Amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája
– mondta Lánczi András még 2015-ben a Magyar Időknek adott interjúban. Kijelentése nagy és hosszú karriert futott be az ellenzéki nyilvánosságban.
Lánczi az ominózus válaszában értelmezte is tételét: szerinte olyan célokat tűzött ki a kormány, mint a hazai vállalkozói réteg kialakítása, az erős – Békés Márton későbbi terminológiájával: belülről vezérelt, azaz nem kívülről irányított – Magyarország pilléreinek kialakítása vidéken vagy az iparban. Lánczi szerint e törekvések politikai érvényesítését nevezték el korrupciónak, miközben érvelése szerint ez politikai nézőpont, amely mitikussá teszi a korrupció szót. Azt is említi, hogy az 1989-es vagyonátrendezésnél, azaz a privatizációnál nem vetődött fel általánosan a korrupció vádja, noha nehéz lenne azt állítani, hogy a kapcsolati tőke, a hozzáférés lehetősége, az ismeretségi és politikai hálózatok ereje nem volt meghatározó az állami vagyon magánosításának abban a szakaszában.
Azért vettem elő hét évvel kinyomtatása után a Lánczi-interjút, mert végre megjelent magyarul Tilo Schabert Boston Politics című munkája, amelyet az Index már 2014-ben az Orbán-rendszer titkos bibliájaként mutatott be az olvasóknak. Hogy mennyire helyesen, azt a nemzeti együttműködés rendszerének története azóta igazolja. A kötet pedig tényleg sokat segít annak, aki szeretné megérteni, milyen logikákon, politikafelfogáson, gondolati keretek között zajlik a Fidesz politikacsinálása, miként működik a hatalomgyára. A Boston Politics azért különösen érdekes tételgyűjtemény, mert egy amerikai demokrata polgármester demokrácián belüli autokráciaépítését mutatja be abban az időszakban, amikor még a gondolata sem létezett egy lehetséges Orbán-kormánynak. Azaz – miközben a Fidesz-éra bírálóinak egy része egy képzelt liberális demokráciához kapcsolódó elméleti keretből építi föl rendszerbírálatát – e kötet is világossá teszi,
Bármilyen hihetetlen, de Lánczi idézett mondása is sokkal mélyebben érthető és hozzáférhető, ha elolvassuk, mi történt Bostonban 1968 és 1984 között, amikor Kevin D. White volt Boston polgármestere.
Az olvasás hatalom
Hogy a Boston Politicsről első körben Lánczi András interjúja jutott az eszembe, nem véletlen. A Budapesti Corvinus Egyetem korábbi rektora írta a Fidesz 2002-es választási veresége nyomán megjelent Konzervatív kiáltvány című művet, amely a párt jobboldali identitását beágyazó politikai filozófiai alapszövegek egyike. És fontos tudás, hogy szerzője Tilo Schabert munkásságának olvasója és tisztelője. Amikor a Századvég 2013-ban kiadta a német politikatudós válogatáskötetét A politika méltóságáról és jelentőségéről címmel, a szerző külön köszönetet mondott a kötet elején Lánczinak és G. Fodor Gábornak az ötletért, hogy készüljön egy könyv az írásainak kollekciójából.
Schabert kitért arra is, hogy komoly szakmai kapcsolatot épített ki az idők során Lánczival. A Fidesz környéki tanácsadók, politikai gondolkodók tehát jól ismerték felfogását a politikáról, a hatalomról, az intézményekről, a mindehhez kapcsolódó kreativitásról. Méghozzá annak köszönhetően, hogy olvastak.
Noha a Fideszt sokszor és szívesen bírálják tudáshiánnyal (ideértve olykor magamat is), ennél kevés erősebb téveszme van jelen a politikai nyilvánosságban. Jámbor András frissen megválasztott parlamenti képviselő a Jelennek adott interjújában ellenpontozta is ezt a vélekedést, amikor azt mondta:
Okosabbak nálunk a fideszesek, több nemzetközi szakirodalmat olvasnak, jobban behozzák azokat a tudásokat, amik a világban keletkeznek, a magyar politikába, sokkal nagyobb kitekintésük van.
