Az eredmény egész egyszerűen az, hogy a kongresszusban nincsenek barátai. »Egyszerűen nincs meg az a bizalmi tőkéje, amelyhez visszanyúlhatna« – mondta egy déli államokból jött szenátor. »Ha az ember nehéz helyzetbe kerül, akkor szüksége van a barátaira a védekezéshez, és pontosan ez az, ami hiányzik neki«
– írta a The New York Times 1979-ben megjelent egyik cikkében, amely arról szólt, miért olyan sikertelen a ciklusa harmadik évében járó Jimmy Carter az amerikai politika hatalmi játszmáiban. A cikket Tilo Schabert politikatudós idézi A politika méltóságáról és jelentőségéről című kötetében, amelyet, noha a Századvég már 2013-ban kiadott idehaza, fájdalmamra, csak nemrég olvastam el.
Ahogyan Rényi Dániel tavaly megjelent Győzelmi kényszer című könyvét is, amit azért hozok szóba, mert jól ellenpontozza a citált Carter-problémát: a szöveg Orbán Viktor és a futball viszonyát, a játék közegében kialakult kapcsolat- és hiedelemrendszerét rajzolja meg, ezzel sokat hozzátesz a magyar miniszterelnököt mozgató érzelmi és értelmi logikák megismeréséhez. Például tudható, hogy politikában őrzött barátságai milyen mélyek és sokrétűek. Ennek érzékeltetéséhez elég megmutatni, hogy így állt fel a rendszerváltás hajnalán a Fidesz első kispályás csapata: Mádi László (későbbi államtitkár) – Orbán Viktor (későbbi miniszterelnök), Kövér László (későbbi házelnök), Deutsch Tamás (későbbi miniszter), Áder János (későbbi köztársasági elnök), Sasvári Szilárd (későbbi országgyűlési képviselő). De Orbánék egyetemi társulatában játszott még Nagy Andor, később a miniszterelnök kabinetvezetője és nagykövet, Szabó László Zsolt, aki MTVA-vezér volt, majd szintén nagykövet lett, sőt Budai Gyula későbbi elszámoltatási biztos is, akit utóbb a Fidesz Gattusójaként emlegetnek. A futballos kapcsolatok, a sportbarátok nem váltottak mezt azóta sem.
Ezzel csak azt akartam mutatni, hogy Orbán biztosan nem esett a nyitó négy éve után Ronald Reagan ellen hivatali pozícióból elbukó Carter óriási hibájába. Tilo Schabert kötetéből ugyanis kiderül, milyen kitüntetett a barátok szerepe a hatalom megtartásában, úgy tetszik, bajban igazán csak rájuk lehet számítani. Vagyis egy ponton a politika nagyon hasonlít az élethez:
Ez persze csak egy tényező, amire kitér a hatalomról, a politikáról való gondolkodásában Schabert, akinek szövege a megszokottól eltérő értelmezési lehetőségeket kínál az Orbán-rendszer működéséhez, de a kortárs nyilvánosságban és a technológiai klímában a demokráciákra váró új és állandosuló kihívásokhoz is. A szöveget pláne érdemes összeolvasni a nemzeti együttműködés történetével, mivel az Index már 2014-ben írt arról, hogy a politikai modell megszervezéséhez mintát adott Schabert munkássága (elsősorban Boston politics című műve). G. Fodor Gábor akkor azt mondta a lapnak, nagy kedvencének tartja Schabertet, A politika méltóságáról és jelentőségéről című könyv elején pedig Schabert maga is megemlékezik arról, hogy – G. Fodor mellett – Lánczi András is fontos magyar kapcsolata. G. Fodor akkor úgy tudta, Orbán Viktor nem olvasta a kötetet, ám rögzítette:
Tilo Schabert írja le a legjobban és legmélyebben Orbán Viktor kormányzáshoz való viszonyát.
Több, és több, és több, és több hatalom
Nem tehetett mást, mint hogy eredetinek kellett lennie, amennyiben valóban kormányozni akart. Az általa követett vízióban kreatív erejű politikusként létezett, ezért aztán arra törekedett, hogy a hivatali tisztsége által megengedett autoritást amennyire csak lehet, kiterjessze; egy autokratikus hatalomig ért el – és nem szűnt meg tovább keresni még több hatalmat, majd még többet újra és újra, máskülönben cserben kellett volna hagynia a politikai kreativitásról alkotott vízióját
– írja a kötetben Schabert, amikor az autokrácián belüli dinamikát magyarázza. Mármint nem Orbán rendszeréről beszél, hanem egy amerikai demokratáéról.
