A jó jogász kiforrott erkölcsi értékrenddel bír
– fogalmazott Hajas Barnabás igazságügyi államtitkár a pécsi egyetem jogi karának évnyitóján. Remélem, a pécsi diákok megfogadják az államtitkár intelmeit. Milyen kár, hogy a parlamentben és az igazságügyi minisztériumban üldögélő temérdek jogász ezt már rég elfelejtette, miközben törvényeket és rendeleteket alkottak ebben az átkozott covidos esztendőben.
Megpróbáltam áttekinteni a 2020-ban megjelent jogszabályokat, bár szinte lehetetlen feladatra vállalkoztam. Nem csupán a rendelkezések mérhetetlen mennyisége, de azok áttekinthetetlensége miatt is. Csak egyetlen példát hadd említsek: született az idén is olyan salátatörvény, amelyben negyven korábbi jogszabályt módosítottak. Pedig a jogalkotási törvény szerint
a jogszabálynak a címzettek számára egyértelműen értelmezhető szabályozási tartalommal kell rendelkeznie.
Szinte biztosan nem tudunk olyan embert találni, akinek az életére ne lett volna hatással a pandémia. Vannak, akiknek „csak” a lelkét gyötörte meg a bezártság, a családtagoktól, a rokonoktól, a barátoktól való kényszerű távolság. Ők még a szerencsések. De vajon hányan veszítették el szeretteiket, hányan a munkájukat, a megélhetésüket, a jövőjüket.
És vajon mit tett a Fidesz-kormány, milyen jogszabályokat alkotott, hogyan élt a „rendkívüli felhatalmazással”, kiket segített és kiket taszított az eddigi életszínvonaluknál is mélyebbre? Érdemes egy kicsit tallózni a lassan véget érő esztendő jogalkotásában és ennek kapcsán a kormányzat kommunikációjában is.
Petschnig Mária Zita épp a napokban idézte Orbán Viktor 2018-ban tett miniszterelnöki esküjének egy mondatát:
Miniszterelnöki tisztségemet a magyar nemzet javára gyakorolom.
Vajon betartotta-e Orbán az esküjét?
Március 11-én – amikor tizenháromra nőtt a koronavírus-fertőzöttek száma – a kormány kihirdette a veszélyhelyzetet az ország egész területére. Azóta is azt kommunikálja, hogy az ellenzék „a vírusnak drukkol”, mert nem szavazta meg a jogszabályt. Sokan elmondták azóta, most én is újra elmondom: ez hazugság. Nem a jogszabály, hanem a soron kívüli eljárás ellen tiltakozott az ellenzék azért, mert a kormány nem volt hajlandó meghatározni a veszélyhelyzet határidejét.
A járvány első hullámát – most decemberből visszanézve – viszonylag könnyen átvészeltük, bár anyagilag nem úsztuk meg ilyen könnyen. Mintegy 300 milliárd forintba került a kormány által igen drágán megvásárolt 16 ezer lélegeztetőgép, bár már akkor is tudniuk kellett, hogy kevés az orvos, és alig kétezer szakápoló dolgozik az egészségügyben.
Arra viszont már április elejétől volt ötlete a kormánynak, hogyan csökkentse az önkormányzatok bevételét, amikor a „védekezés” jegyében ingyenessé tették a parkolást. Ez a zseniális döntés ráadásul nem csak az önkormányzatokat sújtotta, de megőrjítette az autósokat is, akik hosszan köröztek, mire találtak szabad parkolóhelyet. Ezzel is tovább rontva a főváros amúgy sem remek levegőjét.
A veszélyhelyzetnek júniusban vége lett, helyébe lépett az egészségügyi válsághelyzet (ami amúgy bőven elég lett volna addig is), és könnyítések jöttek. Átmenetileg az idősek is mehettek bármikor vásárolni, bár az idősávot novemberben – kicsit másképp – egy darabig visszahozták, majd újra megszüntették. Idős legyen a talpán, aki mindezt követni tudja.
Azt azonban Orbán mostani felelősség-elhárító nyilatkozatainak tükrében („a vírus nem én vagyok”) nehogy elfelejtsük, hogy márciusban a kormány a veszélyhelyzet elhárításáért felelős kormánytagként a miniszterelnököt jelölte ki.
Próbáltam rájönni, vajon az év során melyek voltak azok a jogszabályok, amelyek a legtöbb embert érintették. Azt kellett látnom, hogy a legtöbb módosítás – áttételesen ugyan, de – mindenkit érintett.
Hisz mi volt a két legnagyobb félelem, ami jellemezte ezt az évet? Nyilván a betegségtől és a munkanélküliségtől rettegtek a legtöbben.
