Magyarország kiszervezése a járványhelyzet alatt zavartalanul folytatódik. Decemberben arra igyekeztem ráirányítani a figyelmet, hogy Orbán Viktor miniszterelnök 2002-es bukásának okát – nem indokolatlanul – abban látta, hogy Magyarországon a széttagolt közigazgatásban is továbbélő megalvadt struktúrák lehetetlenné tették a politikai kormányzást.
Márpedig nehéz azzal vitába szállni, hogy politikai kormányzás nélkül nincsen demokratikus legitimáció, legfeljebb virágzó lobbitevékenység. Más kérdés, hogy Orbán Viktor a politikai kormányzás során érvényesülő politikai akaratot a személyes akaratával azonosítja. Arról írtam, hogy miközben a 2011-es alkotmányozás alkalmával akár azt is gondolhattuk volna, hogy éppen az 1998 és 2002 közötti tapasztalatokból kiindulva Orbán majd szépen visszacsatolja a kormányzathoz a korábban leszakított hatalmi szektorokat, ám számára 2002 legfontosabb konklúziója az volt:
A Húsvét előtt a Házra zúdított kormányzati előterjesztés-dömping 31 eleméből talán ha 8 olyat találunk, ami nem ezt a célt szolgálja.
A tervezetek közül az újabb tucatnyi felsőoktatási intézmény modellváltását előirányzó javaslatot kíséri a legnagyobb figyelem. A felsőoktatási szektor döntő hányada 2022-re ezzel valóban kikerül a mindenkori szabadon választott kormány fennhatósága alól. Ám miként arra decemberi írásomban is utaltam, a kilencedik alaptörvény-módosítással kétharmadba öntött közérdekű vagyonkezelő alapítványi konstrukció, amely a nagyheti dömping alapján önálló kódexet is kapna, korántsem pusztán a felsőoktatási szektor elrejtésére szolgál. És valóban:
Ebben a halomban egyenesen tréfás a „MOL – Új Európa Alapítvány létrehozásáról és a részére történő vagyonjuttatásról” szóló törvényjavaslat: semmitmondó indokolással már sokszor találkoztam, de itt még a normaszövegen is spóroltak. Azonkívül, hogy a nemzeti vagyonból mekkora részvénypakettet játszanak ki egy magánszervezetbe, még az olyan apróságokat is kifelejtették a törvényjavaslatból, mint a közfeladat, a közérdekűség, az alapítványi cél meghatározása. Ergo: az átjátszott vagyonnal a magánalapítvány gyakorlatilag azt tesz majd, amit akar.
A vagyonkijátszás és a felsőoktatási modellváltás körüli indulatokat megértem, de a szokásos korrupciózás és autonómiázás elfedi az ország hosszú távú kormányozhatósága szempontjából legvészjóslóbb elemét a nagyheti dömpingnek. A T/15709. számú előterjesztés új önálló szabályozó szervre, a Szabályozott Tevékenységek Felügyeleti Hatóságára tesz javaslatot. A jövőben ez a hatóság felügyeli a dohánytermék-kereskedelmet, a szerencsejáték-piacot, de a bírósági végrehajtást, valamint a felszámolói névjegyzéket és a felszámoló szervezeteket is, továbbá ellátja a koncessziós hatósági feladatokat, az új hatóság keretében működik majd a Koncessziós Tanács.
Legutóbb arra is utaltam: első és legfeltűnőbb jele annak, hogy Orbánnak esze ágában sincsen következetesen visszaterelni a korábban leszakított kormányzati szektorokat, éppen az „önálló szabályozó szervek” mint kvázi hatalmi ág megjelenése volt az új Alaptörvényben. Az Alaptörvény 23. cikke értelmében az önálló szabályozó szervet az Országgyűlés sarkalatos törvényben hozza létre (tehát feles többség nem nyúlhat hozzá), vezetőjét a regnáló miniszterelnök jellemzően kormányzati cikluson túli időtartamra (jelen esetben kilenc évre, leválthatatlanul) bízza meg, az elöljáró helyetteseket jelölhet ki és rendeleteket adhat ki. Az önálló szabályozó szerv tipikusan kormányzati kompetenciákat birtokol. Az új hatóság olyan szabályozási és felügyeleti tevékenységet lát el, ami az elmúlt évtizedekben az igazságügyi, pénzügyi és gazdasági kormányzás terrénumára tartoztak. Ha úgy tetszik: az új törvény majd ennyivel csökkenti a parlamenti választások tétjét.