Méghozzá Kevin H. White bostoni polgármesterről, aki 1968-tól 1983-ig vezette a várost. Boston – Schabert értékelése szerint – az ötvenes évek hanyatlásától a nyolcvanas évekre eljutott odáig, hogy reneszánsz virágzásba kezdett: építészeti, gazdasági, kulturális és társadalmi téren egyaránt. A szerző érvelése szerint White úgy volt képes érvényesíteni vízióját, létrehozni ennek a fejlődésnek a kereteit, hogy közben autokráciát épített ki a városban.
A képlet tűnhet ismerősnek. White nem csupán a végletekig kihasználja a kereteket, de szét is feszíti azokat. Már önmagában a teljes arzenál használata sem megszokott: hagyományok, korábban kialakult közösségi és morális normák, kulturális tudások miatt önként is sokszor korlátozzák magukat a politikusok, vagyis nem élnek az elérhető hatalom teljességével. White elveti a szokások tradícióit, leginkább azzal foglalkozik, hogy bármi áron érvényesítse politikáját. Ehhez – feltételezhetjük – nagyon erős, már-már messianisztikus meggyőződés kell arról, hogy a közösség egésze számára helyesek célkitűzései, így azok elérése legitimálja politikai útját. White ráadásul nem elégedett meg azzal, hogy ameddig lehetett, szélesítette a politikai cselekvési lehetőségeit, hanem létrehozott egy saját politikai rendszert is. Megalkotta munkatársak, partnerek, szövetségesek olyan hálózatát, amely csakis az ő politikai céljainak elérését szolgálta.
Schabert részletesen megmutatja, miként alakulhatnak ki autokráciák, vagyis inkább autokratikus hatalomgyakorlások demokratikus keretek között. Ez ma már persze olyannyira nem unikum, hogy néhány éve a Mandinernek azt mondta:
Könyvében a Stanford és a Harvard tudományos munkatársa azt írja:
A hatalom, amelyet aggregált, White tulajdon akaratát, tulajdon aspirációit, tulajdon cselekedeit tükrözte.
És amíg elért ide, végig bent maradt a bostoni kormányzati struktúra formális keretei között. Idehaza is látható: minden demokratikus keretek, demokratikus választáson mandátumot szerzett képviselők szavazataival történik. Ahol pedig nem voksokat látunk, ott azt: a döntéshozó, a legtöbb esetben a miniszterelnök hatalmi lehetőségeinek teljes spektrumát használja, azaz nem korlátozzák cselekedeit szokások, hagyományok, kulturális tudások.
A miniszterelnök politikáját, a rendszer történetét éppen ezért érdemes abból a szempontból végiggondolni, amit Schabert White apropján ír:
Azt fontos újra elmondani: a pártok célja definicíószerűen a hatalom megszerzése, hiszen közhatalom birtoklása nélkül nem tudják érvényesíteni politikájukat, amelynek képviseletére létrejöttek, azaz lehetetlen elérni céljaikat.
Ám az utóbbi évtizedekben sokat beszéltek a néhány konszolidált, több évszázados demokratikus hagyományt, kultúrát őrző demokráciára tán a valóságban is jellemző, ám a világ nagyobb részében utopisztikusnak tűnő eszmékről, amelyek arról szólnak: a pártok közös hosszú távú célokat tűznek ki, alapkonszenzusok határozzák meg működésüket, esetleg föladják a versenyt fontos területek reformjának megvalósítása érdekében.
Most nem térünk ki arra, hogy mi a relitása ilyen vízióknak olyan 20. századdal tüntető országokban, mint a hazánk, ahol Horthy Miklós és Kádár János világa találkozott, amelyik Trianont és holokausztot szenvedett el. Arról nem szólva, hogy az efféle kettétört társadalmakat miként szakítják messzebb az olyan kortárs fejlemények, mint a közösségi média brutális polarizációerősítő hatása.
Eredetileg sem érthető, leginkább csak a neoliberális kapitalizmus technokratafétiséből, képzeletnélküliségéből vezethető le a gondolat az egyetlen jó megoldásról, amelyet képviselnie kell minden pártnak, tekintet nélkül arra, milyen eszmék kötik össze tagjait. Pláne nem érthető, miért ne igyekezne érvényesíteni, politikai cselekvésbe fordítani eszméit egy politikai közösség, ha demokratikus legitimációt kap munkájához. White bostoni elöljárónál nem kérdés, hogy ezt megszerezte. Idehaza pedig az ellenzéktől tudjuk, hogy Orbánék minden alkalommal szabad választáson szereztek demokratikus fölhatalmazást, minthogy az ellenzék mindig elégségesen szabadnak ítélte a versent ahhoz, hogy részt vegyen benne, majd részvételével működjön a törvényhozás.
