A aratás az amatőr-, sajtó- és zsánerfotónak ugyanúgy kedvelt témája az egész XX. században, mint az irodalomnak.
Olvasókönyvi közhellyé vált az aratás, mint a magyar paraszt legnagyobb munkabeli erőfeszítése, mikor néhány napra a munkában központosul az egész élet, a munka láza feszíti meg az egész idegrendszert, minden izom kiadja teljesen, ami erő csak van benne s a mező, a levegő is fülledtté izzik a munka gőzétől
– írta Schöpflin Aladár a Nyugatban Móricz Zsigmond Sáraranyát kritizálva. Hiába, Móricznál olyan édes illata volt a nótának, mint a búza közt sarjadó kakukkfűnek, az aratók meg ujjongva kurjongattak a vadludaknak, pedig a nagytermészetű Turi Dani nemcsak kurjongatott az asszonyaik után.
Móricz néhány nap csalást is vállalva szívesen hangoztatta, hogy Péter-Pál napján, az aratás kezdetén született, és hogy parasztíróként írni is legjobban a nagy nyári munkák idején tud. Volt ebben egy adag legendagyártás és a tényekkel szabadosan bánó magánmitológia, de a népi írók és tájképfestők egyaránt természetesnek tekintették az aratás megéneklését. A szociográfus valóságismerettel is fölvértezettek már könnyebben tagadták meg a hamis romantikát: Illyés Gyula napjójában „a népszínművek tulipános-muskátlis díszletei helyett” követelt „új tárgyilagosságot”, és ebből a mezőgazdasági munkáknak is kijutott.
„A magyar nyár nem dínomdánom, nem csapongó hejehuja, nem is ünnep. Aratókat aratás közben énekelni csak hangosfilmen hallottam” – jegyezte meg Illyés, az aratást egyetlen, ámde két hónapra nyúló dolognapnak festve le, a legmegerőltetőbb testi munkának, amelyre az embert a természet kényszeríti. „Hajnali kettőtől este kilencig egy-két órai pihenéssel hajlongani, öt-hat kilónyi nyalábokat egyetlen suhintással földre dönteni, aztán azokat tíz-tizenkét kilónként emelgetni, összekötni a rekkenő kánikulában, porban és fakíroknak való szögén a tarlónak – nem, ez nem vigalom” – írta a Puszták népének szerzője.
„Belenéztek már közelről egy harmincéves aratómunkás arcába?” – tette fel a költői kérdést, miközben arról értekezett, hogy mégis, mindennek ellenére a sommások, akik jó, ha hetven pengőnyi gabonát megkeresnek egy nyár alatt, hogy ezek az idénymunkára szegődő béresek a hite szerint mégis boldogan aratnak: „Boldogok, hogy ők vághatják le a termést, és nem azok, akiknek ennyi sem jutott ki és főleg nem az aratógépek, melyek éppoly jól levágnák.”
A gépesítés valóban nagy konkurencia volt, „Gépész uram, arra kérem magát: Ne etesse nagyon a masinát” – énekelték a kései aratódalban. Ezek az énekek bizony nem mind arról szóltak, hogy a szerelembe belefeledkező béreslegény mezítláb ment szántani.
„Intéző úr, a mindenit magának!
Ne adja a babot már a summásnak!
Vagy egye meg, vagy adja a kutyának,
Ne adja a hat hónapos summásnak!”
– dúdolták, de olyan aratóének is akadt, amiben nemcsak étkezési reformra vonatkozó szerény kérések jelentek meg.
„Segédtiszt úr háza előtt van egy fa,
Segédtiszt úr arra legyen akasztva!
Én is elmegyek az akasztására,
Én húzom a kötelet a nyakára.”
A magyar kenyér ünnepének modern, politikai formája éppen a fennálló rendre veszélyesnek érzett agrárproletár mozgalmakra adott reakcióként született, kifejezetten azzal a céllal, hogy az ünneppel némileg levezessék a társadalmi feszültséget. Egy évvel azután, hogy az 1898-as „rabszolgatörvény” betiltotta az aratósztrájkokat, Darányi Ignác földművelésügyi miniszter a földesúr és az aratók közötti „patriarchális jó viszony” helyreállításáért szorgalmazta az aratóünnepek felújítását.
