Szülésznő vagyok, több évtizede dolgozom kórházban, szülészeti osztályon. Örültem, amikor végre jött a hír, hogy kivezetik a hálapénzt. Annak ellenére, hogy én is részese voltam, mindig nehezen viseltem a zsebbe dugdosást. Annyira, hogy emiatt még a pályaelhagyáson is gondolkodtam. A hálapénz kivezetésére tett intézkedéseket jogosnak tartom, az más kérdés, hogy miként valósul meg, hiszen közben rengeteg érdek sérül. A bérek emelése nélkül lehetetlen megvalósítani, és hiába nőttek jelentősen az orvosbérek, ezzel párhuzamosan a szakdolgozók bére jóval kisebb mértékben emelkedett. A tavaly bekövetkezett változások hosszútávú hatása még ismeretlen. Öt-tíz év alatt derülhet ki, vajon mennyien mennek el a magánszférába, ki fogja tudni azt megfizetni, lesz-e ott telítődés.
Az elmúlt egy évben az volt a legnagyobb változás, hogy az orvosok munkaidőn kívül már nem jönnek a szülésekhez. Attól lehetett tartani, hogy az irányított szülések száma növekedni fog, mert korábban is létezett az a gyakorlat, hogy az ügyeletben levő orvos „jól megvizsgálta” a várandóst, akinél gyakran aznap megindult a szülés, így aztán a szabadidejében nem kellett bejönnie. Ez a tendencia nem emelkedett, kifejezetten azt lehet mondani, hogy orvosaink betartják a szabályokat, munkaidőn kívül nem vállalnak szüléseket. Ha valakinek véletlenül épp a műszakjában érkezik meg a gondozottja, akkor odamehet a szüléshez, de hálapénzmentesen. Ez – úgy tűnik – működni fog, ami nagyon jó.
Nekünk, szüléseknél segítőknek mindenkivel ugyanúgy kell bánni megkülönböztetés nélkül, legjobb tudásunk szerint, függetlenül attól, hogy előzetesen minket választottak-e vagy sem. Talán ebben a hozzáállásban segíthet leginkább a hálapénz kivezetése.
Nehéz elfogadni mindkét részről az új körülményeket, de meggyőződésem, hogy ez a munka minőségét, a dolgozók erőnlétét és a várandósok elégedettségét is javítja. A korábbi, személyesebb kapcsolat talán sérül, és ennek a szülés folyamatára komoly hatása lehet, de el kell érni, hogy az összes résztvevő a szüléskísérést egységes irányelvek, protokollok betartásával végezze, és nyitott legyen az önképzésre, szemléletformálásra. Az nagy változás, hogy egy kismama most már hiába próbál ragaszkodni ahhoz, hogy az őt magánban gondozó orvosa jöjjön a szüléshez, kerek-perec megmondják neki, hogy a választott orvosa nem mehet be. De a kismamák lassan kezdik ezt megszokni, még én is sokszor meglepődöm, milyen lazán tudom nekik mondani, hogy nem fog bejönni a választott orvosuk.
Velem is előfordult, hogy már harmadszor szült egy olyan kismama, aki az első két gyerekét velem szülte, akkor én is besettenkedtem, az anyuka pedig hálás volt érte. A születésnapomkor mindig rengeteg babafotót szoktam kapni olyan anyukáktól-gyerekektől, akik velem szültek-születtek.
Ahhoz, hogy egy anya bármelyik szülészeten jó ellátást kapjon, elsősorban olyan szakmai gárda kell, amelynek tagjai tényleg azt gondolják, hogy az anyák képesek arra, hogy szüljenek. A szüléskísérés teljes folyamatában nyugalmat kell adni az anyáknak a kórházba érkezésüktől kezdve. Olyan kommunikációval, olyan szakmai tudással, hivatástudattal és folyamatos jelenléttel kell kísérni őket, hogy biztonságban érezzék magukat. Ennek eléréséhez egyrészt elegendő létszámú szakemberre, másrészt anya- és családbarát szemléletre van szükség.