Na de a schaberti gondolatokból az következik: ha valaki nem adja föl politikája érvényesítését, akkor minél több hatalmat akar hozzárendelni. Aki pedig képes ezért az autokratikus hatalomgyakorlást is vállalni, az nem nem áll le e munkával, aminek fényében érdemes újraértékelni a majdani orbáni konszolidációról szóló elbeszéléseket.
A bevezető idézet rögzítette, ez a hatalomtermelés abból következik, hogy a vezetők víziója politikai kreativitásukon nyugszik. És akkor itt tesszük fel azt a nyilván sokakat régóta nyugtalanító kérdést:
A kormányzás itt a hatalomért vívott küzdelem. A hatalom megtartása pedig a szavazó megtartása, azaz a választópolgárok valós vagy a hatalom által számukra teremtett vágyainak kielégítése, hiszen ez garantálhatja ikszüket. Ehhez kell a politikai kreativitás, amely a politikai cselekvést minden, de minden esetben a hatalom megtartásának célja alá rendeli.
Mi köze a tranzakciós illetéknek a kreativitáshoz?
A politika maga a tiszta kreativitás
– rögzíti Schabert. Ráadásul olyasféle kreativitás, amelynek a létrehozott mű nem jelenti a végét, hiszen az csak akkor érvényes, ha fenntartható. Nem úgy van, mint a könyv, a festmény, a papírrepülő, nem készül el. És akkor hogyan tartható fent, miként lehet minél tovább érvényesíteni? Ha a hatalom nem veszik el.
Vegyük példának a Fidesz családtámogatási rendszerét. A párt leginkább ebben a szakpolitikában mutatja meg, mit gondol a társadalomról, annak ideális berendezkedéséről, milyen modellben képzeli el a jövőt ideaza. Eszméjét politikai cselekvéssel érvényesíti, amikor megalkotja és működteti ezt a szisztémát. Igen ám, de ahhoz hatalmon kell maradnia, hogy fennmaradhasson műve, hiszen okkal feltételezi: másféle vezetők másféle eszméiből másféle politikák következnek.
Ahhoz viszont, hogy hatalmon maradhasson, a schaberti logika alapján kreatívnak kell lennie. Hogyan mutatkozhat meg ez a kreativitás konkrét intézkedésekben? Eljutunk majd a csirkemellig is, ám ennél jobb példa talán az úgynevezett tranzakciós illeték.
Ez a sokszor – egyébként általam is – őrületig szaladó fantasztaként leírt Matolcsy György találmánya, 2013-ban vezették be. Olyan adó, amelyet a bankok fizetnek a pénzügyi tranzakciók után. Persze valójában nem a pénzintézetek fizetik a terhet, mivel a többség csont nélkül hárította át a fogyasztókra: egyszerűen beépítették a díjcsomagokba.
Mit látunk? A bankom újabb pénzt vesz el tőlem, miközben nem ad semmi extrát, az alapszolgáltatásért fizetünk extra pénzt. Mennyit? Nagjyából annyit, hogy érdemi összeg legyen, de szélsőségesen ne fájjon. Kik csinálják tehát ezt? A bankok, amelyek a nemzetközi pénzügyi tőke szimbólumai lehetnek, de ha hazaiak, akkor is szimbólumai a kapzsiságnak.
Mi a végeredmény? Egy intézkedés, ami nem teremt érdemi társadalmi elégedetlenséget, haragot, elvégre a kormány a bankokat adóztatja, csak a gonoszok áthárítják a magyar emberekre. A balhét, ha lenne, legalábbis részben a bankok vinnék, amennyiben ők fizetettik ki a pénzt a fogyasztókkal. Azaz a kormány úgy teremt több száz milliárdos extra bevételt a költségvetésnek, hogy minimális politikai költséget kell fizetnie, ha kell egyáltalán, miközben a túloldalon hatalmas hasznot realizál.
A csirkemell árának minap bejelentett befagyasztását is érdemes ilyen keretek között értelmezni. Azaz: mekkora a költsége az intézkedésnek? Kormányoldalon nincs, a jelenlegi tudásunk szerint a nagyobb kereskedőknél lényegében minimális differencia fordulhat elő, a kisebbek még nem látszanak. Sokan semlegesek az ügyben, mivel tehát nem érinti őket, miközben a haszon oldalon erősödik a mindent kontrolláló, mindenféle védelmet kínáló miniszterelnök képe azokban a célcsoportokban, amelyek kulcsfontosságúak a hatalom megőrzése szempontjából. Úgy látszik: cselekednek, a kormány képes megállítani a vágtató pénzromlást.
