliberális kapitalizmussal, a bevándorláselleneséggel vagy éppen a bevándorlással. Nem azért kényelmetlen, mert a sok tekintetben bántóan felszínes, egyes pontokon leginkább torgyáni összetettséggel ábrázoló írónak igaza van, hanem azért, mert azokat a morális dilemmákat feszegeti, amelyekre az elitek igyekeznek nem felelni. Mutatok néhányat.

  1. Lőnének-e, ha fegyvertelenek támadnák a határaikat? Nyilván szélsőséges példa, hogy egymillió kisemmizett idegen érkezik a határra, ám a klímaválság, illetve az esetlegesen nyomában járó élelmiszerhiány nyomán korántsem őrült felvetés, hogy tömegek jönnek a sivatagosodó, így életvéges helyekről oda, ahol van még mit enni, inni. A kérdés: mi történik, ha így történik? Erre üzembiztosan nem kívánnak választ adni a politikusok, mert többségük számára mindkét válasz vállalhatatlan. Részint azért, mert elemi meggyőződésük, hogy lehetetlen fegyvertelen emberekre lőni. (Helyesen.) Ugyanakkor elemi meggyőződésük az is, hogy saját politikai közösségük a pokolba küldené őket, ha hirtelen beengednének egymillió szegényt, miközben saját társadalmuk szegénységét sem tudják felszámolni, újabb jóléti kiadásokat generálnának, miközben saját egészségügyi rendszerük is rohad és így tovább. Mindezt akkor, amikor az egyes társadalmakban eltérően, ám a kelet-európaiakban világos mértékű többséggel: félnek az idegenektől. (Mielőtt ezt is szélsőjobboldali toposzként azonosítanánk, érdemes újra Krasztevet elővenni, aki azt rögzíti: azért a migráció a kulcstéma, mert a bennszülöttek alkotta többség szorong attól, hogy az idegenek végül eluralkodnak, veszélyeztetik életmódjukat, megváltoztatják kultúrájukat.) Annak érdekében, hogy ne kelljen válaszolni a legsúlyosabb dilemmára, a politikusok fizikai értelemben is kikerülik a kérdést, ezért épülnek falak.Tim Marshall Falak című könyvéből tudjuk, hogy Európában hamarosan több fizikai akadály lehet a határokon, mint a hidegháború csúcspontján. Ezek emblematikus darabja a Spanyolország marokkói enklávéit körbeölelő nagyon sok méteres szögesdrótkerítés.
  2. Elviselhetetlen-e a vagyoni egyenlőtlenségek mértéke? Bal- és jobboldali eszme számára is nehezen kezelhető kérdést is körbejár Raspail. Látomásában ugyanis egyértelmű, miért indulnak el a szerencsétlenek a Nyugat, a jobb világ felé. 2011-ben írt előszavában így fogalmaz: „Nem tudtam, hogy kik azok, akik majd jönni fognak, de számomra elkerülhetetlennek tetszett, hogy a Dél megszámlálhatatlan kisemmizettje egy napon felkerekedik e dúsgazdag partvidék felé.” Azaz alapvetése, hogy globális egyenlőtlenségek okozzák a feltartóztathatatlan migrációt. Az ok az egyenlőtlenség, amelyre a jobboldal nem akar választ adni, hiszen ellenzi a vagyonok extra adóztatását, pláne a globális szuperelit vagyontömegének megérintését. Saját eszméjéből indulva képes reakciós választ adni: identitásalapú, azaz kulturális feleletet kínál, ebből lesz az, hogy megvédjük az embereket, ám ezzel egyúttal azt is állítja, hogy noha azonosítja a problémát (szegénység), nincs rá megoldása, de még akarata sem a korrekcióra. A baloldali eszmék fordított helyzetben vannak: azonosították a problémát, s minden eszközzel csökkentenék is az egyenlőtlenséget, csakhogy közben nem képesek identitásalapon válaszolni az egyes társadalmak félelmeire, mert univerzális eszmékkel dolgoznak. De választani kell. Éppen ez Krasztev húsbavágó következtetése: elérkezett a szolidaritások összecsapása. A nemzeti, etnikai, vallási, azaz identitáscsoportalapú szolidaritások a beszéd szintjén igen, cselekvésszinten viszont nem férnek össze az egyetemes emberi kötelezettségekkel. Választani kell, ki az első. A jobboldal azt mondja, Magyarország az első. Ha a baloldal is, akkor a túloldalon föl kell adnia valamit univerzális elkötelezettségéből.
  3. Globalisták és lokalisták. Raspail kötetében már fölsejlik az az elitkonfliktus, amelyet régen hívtak tán népi-urbánus vitának, Krasztev pedig globalisták és lokalisták összecsapásának nevez. Ismét idézzük a Krasztev-cikket: megkülönböztetik az akárhonnaniakat és a valahonnaniakat. Előbbieknek, akik dominálják kultúránkat és társadalmunkat, hordozható az identitásuk: olyan a szakmájuk, tudásuk, tőkéjük, hogy azok bárhol azonos szinten érvényesíthetők. Nincs hozzájuk, helyhez rendelt identitásuk, mint a magyar gazdáknak vagy a newcastle-i melósoknak. Ez a nagy törésvonal a globalisták és a nativisták, a nyílt és zárt társadalom hívei között. Konfliktusaik pedig mára szuperfontossá váltak. És Raspail évtizedekkel korábban szép karikatúráját mutatja azoknak az embereknek, akik a végén elmennek, addig pedig a nagylelkűség eszméjét árulják, amelyre mindig lesz kereslet. A szeretet, elfogadás és a béke üzenete az univerzális siker záloga, nem csoda, hogy erről beszél az, aki meg akarja nyerni a világszépe versenyeket, miként a multinacionális cégek lovebrandjei is így kommunikálnak, hiszen elemi érdekük, hogy mindenhol azonosan egydimenziósan legyenek képesek szeretetté válni azzal, hogy támogatják az univerzális szeretetet. Eközben a kelet-európai társadalmakban többször fordul elő, hogy a többséget olyanok alkotják, akiknek óriási a tétje a társadalom változásának, mert nem akarnak és tudnak elmenni. Azaz tudásaik, hiteik és tőkéik a helyhez kapcsolódnak, ahol ismerik a közösség normarendszerét, kultúráját. Őket fojtogatja a szorongás, hogy egyszer jönnek, akik elveszik, amijük van, vagy megváltoztatják a helyet, ahol ő van. Ők csak élni akarnak, ahogyan tudnak. Erről a soha nem látott súlyú népi-urbánus vitáról is beszél Raspail könyve.