Márpedig a szakemberhiány egyre égetőbb probléma, ráadásul évről évre romlik a helyzet. Ami a szakorvosokat illeti, nagyon-nagyon kevés maradt belőlük. Sokan elmentek nyugdíjba, és nincs utánpótlás. A orvosnők szülés után sokszor nem jönnek vissza. Főleg a családos szülész-nőgyógyászok gondolkodnak abban, hogyha megszerzik a szakvizsgát, akkor nem fognak állami intézményben ügyelni éjszakákat, hanem elmennek magánrendelni, és abból megkeresik azt a pénzt, amiből jól megélnek. A szakorvossá válás után sok orvos egyből elmegy magánkórházba vagy akár külföldre. Olyan szerződéseket kellene kötni, hogy a szakorvosoknak a végzés után ott még minimum öt évig abban a kórházban kellene maradniuk, ahol addig dolgoztak, de legalább valahol az állami rendszerben.
Ennek több oka van. Az ember azt hinné, hogy a szülésznők munkája abból áll, hogy a szüléseknél segítenek, de ez csak részben van így, mivel forgórendszerben dolgozunk. Az osztály összes részlegén (nőgyógyászat, terhespatológia, gyermekágy, ambulancia) is szülésznők dolgoznak. Azon felül, hogy arányaiban ez nagyon kevés munkaidő a szülőszobán, a szülésznők heti beosztása is minden, csak nem családbarát. Négynapos rendszerben dolgozunk:
- első nap reggel 7-től este 7-ig,
- aztán 24 óra múlva este 7-től reggel hétig,
- így reggel 7-kor hazamegyünk,
- a harmadik és a negyedik nap szabad.
- Ötödik nap kezdődik minden elölről, mindegy, hogy szombat, vasárnap vagy ünnepnap van.
Családot e mellett csak akkor lehet vinni, ha van olyan férj vagy vannak olyan nagyszülők, akik rendszeresen segítenek a gyerekek ellátásában. A szülésznő hallgatók ezeket megtapasztalva nem nagyon akarnak később szülésznőként dolgozni. Hiába van nagyon fontos szerepük az anyák életében, sem az ehhez szükséges tudást, sem a megbecsülést nem kapják meg. Így aztán, amikor elvégzik a főiskolát, inkább elmennek mindenfelé. Évek óta alig jönnek újak.
Másik nehézség az önálló munka, a szülésznők ugyanis az orvosok beosztottjaiként dolgoznak. A szülésznők jó része örül, ha letudja a műszakját, és siet haza, nem akar önállóan várandósgondozást vállalni, nem akarja ezt a felelősséget. Sok a nehézség:
- az engedélyek beszerzése,
- a praxis kialakítása,
- a TB-támogatás,
- a rendelés helyszínének biztosítása,
- de a szülésznői akarat is hiányzik.
Pedig a praxisközösség jó megoldás lenne, Európa nagy részén ez már így működik. Szüléskísérést senki nem szeret egyedül vállalni, ráadásul az önálló szüléskísérést csak kevés kórház engedi meg a szülésznőknek.
A megfelelő létszámú ellátó személyzet azért is fontos, mert biztosítani kell a folyamatos jelenlétet, a támogatást a szüléskísérés alatt. Erre az anyák részéről óriási és teljesen jogos az igény, hiszen ez segítené őket abban, hogy bennmaradjanak a szülés természetes folyamatában, ám ezt a szakemberhiány a legtöbbször nem teszi lehetővé. Nem vagyunk elegen, nagyon kevesen dolgozunk egy műszakban. Nem valósul meg az egy szülésznő – egy szülő nő elve, így pedig rontjuk az esélyét annak, hogy a kismamák hüvelyi úton szüljenek, mert nem tudunk úgy segíteni nekik, ahogyan szükségük lenne rá. Számtalan esetben előfordul, hogy megkérdezik tőlem:
Ugye, már nem megy el? Ugye, már itt marad?
De ezt sosem tudom megígérni, és bizony egyes időszakokban szülésznő nélkül maradhatnak.