Ezt erősíti, hogy a Boston Politics is most az MCC gondozásában jelent meg. Nyilván első körben el lehet ütni azzal, hogy „saját könyveiket” adják ki, ám legutóbb ugyancsak az MCC publikálta – Széky János fordításában – Ivan Krasztevnek, a legjelentősebb kortárs liberális gondolkodók egyikének angolul több éve megjelent, Európa után című könyvét is. Azaz a politikai gondolkodás és tudás fontos műveinek sokasága jelenik meg az így vagy úgy kormányhoz köthető intézmények gondozásában.
De nemcsak olvasnak, hanem írnak is: elsősorban saját táboruknak igyekeznek tudást adni arról, miért és hogyan készítik a politikát. A Schmidt Mária vezette Közép- és Kelet-Európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány például zsebkönyvsorozatot indított: a kötetek közül az elsőt G. Fodor Gábor jegyezte Politikai virológia címmel a kormány Covid-válság-kezeléséről, a következőt pedig Békés Márton Nemzeti blokk címmel a nemzeti együttműködés rendszerének kulturális és politikai hátteréről. Ebben a cikkben a Boston Politicsen kívül e két szöveg is szóba kerül.
Politikai barátok közt
A politikus
létrehozta saját politikai rendszerét, olyan munkatársak, partnerek és szövetségesek együttesét, akik kizárólag az ő saját politikai céljait szolgálták.
Ennek nyomán egyenesen az történt, hogy az autokrácia beépült a köztársaság szövetébe.
Alighanem akadnak olyanok, akik arra eszmélnek, hogy ezen a szöveghelyen az orbáni rendszer elemzését olvassák, csakhogy mindez egy német politikatudós eredetileg 1989-ben megjelent, egy 1968 és 1984 között regnáló, amerikai demokrata polgármester politikai modelljéről szóló könyvéből származik. Schabert Kevin D. White bostoni uralkodásának ásott a mélyére, és akkori fölismerései olykor kísérteties hasonlóságokat mutatnak az orbáni építkezéssel. Meglehet, politikafelfogása hatott is a magyar gondolkodásra, így kevésbé meglepő a párhuzamok megléte.
Mielőtt a kormányzásról szóló felfogását bemutatnánk, visszacsatolunk Lánczinak a bevezetőben idézett mondására. Schabert szerint White polgármester régi barátai éppen arra laktak, amerre ő, segítették politikai karrierje elindításában, majd a folytatás idején is szövetségesei maradtak. Számos szerepben jelentek meg: szomszédok, tanácsadók, barátok, kollégák, politikai aktivisták, tanácsosok, társak is voltak. A regnálás során egyre nőtt a fejlesztők és vállalkozók klientúrája is, akik Boston jövőjébe akartak befektetni, és ehhez White-hoz kellett menniük, mert ő cselekedett a város nevében.
A politikai közösség ráadásul egyfajta mitológia szellemében élt: az általuk előadott politikai drámáról legendák voltak elbeszélhetők.
Ha már a dramatikusan, romantikusan egyaránt elbeszélhető legendáknál tartunk, érdemes Rényi Pál Dánielnek a Győzelmi kényszer című kötetét elővenni. A klasszikus kollégiumi történetek jól ismertek a Fidesz históriájának hajnaláról, a bibós időszakról, ám hogy milyen erős közösség, barátság, szövetség van a mai napig Orbán körül, annak megértéséhez sokat tesz hozzá az e kötetben részletesen feltárt futballsztorijuk. Már az egyetemi bajnokságban Unitas (Egység) néven szerepelt a miniszterelnök csapata, amelyben mások mellett helyet kapott például Nagy Andor, aki a kormányfő kabinetvezetője, majd nagykövet lett, ott volt Szabó László Zsolt, a 2010-es években MTVA-vezér, később ugyancsak nagykövet, föltűnt Budai Gyula többszörös kormánytag, akiről a Fidesz Gattusójaként érdemes megemlékezni, a Poeana (Bűn) nevű ellenfélnél, Simicska Lajos társulatában pedig fideszes menedzserek sorakoznak, mint Kövér Szilárd (László öccse), Győri Tibor, a Simicska-birodalom későbbi kulcsembere és Halasi Tibor, aki államtitkár és a Magyar Fejlesztési Bank felügyelőbizottságának elnöke egyaránt volt. Az pedig mindennél beszédesebb, hogy a Fidesz legelső kispályás csapata így állt fel: Mádi László (volt országgyűlési képviselő) – Orbán Viktor (ötszörös miniszterelnök), Kövér László (miniszter, sokszoros házelnök), Deutsch Tamás (volt miniszter, EP-képviselő), Kósa Lajos (sokáig debreceni polgármester, rövid ideig miniszter és frakcióvezető), Sasvári Szilárd (volt parlamenti és fővárosi képviselő, állami cégvezető).