Ám a tranzakciós illeték azért jobb példa, mert az valódi politikai cselekvés, a csirkemellár a mai tudásunk szerint inkább a politikai illúziókból kreál cselekvéslátszatot. Nyilván minden racionális érvelés levezeti, hogy hosszú távon milyen károkat okoz az intézkedés. Csakhogy az itt bemutatott hatalmi logikából nem következik hosszú táv. Mert nem az egyes területek jobbítása az optimum, hanem a hatalom újratermelése. Azaz a konkrét esetben az intézkedés szerepe nem elsősorban az infláció visszaszorítása, a baromfiágazat versenyképessé tétele, a külföldi cukor kiszorítása, a magyar termelők védelme, hanem a hatalom újratermelése: ha megvan a választási győzelem, akkor lett idő az új helyzethez (például a rögzített árakhoz és az ezzel járó krízisekhez) való alkalmazkodásra.
Az eddigi hazai kritikák is érdekesek: a többség kommunistázni kezdett, a szocialista rendszert emlegette, minthogy az intézkedés cáfolhatatlanul hívja elő a kádári világot. Ugyanakkor Schabert azt írja az általa tanulmányozott rendszerek alapján: a hasonlóságok emlegetése valójában nem segít mélységében feltárni a kormányzati stratégiát, egyenesen elbizonytalanítja az autokrata stratégiájában rejlő bölcsesség feltárására tett kísérleteket. És e bírálatok végül oda vezetnek, hogy annyi marad: a vezető egója megmámorosodott, a hatalomért bámire képes.
Ezek csak random gondolatszeletek, Schabert könyve alapján azonban tényleg elég izgalmas átgondolni az orbáni logikát, illetve az egész rendszer megépítését és működtetését.
A szöveg amúgy is segít újra leszámolni néhány álommal és utópiával is. Azok ugyanis sehogyan sem következnek a politikai-hatalmi logikából. Elmélete mögött nagyon súlyos politikaifilozófiai-eszmei leszámolások is meghúzódnak, hiszen mindabból, amit ír, következik az: a politikában nincsenek elérhető végcélok, nem fakadhatnak ugyanolyan eszközök egyetlen eszméből sem évtizedeken át.
Olyan dinamikusan változik ugyanis a környezet, a társadalom, a technológia, hogy a politika lényege valójában valamilyen eszme alapján, kreatív munkával alkalmazkodni a körülményekhez úgy, hogy a hatalmat megőrizzük a választópolgárok többségének meggyőzésével. Ezért következik Schabert könyvéből, hogy az iskolák vizsgálata, a tanult modellek alkalmazása és az intézmények fetisizálása helyett (emlékeztetnénk arra a friss ellenzéki plakátra, amely azt ígéri kormányváltás esetére, hogy lesz egészségügyi minisztérium) azzal érdemes foglalkozni, ami történik éppen. Az ugyanis az élet.
A fejedelem
Schabert persze nem csupán White-ot elemzi ebben a kötetben, hanem például Francois Miterrand francia elnököt is, aki, ugye, baloldali volt. (Ahogyan Orbán liberálisból lett radikális konzervatív, úgy Miterrand jobboldali aktivistából lett szocialista államfő.) Schabert kiemeli, hogy noha a francia elöljáró nyilvánvalóan semmit nem tudott egy bostoni polgármester hatalomgyakorlási eszközrendszeréről, logikájáról, mégis nagyon hasonló módszereket használt.
A francia példatárból most csak egy-két elemet emelek ki. Az elején mutattam Orbán régi futballbarátait, akik a mai napig támaszai, hűségesei. Nos, Mitterand falusi polgármester korából megismert barátainak még elnökként is rendre üdvözlőlapokat írt. A barátságok ugyanis akkor kipróbáltak, ha régiek. Az emberi kapcsolatok pedig azért nélkülözhetetlenek a politikában is, mert, mint Schabert emlékeztet:
Az is ismerős lehet, hogy Miterrand úgy őrizte palotájában megkérdőjelezhtetetlenül a hatalmat, hogy azokat, akik uralma részei voltak a személyi változások cseppfolyósan bizonytalan állapotában tartotta. Párhuzamként elég csak a Lázár János–Rogán Antal alattvalói versengésre gondolni.