Volt nemrég egy kismamám, másodszor szült nálam. Az első szülésénél az asszonytársai voltak bent, vagy öten is. Nagyon kemény küzdelemben megszületett az első gyermek, miközben folyamatosan biztatták velem együtt, hogy még egy kicsit légy türelmes, igen, meg tudod csinálni. Gyönyörű szülés volt. A második gyermeküknél viszont csak a férj lehetett bent, aki nem tudta őt biztatni, csak a szenvedését látta, és persze féltette a feleségét, én meg kevés időt tudtam velük tölteni.
A létszám mellett a másik kardinális kérdés a személet. A rezidensek nagy része még nem a medikalizált szemlélettel dolgozik, partnerként tud együttműködni a szülésznőkkel és a szülő nőkkel. Ilyenkor fohászkodunk a szülésznő társaimmal,
hogy csak el ne romoljanak.
Csodálatos volt nemrég látni egy fiatal rezidenst, akinek a kismama rettenetes erővel szorította a kezét, és ő csak tűrte, tűrte, ott volt, jelen volt, és ezzel hihetetlen módon segített. Ezek olyan pillanatok, amiket nem tudok elfelejteni, mert régen nem volt ilyen, hogy egy orvos odaálljon, és fogja az anya kezét ahelyett, hogy parancsolgatna. A háborítatlanság igényének elfogadása sok helyen beépült a szemléletbe. Előfordult olyan eset, hogy egy anya az otthonában tervezte a szülést, de ez meghiúsult a mekóniumos magzatvíz miatt, így csak kórházban szülhetett. Azt kérte az őt segítőktől, hogy biztosítsák a háborítatlanságot, amennyiben minden rendben van. Az orvos és a szülésznő is elfogadta ezt. És ez nagyon jó, ilyen régen nem volt.
Az anyaközpontú szemlélet sokszor a szülésznők ellenállásán bukik meg. Már rég a szakmában dolgoztam, amikor elindultak a perinatális és pszichoszomatikus konferenciák. Jó és tartalmas képzések voltak, melyekből nagyon sokat tanultunk és táplálkoztunk. Ezek segítettek abban, hogy ne gondoljuk azt, hogy az anya nem tud megszülni egyedül, és muszáj nekünk mindenfélét csinálni, hogy képes legyen rá. Sokat tanultunk
- a természetes segítségnyújtásról,
- a szabad testhelyzetválasztásról,
- a pozitív szuggesztiókról,
- az aromaterápiáról,
- a vízben vajúdásról,
- az intimitás biztosításáról a szülést elősegítő centrális oxitocin termelődéséhez.
De nagyon hosszú időbe telt, míg a szülésznők rájöttek, hogy ezeknek az alkalmazása normális, és jó dolog figyelembe venni az anyák igényeit.
Az biztos, hogy a magyar kórházakban nincs biztosítva az egységes ellátás. Az egyik fontos dolog lenne például, hogy az orvosok és a szülésznők ne siettessék a szülést. Akármikor is jön be a kórházba a kismama, az időt meg kell adni a szülés folyamatának, nem lenne szabad azt gondolni, hogy, na, ezt most lezavarjuk 4–5 óra alatt. A hüvelyi szülést segíti, hogy amíg biztonságban érzi magát otthon, addig otthon vajúdjon az anya, és természetesen folyamatosan kapcsolatban legyen a szülésznővel, mert még egy többedszer szülőnek is nagyon nehéz megállapítania, mikor kellene bejönnie. De folyamatos kapcsolatban csak azzal tudunk maradni, akinek van választott szülésznője, mert ha csak simán betelefonál az intézménybe, mindenkitől különböző válaszokat fog kapni annak alapján, hogy épp ki veszi fel a telefont. Ha nincs egy választott szakembere, vagy hiányzik a hasonló szemléletben dolgozók praxisközössége, akkor nem tudja kivel megbeszélni a szülő nő, hogy éppen mit is tegyen.