Mindez jól mutatja, milyen sok évtizedes, mély kötelékek kötik össze a Fidesz belső magját.
Na de attól, hogy egyetemi barátok, miért alapítanak pártot?
Schabert szerint a bostoni White-pártot nem White rögeszméje hozta létre, hanem a szükség. Vagyis: Kevin White, az egyén, meg akarta valósítani szándékát, hogy Boston polgármestere legyen. Egyedül nyilván semmi esélye nem lett volna arra, hogy elérje célját. „Ahhoz, hogy nyerjen, emberek nagy létszámú csoportosulásának támogatására volt szüksége – mindazokéra, akik osztoztak a meggyőződésben, hogy Kevin White-nak kell Boston polgármesterének lennie, hogy szavazniuk kell rá, csatlakozniuk a kampányszervezetéhez, tanácsadóivá lenniük, és hozzájárulniuk a kampányköltségekhez.”
Ez egyúttal azt is jelentette, hogy idővel – a politikai sikerekkel, a hatalom növelésével – a kis erőtér, a család, rokonok, iskolatársak, kollégák, barátok, ismerősök hálózata elkezdett bővülni.
Nemcsak a Fidesz, de White politikai történetében is jelentős szerepe van az alapítóknak. Schabert korszakonként föl tudja osztani, mikor kik dominálták a rendszert: az alapítók (ott régi családi-baráti kör, itt kollégiumi társak) után érkeznek a mozgatók és mixerek (már nyílik a hatalom tere, többen, többfelől érkeznek, inkább idealisták: vesd össze az első Orbán-kormánnyal és a polgári Magyarország reményével), majd a hivatásosak (inkább realisták, a rendszer stabilizációja zajlik, az ambíciók érdekekre zsugorodnak – leginkább talán a 2010 utáni Orbán-korszak), végül a fanatikusok (generációval fiatalabbak az alapítóknál, a vezető hatalmának kezdete a távolba veszett, autokráciája már normális, tényállapot, ők leginkább arra akartak felelni, hogyan lehet a rendszert autokratikusabbá tenni, itt érdemes ránézni például a Varga Mihály és Menczer Tamás közötti karakter-különbségekre vagy a Stumpf Istvántól, Martonyi Jánostól a Rogán Antalig, Varga Juditig terjedő skálára). Schabert ezt írja, amikor White fanatikusait jellemzi:
Minden tőlük telhetőt megtettek, hogy megújítsák az autokráciát. Ezeknek az erőfeszítéseknek a célja azonban nem a kezdetekhez való visszatérés, és így nem is az igazi újjászületés volt. Ehelyett a harcok azért folytak, hogy megerősítsék a csoport egyedülálló élményét: egy gyökeressé vált autokrácia önelégültségét. (…) A fanatikusok úgy kormányoztak, mintha egy ostromlott tábort kellett volna védeniük.
A hatalom, a kormányzás, de leginkább: a kreativitás
A párhuzamokat részletgazdagon lehetne sorolni, olykor konkrét nevek illeszthetők az egyes szereplők helyére, ám ennél lényegesebb Schabert politikafelfogásáról beszélni, amit részletesen kifejt e demokrácián belül kiépült bostoni autokrácián keresztül. Ami talán a legfontosabb alapvetése: ideális esetben a kreativitás kormányoz, nem a kormányzat. Az pedig egyenesen fejezetcíme, hogy
Miért? És mit jelent ez az egész?