A kormány elképesztően fukar volt, amikor az egyes emberről volt szó. Most leírom pontosan, hogyan szabályozta az úgynevezett bérkiegészítést azoknál, akik csak részmunkaidőben tudtak dolgozni. Idézem:
A támogatás mértéke a veszélyhelyzet kihirdetésének napja szerinti esedékességgel megállapított havi távolléti díj általános szabályok szerint megállapított személyi jövedelemadó-előleggel, járulékokkal csökkentett összegének a harminc, negyven vagy ötven százalékban kieső munkaidőre járó arányos részének hetven százaléka.
Értik ugye? Ebben a körmönfont megfogalmazásban az rejlik, hogy a távolléti díj nettó értékének 70 százalékát fizeti ki az állam. Vagyis, ha valakinek mondjuk 200 000 forint a bruttó bére, abból levonják az adót és a járulékokat, az így maradt összeg felének (30 vagy 40 százalékának) a 70 százalékát kapja meg az államtól. De nehogy még ez is túl sok legyen, az így kifizetett összeg sem haladhatja meg a nettó minimálbér kétszeresét. És persze mindez mindössze három kemény hónapig jár.
Ingyenes parkolás, gépjárműadó elvétele és legutóbb az iparűzési adó megcsapolása. Párosítva azzal a tilalommal, hogy az adókat és a szolgáltatások díját nem emelhetik meg, valamint hitelt sem vehetnek fel. Bár lehet, hogy túloztam, hiszen talán mégsem minden ember szenvedi meg ezeket az intézkedéseket, hiszen egyes önkormányzatok – tippelhetünk, melyek – kapnak majd támogatást. Akik meg nem, azokról teljesen nyilvánvaló, hogy ellenzéki vezetőik „alkatilag alkalmatlanok” a feladatukra.
De mi a helyzet a betegségtől való félelmünkkel? Ez egy teljesen normális reakció, a vírusszkeptikusokon kívül egyetlen épeszű ember sem szeretne megfertőződni. Nagy valószínűséggel ez a félelem kevésbé szorongató lenne, ha bízhatnánk a számunkra közölt tények és adatok igaz voltában. De hogyan hihetnénk olyan miniszterelnöki kijelentésekben, hogy „mindenkit meggyógyítunk”, vagy „egy hétvége alatt mindenkit be tudnánk oltani, ha itt lenne a vakcina”.
Aztán itt van ez a regisztráció. Hogy őszinte legyek, engem személy szerint nem az zavar, hogy Rogán Antal babrálhat az adataimmal, bevallom, nem vagyok túl érzékeny rájuk. Az azonban igen, hogy Orbán szerint a regisztráció szerint fognak haladni az oltások beadásánál, míg korábban azt hallottuk, hogy csak az érdeklődők számát akarják felmérni.
Még augusztusban rendelkeztek a kontaktszemélyek járványügyi megfigyeléséről, ami azóta rég a feledés homályába merült. Éppúgy, mint a novemberben elrendelt rendszeres tesztelés, bár ez a pedagógusoknál egészen két hétig kitartott. Azt viszont máig sem sikerült elérni – holott ígéret volt rá –, hogy ha egy pedagógus fertőzött lesz, automatikusan kapja meg a százszázalékos táppénzt.
Mindeközben mi mindenre futotta a kormány idejéből?
- Véget vetettek a „börtönbiznisznek”,
- tönkretették a Színház és Filmművészeti Egyetemet,
- törvényileg összevesztek a most mindenkinél fontosabb orvosokkal,
- megszüntették az Egyenlő Bánásmód Hatóságot,
- többszörösen módosították a Btk.-t (rémhírterjesztés, feltételes szabadságból kizárás, ez utóbbit szokásosan egyetlen eset kapcsán),
- szűkítették az örökbefogadók körét,
- módosították az anyakönyvi eljárásról szóló törvényt (a transzneműeket egy életen át tették megszégyeníthetővé),
- korlátozták a melegek jogait,
- soha nem volt bírót választottak a Kúria elnökévé,
- meghozták a dróntörvényt, hogy ne repkedjenek kamerák a jachtok meg a Mészáros-birtokok fölött,
- módosították a választási törvényt,
- valamint kilencedszer módosították a betonszilárdságút.
Mindezeket a járvány elleni védekezés jegyében.
A pénzt meg ész nélkül szórták: Eximbank, MotoGP-pálya, alapítványok feltöltése, Budai Vár tatarozása, Városliget, turisztikai és sport beruházások, egyházi és határon túli támogatások és hasonlók. Hogy is juthatna így pénz az oktatásra, a kivéreztetett egészségügyre és a rászorulókra?
Mindeközben – ha jól számoltam – az Európai Bíróság csak ebben az évben hat alkalommal ítélte el Magyarországot.
December 21-ei adat szerint pedig egymillió főre számítva Magyarországon a legmagasabb a koronavírusban elhunytak aránya.
„Ez hát nemes büszkeségünk,
Melyről annyiszor mesélünk?
Azzal dicsekedni váltig,
Ami szégyenünkre válik!..
Csak a magyar büszkeséget,
Csak ezt ne emlegessétek!”
(Petőfi Sándor: A magyar nemzet)