Az alacsony rizikójúak általában 41 hetet kapnak arra, hogy megszüljenek, a magasabb rizikójúak csak a 40. hétig maradhatnak várandósok, ott indítani kell a protokoll szerint, ehhez képest van olyan szülészeti osztály, ahol a szakmai szabályok betartásával még várnak további 2–3 napot. Nem egységes a CTG használata sem, mellyel a magzat szívhangját ellenőrizzük. A folyamatos CTG-monitorizálás, amelyet „a biztonság kedvéért” végeznek, akadályozza az anyát a szabad mozgásban. A szakmai protokoll szerint óránként maximum 10–15 percet menjen a gép, ez számos helyen mégsem valósul meg, és folyamatos a monitorozás. Pedig gyakran előfordul, hogy a CTG-t levéve, pusztán a szabad mozgás biztosításával felgyorsul a szülés folyamata.
A kitolás előtti mély pihenés elfogadása vagy a fájásgyengeség minősítése sem egységes. Helyi szabály kérdése az oxitocin adagolása is. Fájásgyengeség esetén sokan elindítják az oxitocint, mellyel azt reméljük, hogy gyorsabban megszületik a baba.
De sok múlik az édesanyák szemléletén, hozzáállásán is, amit viszont nagyban befolyásol, hogy milyen felkészítést kapnak. A szülésfelkészítésben sok olyan szakember is segít, akik nem kórházakban dolgoznak, nekik el kellene érniük, hogy az anyák félelem nélkül érkezhessenek a szülőszobára. Közülük is a védőnőknek lenne óriási lehetőségük arra, hogy a természetes szülés fontosságára és a hosszútávú jó hatásaira felhívják az anyák figyelmét, de, sajnos, néhányan közülük nem propagálják a természetes szülést. Amikor például olyan, korábban már császáron átesett kismamát gondoznak, aki hüvelyi úton tudna és szeretne szülni, abban kéne erősíteni őket, de néhány védőnő olykor azt mondja:
felejtse el a hüvelyi szülést, mert olyan szövődmények alakulhatnak ki, hogy akár megrepedhet a méhe és meghalhat.
Nem csoda, hogy ilyenkor a kismama a várandóssága alatt állandó félelemben él.
Anyai oldalról gyakran előfordul, hogy valaki nem bírja a fájdalmat, és ez a császározás felé tereli. Ahogy a szülés elindul, meglepődik a fájdalomtól, és a nem megfelelő felkészítés miatt egyből császárt szeretne. Holott pozitív szuggesztióval el lehet érni, hogy például hullámoknak és ne fájdalomnak tekintse az összehúzódásokat, mint az egyik kismamám, aki a természetes szülése után egyből ragyogott, és extázisban mondta a férjének, hogy „nézd, minden erőm visszajött”! Az apáknak is sokkal könnyebb, ha a párjuk így megtapasztalja a saját erejét. A szülőszobán, ügyeletben, amikor éppen csak ismerkedünk egymással, már nagyon nehéz átsegíteni egy nem eléggé felkészített anyát egy ilyen szakaszon, sokszor nem is sikerül.
A felkészítés a szoptatással kapcsolatban is nagyon fontos. A csecsemős nővéreknél fontos lenne az egységes protokoll és irányelv, hogy mindenki ugyanazt mondja, de ez néha hiányzik. Van, aki eleve tápszert ad, van, aki nem, sokszor maguk az anyák kérnek tápszert. Ekkor hiába mondja a csecsemős nővér, hogy van tartaléka a babának, tegye nyugodtan cicire, az anya nem fogja megtenni, mert nincs tisztában a szoptatás élettani fontosságával. Az ilyen irányú ismeretadás is a szülésfelkészítők feladata lenne.
Az ellátóknál jó irány a hálapénzmentesség, de ehhez a szülésznők fizetését is emelni kéne, és jó lenne, ha a praxisközösségek felé tudnánk elmozdulni, de ez még nem látszik. A tavalyi változások egyelőre nem enyhítették a szakemberhiányt, az pedig – a szemléletváltás hiányával és az egységes ellátás hiányával együtt – sürgetettséget, félelmet és medikalizált szüléseket eredményez.