Schabert már az előszóban bemutatja a hatalom paradoxonát. Ha a politikus demokratikus választáson győzedelmeskedik, akkor alkotmányos keretek között kezdhet kormányozni, azaz gyakorolhatja a politikai hatalmat annak érdekében, hogy elérje, érvényesítse politikai céljait. Csakhogy az alkotmányos rendszerek lényege, hogy a szabadság uralkodjon, éppen ezért a hatalom e modellekben nem lehet korlátlan. Tehát az alkotmányos kormányzat
a hatalom gyakorlására jön létre, oly módon valósul meg, hogy az intézményi berendezkedés révén a kormányzat hatalomhoz jut, ám egyszersmind el is veszíti azt. Ez a berendezkedés a «hatalmi ágak szétválasztása», illetve a «fékek és egyensúlyok rendszere» néven ismert. (…) Ennek eredményeképpen a «hatalom szab határt a hatalomnak» (Montesquieu).
Csakhogy kormányozni mégis csak kell. Schabert szerint a vezető (polgármester, miniszterelnök) létrehoz egy második kormányzatot a hivatalos kormányzaton belül: a személyes hatalom konfigurációját, amelyet kapcsolatok, szervezetek, szövetségek alkotnak. Ebből következik, hogy ez a rendszer csakis a vezetőhöz kötődik, így el is tűnik, amint ő lelép a színről. Ám addig is eszköze tud lenni az „uralkodónak” ahhoz, hogy elinduljon gazdasági, kulturális, társadalmi céljainak elérése felé. Ezeket pedig akkor képes elérni, ha érvényesíti a hatalom kreativitását. Sőt, egyenesen odáig jut, hogy a nap végén a kreativitás kormányoz.
Valójában ez az építkezés teremti meg az autokrata pozícióját a rendszeren belül, miközben nem változtatja meg hatalmának alkotmányos alapjait. Ez mindenképpen személyes út, amelyben ő koncentrálja a hatalmat, az ő politikai fantáziája tágítja a hatalom dimenziójának kereteit és céljaihoz szükséges eszközrendszerét. Merthogy felfogása szerint a politikai tehetségét első körben nem a kormányzás feladatainak szolgálatába kell állítania (miként visszaemlékezései és későbbi beszédei alapján talán Orbán tette első ciklusa idején), hanem a kormányzás feltételeinek megteremtésére kell fókuszálnia. Schabert szerint, ha valaki közigazgatási, politikai irányítási kérdésnek tekinti a kormányzást, éppen a lényeget, a kreativitást értékeli le. White nem tette, amennyiben:
ő rájött a hatalom titkára: az, aki tudja, hogy a hatalom megbízhatatlan társ, a körülmények ajándéka, tudja azt is, hogyan őrizze meg. Azok a feltételek, amelyekből a hatalom kinő, folyamatosan változnak, ezért annak a politikai szervezetnek a struktúráit, amely megteremti a hatalmat az adott feltételekből, szintén folyamatosan változtatni kell. Annak a politikusnak, aki megalakít egy kormányzatot, és ezt kreatívan akarja felhasználni, olyan kormányzatot kell építenie, amely maga is a kreativitás terméke – olyan kormányzatot, amelynek szervezete a lehető legképlékenyebb, legrugalmasabb és legváltozékonyabb. A politikában a kaotikus kormányzás a kreativitás katalizátora.
Elég izgalmas intellektuális kihívás ennek fényében végigmenni a 2010 utáni Orbán-kormányok összetételén és logikáján. Ha csak a mostani kormányra nézünk: hogyan folynak egybe beruházási projektek; miként lehet építési miniszter Lázár János, miközben a közbeszerzések Rogán Antalnál vannak, hogyan fejleszt gazdaságot Nagy Márton, miközben a költségvetés Varga Mihálynál, a külgazdasági nagy projektek, a beruházások Szijjártó Péternél vannak; miként külügyminiszterkedik Szijjártó, miközben az uniós ügyek Navracsics Tibornál landoltak? Ezekre a kérdésekre azért nincs válasz, mert Orbán Viktor minden esetben maga tudja csak megfelelni, ez ugyanis az autokrata pozíció lényege: az átláthatatlan, egymástól nem izolált feladat- és felelősségkörök jelentős intellektuális, politikai, személyi és teljesítményversenyeket eredményeznek, valamint garantálják, hogy minden esetben legvégül a vezető dönt. Ráadásul egyik résztvevő sem tud kizárólagos nyertes, így vesztes sem lenni. Az autokrata úgy erősíti hatalmát, hogy közben egészében csak ő látja át a kormányzatok hálózatát, miközben az a kreativitás kormányoz, amelyet a politikai fantáziájának köszönhetően megteremt.