Egyébiránt az orbáni játék a mesteri lázári megoldásnál éri el csúcsát. A tárcájától megfosztott egykori nagyhatalmú miniszter a mostani ciklus második felében már jól látható portfóliót épít, ennek alapján simán lehetne például vidékfejlesztési miniszter. Ez olyasmi, ami hatalmas befolyás, óriási pénz, ráadásul érdemi vízió is megvalósítható. Éppen csak egy kis beugró van ehhez.
Lázárnak ahhoz, hogy esélyt kapjon a a csúcsra való visszatérésre, Márki-Zay Pétert, Orbán kihívóját kell legyőznie odahaza. Ha megteszi, akkor szinte biztosan Fidesz-kormány alakul, azaz Lázár segít elhozni az újabb Orbán-királyságot, maga fölött tartja a miniszterelnököt. Ha veszít, de a Fidesz nyer, akkor súlyos politikai sérült lesz, Orbánnak pedig nem kellenek vesztesek, aligha kaphatna miniszteri tárcát. Ha pedig mindenki veszít, akkor együtt szenvednek vereséget.
Ahogy az ilyen kis politikai játszóterek megalkotása, az emberek pakolgatása, úgy a tranzakciós illeték vagy a csirkemellár rögzítése is kreatív politikai cselekvés.
Azt, aki képes megteremteni a hatalmát. Amikor ugyanis megszerzed, nyersz a választáson, hiába ülsz be az ovális irodába, a várba, a szobában nem lesz bent a hatalom. Ez a vezetőnek a kreatív tevékenység, amelynek során megteremti a kormányzást, amely aztán megtarthatja neki a hatalmat. Amelyet ha választáson elveszít, nincs többé. Aki a helyére jön, nem az övét veszi el, hanem újat alakíthat, ha tud.
Ez korántsem olyan könnyű, mert mint Schabert emlékeztet, az alkotmányos uralom a hatalom ellenfeleként lett létrehozva. Általában és elvből nem bízik a hatalomban, ezért darabolják szét az alkotmányos rendben a hatalmat, és osztják úgy, hogy egy hatalmi játszma folyjon e részhatalmak birtoklói között, legyenek egymás fékei és ellensúlyai. Ezzel képes a rendszer a szabadságot garantálni.
Csakhogy e megosztás egyúttal a hatalom gátja is, ami tehát a szabadság szempontjából a legjobb eredmény, elvégre ez volt a cél. Ám a megosztás jelentette korlátok egyúttal a cselekvés határai is, ami viszont nehezíti a hatalom termelését és fenntartását. Márpedig a politikus célja hatalmának felszabadítása.
Így jutunk újra el újra oda, hogy a kreativitásról beszélünk. Hogy ez milyen mély dilemma a kortárs politikai modellekben is, azt jól jelzi a magyar ellenzék gondolkodása azon, hogyan lehetne képes alkotmányos renden belül megbontani az orbáni autokráciát. Ám e kreativitás megteremtése helyett egyelőre a feles többséggel írt alkotmányig jutott az elmélkedés. Logikájukban ugyanis intézmények uralkodnak.
Az autokrácia baja ő legmaga
Az persze biztos, hogy autokráciákkal szemben nagyon, olykor fölfoghatatlanul nehéz az ellenzéki politikai aktorok dolga. Azért sem rövid a sikeres autokráciák élettartama, mert profin termelik újra a hatalmat, s minthogy a korrupció közös sajátosságuk, irtózatos erőforrásfölényt is kialakítanak, miközben ellenfeleik cselekvési szabadsága és lehetősége sem összevethető az övékkel.
Ennek nyomán nem is olyan meglepő, hogy Schabert szerint az autokrácia legfőbb ellenfele inkább az autokrácia maga. Ám morálisan aligha helyes álláspont a mindenkori ellenzékek részéről, hogy ennek ismeretében inkább megvárják, amíg legyőzik magukat ezek az autokráciák.
Végülis talán leginkább azért nem, leginkább talán azért bocsátkozik minden érdemi politikai erő olykor még kilátástalan küzdelembe is, mert a hatalom azért nem csupán valami démoni jelenség. Mert ahogy Francois Mitterand mondta:
Ami oly csodálatos a hatalomban – amely az én meghatározásom szerint mindig korlátozott –, az a következő: még mindig megengedi, hogy az életre és a dolgokra hatást gyakoroljunk.
Milyen finoman mondta, hogy azért mégis a hatalom az, amivel meg lehet változtatni az országot és a világot: az életet.