És nem emeltük ki a médiakritikai szálat, amely fölveti, vajon minden vélemény megjelenik-e a mainstream sajtóban, vagy a lapok képesek narratíváik foglyai lenni, süketek lenni a többség érzeteire, hiedelmeire, s visszhangozni a krasztevi hűség nélküli elitek progresszív válaszait. És nem emeltük ki a manapság soft power néven ismert hatalomgyakorlási, befolyásolási módot, amelyet Raspail még leginkább úgy tűntet fel, hogy az ember a fegyver, azaz egyszerűen a többség elérésével változtatják meg a hatalmi, kulturális viszonyokat. Nyilván alusisakos összeesküvés-elmélet lehet, hogy valaki eldönti, menjenek emberek bizonyos országokból máshová, ám e konteóképlet nélkül, csupán a most látható objektív valóságból minden irányítás nélkül is következhetnek olyan helyzetek, amelyekben az iszlám, a bevándorló többségbe kerül valamelyik nyugati társadaloman, s noha nem szeretnek beszélni róla, de Afganisztánban újra eltanácsolták a nőket attól, hogy iskolába járjanak, Szaúd-Arábiában pedig néhány éve jutottunk odáig, hogy autót vezethetnek. És nem emeltünk ki számos olyan szélsőséges militarista és rasszista gondolatát, amelynek egyikét-másikát a Fidesz értelmezhetetlen módon szintén beemelte gondolkodásába. (Lásd még szintén Tusványosról: jó, ha mindenki katonaként gondolkozik.)

Amit viszont még kiemelünk:

Raspail arra emlékeztet, a szabadságig és az igazságig nem lehet keresztülhazudni, -hallgatni magunkat.

Azaz, akinek nem tetszik, ahogyan mások beszélnek a világ legnagyobb kérdéseiről, annak válaszokat kell adnia a világ legnagyobb kérdéseire.

Amikor például azt kérdezik, befogadnák-e az egymilliós Gangesz-flottát, amögött az elvont és lehetetlen felvetés mögött ott van minden dilemma nemzetről, neoliberális kapitalizmusról, helyi és univerzális szolidaritás viszonyáról, valóság és eszme kapcsolatáról, a szegényedő honfitársaink összes félelméről és szorongásáról szóló kérdés, a gyűlölet vagy szeretet bináris kódjának förtelmes hazugsága. Ott van mögötte minden, ami előtte van:

az emberiség jövője.

Ajánlott videó

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.