Sorolhatnánk még sokáig e kreativitás működésének elemeit, Schabert meglátásait, de inkább kitérünk még két konkrét aktuális példára.
Az egyik példa Novák Katalin államfői működése. A háború nyomán úgy alakult, hogy a vezető (Orbán) és fontos embere (Szijjártó) – időszakosan mindenképp – eladhatatlanná vált bizonyos szövetségi körökben, ráadásul a Fidesz táborának méretéhez képest kialakult egy túlságosan egysíkú értelmezési, oroszpárti keret a politikai közösségben, noha tudható, hogy széles fideszes rétegek identitásával összeférhetetlen a putyinizmus iránti rajongás. Amikor megjelenik egy lehetséges kockázat (túl és alternatíva nélküli, oroszpárti fideszes tábor, nemzetközi elszigetelődés), akkor a kormányzás feltételeit alakítja a vezető: teremt egy új külpolitikai lehetőséget, amikor köztársasági elnököt választhat. Az új szereplő minden fideszesnél egyenesebben beszél az orosz agresszióról, a Szovjetunió rémképét festi föl.
Ez pedig a rendszer logikájától távol eső politikai diskurzusban számos kérdést vet föl. Távol a magyar valóságtól: az államfő más állásponton van, mint a kormányfő, a Fideszen belüli alternatívát jelenít meg, akár a közjogi méltóságok közötti konfliktus is kikerekedhet mindebből. Idehaza: Novák csak egy báb, aki Orbán parancsait hajtja végre, nem értelmezhető politikaként a teljesítménye, a retorikája. Ám a rendszer logikáján belül nem ezek a kérdések, hanem az: segíti-e tevékenysége a kormányzást, azaz a politikai célok elérését? Az történik, hogy politikai problémára politikai választ készítenek, nyilvánvalóan a vezető, azaz Orbán politikai céljai érdekében. Merthogy Novák számára sem az a kérdés, hogy bábnak látják-e idehaza vagy külföldön a sajtóban, hanem hogy tevékenysége hogyan segíti a Fidesz sikerét, amelynek sikere az ő elismertségének és pozíciójának erősödését is eredményezi. Tehát:
Aki most éppen az Orbán-pártra leselkedő veszélyeket, kockázatokat igyekszik e pozícióban csökkenteni.
Legalább ennyire érdekes Orbán Balázs új szerepe. Lényegében tankönyvi esete Schabert második kormányzatának. Papíron kimaradt a kormányból, ám amikor az új munkaköri leírások elkészültek, kiderült, hogy számos ügyben helyettesíti a kormányfőt, ott van a kabinetek ülésein, ahogyan a kormányüléseken is, feladat- és befolyásköre pedig – legalábbis a most tudhatók alapján – még bizonyos miniszterekét is meghaladja. Ez pontosan az az újonnan létrehozott árnyékposzt, aminek köszönhetően a vezető hatalma beláthatatlan, a struktúra pedig mozgásban marad. Megjelenik új pozícióként a politikai igazgató, ami újra csak átfedéseket, személyes vetélkedőket teremt, egyúttal egy újabb megjelenését a vezetőnek a rendszerben, aminek köszönhetően még több helyen tud közvetlenül megjelenni, noha legvégül ő az egyetlen, aki pontosan ismeri a kormányzat működését.
Számos más példában fölismerhetők még modellek e kötetből, a korábbi Schabert-könyv alapján például a csirkemell hatósági árának bevezetését mutattam be ebből a szemszögből.