A rendszerváltó politikára nehezedő westernizációs nyomás annak idején megteremtette a jegybanki autonómia fétisét: magyarul a monetáris politika a rendszerváltás hajnalán gyakorlatilag kikerült a demokratikus legitimációval fölvértezett szervezetek ellenőrzése alól. Az MNB elnöke az idők folyamán rendeletalkotási jogkört is kapott, tehát a jegybank valójában már az Alaptörvény előtt önálló szabályozó szervként működött. Az 1995-1996-os alkotmányozási kísérlet során az MSZP hekkelte meg az ügyészi szervezet kormány alá rendelését és így fennmaradt a jó öreg sztálinista megoldás (kvázi hatalmi ágként, kormányzati cikluson túlnyúló időre kijelölt mindenható vezetővel). Ezt 2011-ben Orbán Viktor köszönte szépen és megtartotta: mert pillanatnyilag jó ötletnek látszik.
Az ügyészség klasszikus szabályozó szervi funkcióval ugyan nem rendelkezik, de a vádhatósági szerepen kívül övé a legszélesebb ellenőrzési spektrum az egész államszervezetben. A NER már a 2010-es alkotmány-módosítások során önálló szabályozó szervi rangra emelte a PSZÁF-ot és a médiahatóságot. Aztán Simor András MNB-elnök távozása után a pénz- és tőkepiaci felügyeletet – a Bajnai-kormány terveivel összhangban – inkább az MNB-be integrálta. Az Alaptörvény hatályba lépése óta – ha a megnövelt hatáskörű, alkotmányos szervként fungáló MNB-t nem vesszük ide – eddig két önálló szabályozó szerv létezett: a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság, valamint a Magyar Energetikai és Közmű-szabályozási Hivatal. A monetáris politika, a büntetőpolitika és a médiapolitika mellett tehát az elmúlt évtizedben a hírközlési, az energetikai és közszolgáltatási kormányzás került ki a felelős magyar kormány kezéből. Eddig.
A gazdasági szabályozás leválasztása a népi felhatalmazással, tehát demokratikus legitimációval rendelkező kormányokról egy globális trend. Az orbáni politika önérdek-követően illeszkedik ebbe a globális trendbe. A „művelt Nyugaton” az autonómnak hazudott struktúrákat jellemzően testületek irányítják: tág teret engedve a globális nagytőke befolyásszerzési kísérleteinek, avagy az oligarchikus kormányzásnak.
A mutatvány egészen addig működik, amíg Orbán karizmatikus legitimációja és személyzeti politikája sértetlen, s amikor megszűnik a mandátum, éppen ő van megint kinevezési helyzetben. Ha ezekből a feltételekből bármelyik megrendül, a közigazgatási kiszervezés bumerángként csaphat vissza: egy későbbi Orbán-kormány, vagy egy Orbán utáni populista jobboldali kormány stabilitását is alááshatja. Az orbáni megoldás hosszabb távon éppen a politikai kormányzást lehetetlenítheti el, s ad absurdum az ország szuverenitását gyöngítheti. Beteljesedhet Körösényi András 2015-ös jövendölése: a magyar demokrácia a szélsőséges hatalomkoncentráció és a szélsőséges hatalommegosztás között ingadozhat. A brutális méreteket öltő kiszervezési jogalkotás addig is fokozza a tehetetlenségből fakadó érthető indulatot a másik oldalon, amely egy kétharmad nélküli győzelem esetén immáron a „jogrendszer ideiglenes megszakításával” fenyeget. Amiből persze nem kormányváltás, hanem törés lesz és nem csak 2022-ben, hanem 2026-ban is.
A szerző ügyvéd, volt országgyűlési képviselő