Kovács Ákos néprajzkutató szerint azonban ez sokkal inkább egy új, kitalált hagyomány volt. Igaz, a kenyér templomi megáldása régi szokás volt a júliusi Apostolok oszlása ünnepén, Sarlós Boldogasszony ünnepén pedig (a sarlózás hagyományosan női munka volt, Szűz Mária ünnepe ezért is kapcsolódhatott össze nálunk az aratással) a pap megáldotta az aratókat és a templom falához támasztott szerszámaikat is. Aratóünnepek azonban csak helyenként voltak szokásban, főleg csak a béraratóknál. A népszokások között előfordult, hogy az aratás végén, ha kiment a gazda, a béresek szalmakötéllel jelképesen megkötözték, és csak akkor engedték szabadon, ha váltságdíjat: bort, pálinkát, pénzt fizetett nekik. Ezután aratókoszorút adtak ajándékba, Csilinyáradon például ezzel a dallal kísérve
„Gazd’uramnak tisztelettel jelencsük
az aratást ma délbe befejeztük.
Adja isten kövér legyen minden búzaszem,
Fehér lisztből omlós kalács, puha kenyér sülhessen.”
1900 körül viszont a jámbor hagyományápolás szándékán túl, a politikai lecsendesítés reményében ügyködtek uradalmi gazdatisztek és különféle egyletek az aratóünnepek általánossá tételén, majd a harmincas években a népi hagyományokat nem feltétlen tudományos igénnyel feléleszteni próbáló Gyöngyösbokréta-mozgalom vette kézbe a „Magyar Kenyér Ünnepét”. A korabeli híradófelvételeken koszorúkkal felvonulókat látni, akik ajándékot visznek a földesúrnak, majd a társadalmi egyetértés jegyében áldomást isznak, mielőtt megszegik a kenyeret. A vásznon felirat hirdeti: „A Mindenható megjutalmazta a falu népének egész évi szorgalmas munkáját. Megadatott a mindennapi kenyér.”
A II. világháború alatt, a délvidéki revízió után Szabadkán Horthynak, mint új földesúrnak adták át az augusztus 20-i új kenyeret – a vallási eredetű felajánlási szertartás itt már kifejezetten politikaivá válik. 1945 után tulajdonképpen ezt folytatják a kommunisták is, csak a parasztoknak a kenyeret ekkor már a hatalom új reprezentánsainak, a pártnak, a tanácselnöknek, a munkásosztálynak kell felajánlaniuk. A kommunista párt külön felhívta a falusi pártszervezetek figyelmét, hogy a kenyérünnepek legfontosabb feladata a helyiek meggyőzése „pártunk politikájának helyességéről és arról, hogy a szavazásnál szavazatát pártunkra kell adnia”. Igaz, mint az egyik „minta-aratóünnepség” kirendelt szakértője jelentésében pragmatikusan megjegyezte: a „kilátásba helyezett 1000 liternyi bormennyiség kiutalásának elintézése egyik döntő feltétele a tervbe vett ünnepség sikeres megrendezésének”.
A kommunista hatalomátvétel után Szent Istvánból „országalapító forradalmár” lett, a terv teljesítése hazafias kötelességgé vált, 1950-től pedig az új kenyeret elhomályosította a sztálini alkotmány szintén augusztus 20-ra tett ünnepe. Az új kenyér a padlássöprések korában amúgy sem jelenthette többé ugyanazt, de még az ünnepi szövegek is a beszolgáltatásról szóltak. Ez a nap „egyben a terménybeadási kötelezettség teljesítésének első határideje, a haza iránti kötelezettség teljesítésének első határideje, a haza iránti kötelezettségteljesítés számonkérésének napja” – köszöntötte az alkotmányünnepet 1951-ben az akkor begyűjtési miniszter Nagy Imre.
A propaganda különösen óvott a kulákok aratás alatti „szabotázsától”. Koncepciós perekben helyi gazdákat ítéltek halálra, azt állítva, hogy azok szándékosan akarták felgyújtani a termelőszövetkezetek kévéit. „A napról napra élesedő osztályharc következtében a mezőgazdaságban is számítani kell az ellenséges elemek, elsősorban a kulákok fokozottabb ellenállására. Ezek minden eszközt megragadnak, hogy megzavarják az aratás és cséplés sikeres végrehajtását és súlyos károkat okozzanak a dolgozó parasztságunknak és az egész népgazdaságnak” – írta egyik szokásos hangvételű cikkében az ötvenes évek elején a pártsajtó. Miközben Sztálinvárosban a szovjet mintára előírt csasztuskában olyanokat csujogattak, hogy „Elmondhatjuk büszkén, jó munkát végeztünk, amit tőlünk vártak, annak megfeleltünk, Alkotmány Tszcs koszorúját hoztuk, pártnak és Tanácsnak, íme felajánljuk”, az erőszakos kollektivizálások után új módon maradt érvényes a szegény részesbéresek régi aratódala:
„De szeretném elkiáltni,
Hogy hallaná meg akárki:
Ki nem kapál, ki nem arat,
Az egyen az asztal alatt!”
Írta: Kolozsi Ádám | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg.