És persze az sem kizárt, hogy minden esetben félreértettem a politikai realitásokat, s valójában a Boston Politics példáiból nem vezethető le Novák politikája és Orbán Balázs szerepe, ahogyan a csirkemell hatósági ára sem. Ám az ilyen típusú köteteknek a lényege, hogy megnyissák a politikai fantáziát, a gondolkodást, azaz kiválóságukat elégségesen bizonyítja az is, ha képesek arra sarkallni, hogy tévedjünk. Elvégre már akkor is eltöprengtünk a mondandóján.
Abban is biztosan segítenek, hogy ne csak a liberális demokrácia intézményalapú kottájából, a sikeres angolszász és nyugat-európai modellek mintáiból kíséreljük meg megérteni a kormányzatok működését. Nemcsak azért, mert az orbáni rendszer éppen ezek meghaladására szerveződik, hanem azért is, amit Schabert sokáig feszeget: a politikatudósok valójában nagyon kevés tudásból kísérlik meg leírni az egyes rendszereket. Vagyis leginkább történeti, elméleti szempontból, ám a kormányok működésének legfontosabb részéből, a kormányzásból igen keveset tudnak. Nem csak ők, mi is, mindenki.
Elvégre nincs nehezebb, mint a döntések valódi motivációit, háttereit megérteni. Ennek az az oka, hogy az érdekek, motivációk, logikák, összefüggések jó része nem látható, mi több, titkos, miközben sok résztvevő elemi érdeke, hogy ezek valódi karaktere sohase derüljön ki, tehát a félrevezetés érdekében hamis dilemmák, nem létező érdekek és összefüggések is kerülhetnek a magyarázatok közé.
De mik az alapvető különbségek a politikáról szóló gondolkodások között?
Összességében a White uralkodásáról szóló schaberti elemzés legfontosabb alapjainak egyike az, hogy a politikának nincs vége. Azaz nem lehetséges a célszalag átszakítása, a projekt befejezése, a kívánt állapot létrehozása, egyszerűen nincs nyugvópont. A politika ugyanis folytonos változásban van, mivel módosulnak a külső körülmények, a partnerek politikái és céljai, a választópolgárok érdeklődései és érdekei, a hatalom érdekérvényesítési eszközei, lehetőségei. Schabert egészen pontosan így fogalmaz:
A politika művelése az a tevékenység, melynek során az emberei lények folyamatosan termelnek, de nem állítanak elő semmi véglegeset vagy kézzelfoghatót.
Ebből megérthető az is, hogy egyszerűen az orbáni modellen – de valójában politikán – kívüli gondolkodás például konszolidációról elmélkedni, hiszen nem létezik normatív keret, amelyhez közeledni lehetne, amihez idomulni kellene. Ez nem jelenti azt, hogy nem történhet olyasmi, amit Orbán bírálói úgy interpretálnak, hogy a rendszer konszolidálódik, közelít a kívánt normakészlethez, ám ez nem ilyen szándéknak lenne az eredménye, hanem az történne, hogy a vezető az aktuális kényszerek, hatalmi logikák, a fenntartható cselekvőképesség érdekében így formálná rendszerét.
A kötetből még számos klasszikus bírálat és orbáni állítás feszültsége válik érthetőbbé, ahogyan például az is, miért kulcsfontosságú az ilyen rendszerekben, hogy a csúcsszereplők versenyezzenek a főnök elégedettségéért, hogy miért lehetetlen a politikát rögzített álláspontok mentén menedzselni, miért kell közvélemény-kutatásokkal azonosítani a választók „ügyeit”, miért van, hogy e kívülről csakis káoszként látható modellből saját rendszerében világos rend következik. Ahogyan a korabeli Bostonról is érdekes a tanulság:
Szerinte egyébként minden autokrácia hozzátartozója a korrupció, ez olyan régi tudás, amit fölösleges újra és újra bizonyítani. Sem önmagában a korrupció, sem a pénzek egyoldalú elosztása nem magyarázza meg egy autokrácia jelenlétét egy demokratikus társadalomban, éppen ezért választotta a vezető hatalmának szemszögét a vizsgálódása tárgyának.
A veszély politikája
Aki pedig kíváncsi arra is, hogy ez az autokrácia miként érvényesíti, magyarázza, illetve szellemileg hogyan ágyazza meg politikáját idehaza, annak érdemes elolvasnia a Közép- és Kelet-Európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány zsebkönyveit. A 21 című sorozat kis kötetei közül az elsőben G. Fodor Gábor Politikai virológia címmel arról értekezik, miként kell kormányozni a vírust.
A kötet ismerete nélkül is jól látható, hogy az orbáni politikamodell napi gyakorlata a szorongásmenedzsment lett. Azaz: létező veszélyek felnagyításával, máskor nem létező veszélyek nyilvánosságban való megteremtésével, megint máskor létező veszélyek valós értékén kezelésével dolgozik. A kulcs az, hogy a polgárok leginkább rettegett érzése a bizonytalanság, amelynek megelőzésére vagy csökkentésére érkezik a hatalom: megvéd. Lehet sorolni a példákat a migrációtól, a genderügytől, a Soros-tervtől a háborún át a vírusig. Minden esetben e logika alapján keretezték be a népszerű álláspontot, és szorították az ellenzéket a kisebbség álláspontjára, amivel az esetek többségében nyilvánvalóan rendkívüli módon korlátozták szavazatszerző képességét.
A koronavírus-világjárvány természetesen nagyon is létező és szélsőségesen nagy veszély volt. Az orbáni védekezés kritikájakor idehaza sokszor külföldi modellkormányok logikáját kérték számon a döntéshozókon, ám a magyar kormány – mint G. Fodor érvel – egyszerűen más logikán működött.
A szerzőnek már kiindulópontja is érdekes a járvány természetéről, amennyiben Ivan Krasztev nyomán megemlíti, hogy noha a spanyolnátha több ember haláláért felelős, mint a két világháború együtt, ám – a világégések irodalmával összevetve – elenyésző számú mű foglalkozik vele a világ legnagyobb könyvtárkatalógusainak egyike szerint. Egyik fölvetése szerint nem kizárt, hogy azért lehet így, mert
Szerinte ilyen helyzetekben nincs nehezebben cselekvő, mint a bürokratikus kormányzat, amely modellszerűvé vált a liberális demokráciák hatalomkorlátozó struktúráiban. Azt írja, ezekben a rendszerekben a személyes döntés már gyanús lett, autoriter attitűdök, populizmus látszik ki mögülük. Csakhogy a bürokrácia – természete szerint – nehezen reagál, mindenképpen lassú. És nehéz vitatni állítását, amely szerint a bürokrácia óriási ellenfele a valóság.
Képtelen például olyan változókkal kalkulálni, mint az érzelmek, amiket egyébként az ortodox közgazdaságtani elméletek is igyekeznek negligálni, ennek megfelelően élet- és valóságidegenek. Ugyancsak nem tud a reményekre reagálni. Sikerkritériumai nem az emberek vágyaiból, állapotaiból és reményeiből következnek, hanem valamilyen rendszerlogikából. Ennek nyomán fordulhatott elő, hogy a rendszerrajongók nem értették, miért lehet többségi támogatottsága olyan kormánydöntéseknek a lazítástól a máskori korlátozásig vagy a keleti vakcinák engedélyezéséig, amelyek az ő szempontjukból irracionálisnak tűntek. Az történt, hogy egyszerűen máshol voltak a magyar emberek sikerkritériumai, mint ahogy az az egydimenziós tudományalapú vagy nyugati mintából levezetett, így a helyi kulturális jellegzetességeket értelemszerűen nem ismerő nézőpontokból következne.
G. Fodor arra is kitér, miért hiba a tudomány abszolutizálása, ez hogyan hagyja figyelmen kívül a gazdaság, a munkahelyek szempontjait, amelyek egyébként legalább akkora szorongásra adnak okot. Elég csak arra gondolni, hogy még Kínában, a világ legelnyomóbb rendszereinek egyikében is képesek társadalmi feszültségeket, tiltakozásokat kiváltani a lezárások.
Mint írja:
A pandémiát nem győzi le a rutin (bürokrácia), nem győzi le a sterilitás (tudomány). A vírust a cselekvés (politika) győzi le.
A vírus ugyanis olyan helyzetet teremtett, amelyben a vezetőknek bizonyítaniuk kellett, hogy cselekvőképesek. Védekeztek és egyensúlyoztak: abban a dilemmában ugyanis nincs abszolút válasz, hogy emberi élet vagy gazdaság. Egyszerűen nincs rá jó reakció, nincs minden szempontból kielégítő felelet. Ezeknek a választásoknak, paradoxonoknak a hátteréről ír G. Fodor, teszi érthetőbbé, miért e cselekvőképesség (amelyhez társulnak a közvélemény-kutatások itt is, mert tudni kell, az emberek mit gondolnak) lehetett annak a kulcsa, hogy a kormány sikeresen őrizte támogatottságát a példa nélküli egészségügyi és gazdasági válsághelyzetben. Mondom, pláne érdekes összeolvasni a szöveget a Boston Politicsszel.
Amin bizonyos értelemben viszont túllép a második kötet, amelyben Békés Márton már a kormányzást egyenesen kulturális korszakba ágyazná. Ennek mibenlétét magyarázza el történelmi példákkal. Előfeltevése, hogy a rendszerváltás után, ha a baloldali, liberális elit nem is birtokolta a politikai hatalmat, a posztkádári gazdasági elit ereje révén övé volt a pénzügyi hatalom, a demokratikus ellenzék köré szerveződő, befolyásos értelmiség révén a kulturális hatalom is. Szerinte ennek jelentősége, hogy értékkészlete is uralta az országot, állítása szerint ők teremtették a referenciákat, mondhatnánk, az ő nyelvük volt a hivatalosan elfogadott magyar nyelv.
Békés szerint e kulturális háttér megteremtése is fontos ahhoz, hogy – szóhasználatával – belülről vezérelt Magyarország alakuljon, amely nem mintakövetésben utazik, szerinte ennek ellenpontja a kívülről irányított, nemzetközi trendeket követő kormányzat. Azaz a lokális/globális ellentétet írja le. És még sok mindent abból, amit a Fidesz gondol ennek az országnak a politikai és kulturális jelenéről és jövőjéről.
Elnézve a megszámolhatatlan kétharmadot, talán nem árt ismerkedni e gondolatokkal.
Mindebből tehát az következik…
Meglehet, mindebből nem következik semmi, a könyveket véletlenszerűen és rossz logikán kötöttem össze. Minden lehet. Az azonban nem annyira, hogy olvasás és megértés nélkül lehetséges válaszokat adni arra a politikai rendszerre, amely jelenlegi tudásunk szerint minimum bő másfél évtizedig határozza meg a hazánk sorsát, mindennapjait.
- Talán még az is kiderül, hogyan gondolkoznak azok a politikáról, akik szomszédos országban zajló fegyveres konfliktus idején a háború-béke tengelyen keresik választóikat, és nem a kelet-nyugat tengelyen.
- Talán az is kiderül, hogy a jobboldalon vagy a baloldali, liberális elitben lelhető föl több politikai nárcizmus.
- Talán az is kiderül, milyen szükséges feltétele a politikai sikernek a hűség és a kitartás, a fegyelem és a munka, aminek nyomán Orbán Viktor ötödik kormányának megalakulásakor hivatkozhat arra, hogy Varga Mihállyal 32 éve ülnek egy frakcióban, miközben az egyaránt egyszázalékos tartományban pihenő LMP és a Párbeszéd vitákat folytat zöld szakpolitikák fölismerhetetlen részleteiben.
- Talán az is kiderül, milyen esélyei vannak azoknak, akik árulózzák egymást, sorsára hagyják minapi szövetségeseiket, amint lehet, és érdektelen posztokért zajló vitáik jegyében nem választanak főpolgármester-helyettest.
Persze egyik oldalról lehet azt mondani, hogy a demokrácia éppen e vitákról szól. Másrészről viszont Schabert azt írja:
Azok, akik a szabadságban hisznek, nem örülnek a felismerésnek, hogyha harcra kerül a sor, és a győzelem a cél, a fegyelem az eszköz.
Az pedig a legszebb, az ideális, az elképzelt demokráciában is úgy van, hogy hatalom nélkül nincs politikai cselekvés, azaz nem érvényesíthetők a legnemesebb eszmék sem. Hatalmat pedig az gyakorolhat, aki győz. Ahogyan Orbán Viktor fordította:
előbb erőnk legyen, aztán igazunk.
