Tényleg nem ijedt meg a koronavírustól?
Egy percre sem.
De miért?
Messzebbről kezdem. Az ember egyik legnagyobb konfliktusforrása az önbizalomhiány. Sokan azt gondolják, hogy az önbizalom egy veleszületett tulajdonság: vagy van, vagy nincs. Ugyan! Én például fiatalon egy nagyon bizonytalan srác voltam tele különféle félelmekkel. Ám az idő múlásával ez megváltozott, rájöttem, hogy az önbizalmat lehet tudatosan fejleszteni. Mégpedig úgy, hogy szándékosan beleugrasz olyan dolgokba, amelyektől félsz. Hosszú ideje ezt csinálom. A legtöbben viszont nem így élnek, és a koronavírus megjelenésével előállt váratlan szituációtól teljesen elbizonytalanodtak. Én azonban olyan régóta nézek szembe tudatosan minden váratlan és félelemmel teli szituval, hogy kellő önbizalommal tudom kezelni az olyan szélsőséges helyzeteket is, mint egy világjárvány.
Szóval mások leginkább az önbizalomhiány miatt félnek a vírustól?
Az inkább csak pánikreakciót vált ki. Valójában onnan fakad a félelem, hogy az emberek nagy része nem azt az életet éli, amit valójában szeretne. Maximum a vágyaik megfogalmazásáig jutnak el, de érdemben nem hajlandók érte tenni semmit. A legtöbben azért ijedtek meg, mert azt érzik, hogy az addigi életük váratlanul véget érhet a nélkül, hogy bármit is tettek volna annak megváltoztatásáért. Ők azt mondják maguknak:
basszus, hiszen még nem is éltem!
Innen az ijedtség és a félelem.
Viszont azt is írja a könyvében, hogy mi, magyarok, összecsináltuk magunkat, mégsem ijedtünk meg eléggé. Nincs itt ellentmondás?
Nincs. Ahhoz nem ijedtünk meg eléggé, hogy elkezdjük strukturálisan, az alapokat érintően átalakítani a saját életünket. A legtöbb embernek legfeljebb kozmetikázásra, tüneti kezelésre futotta az erejéből.
Egyszerűen csak várjuk a végét?
Pontosan. Használjuk a maszkot meg a fertőtlenítő szereket, bízunk a csodavakcinában. A megúszásra játszunk. De hányan vannak, akik ebben a kivételes helyzetben képesek strukturálisan változtatni az életükön?
Azt is írja, hogy a Covid-járvány egy alkalmazkodási teszt az emberek számára, miközben Isten nevet rajtunk. Hogy is van ez?
Az ismert mondás, miszerint ember tervez, Isten végez, eredetileg úgy szólt: ember tervez, Isten nevet. És arra utal, hogy emberként készíthetünk bármilyen hosszmetszeti tervet az életünkkel kapcsolatban, isteni léptékkel mérve nevetségesen rövidnek, jelentéktelennek tűnik. A járvány ugyanakkor egy alkalmazkodási lehetőséget nyújt mindannyiunk számára: spontán megijedhetek, esetleg hosszan retteghetek, vagy feltehetem magamnak a kérdést, hogy pontosan mitől is félek. Mitől fél, aki nem köhög, nem lázas, nem fáj a torka, nem mutat semmilyen tünetet? Aki nem kapta el a vírust, az mi a fenétől fél? A tudatos ember tisztában van azzal, hogy az élete az itt és mostból áll. Márpedig, ha itt és most nem vagyok fertőzött, akkor miért kéne félnem? Miért veszíteném el az életbe vetett hitemet, az alkotási kedvemet, az optimizmusomat? A magyarok persze alapvetően pesszimisták – a félig töltött poharat hajlamosak rendre félig üresnek látni félig tele helyett.
Na de sokan valóban bajba kerültek: elkapták a vírust, megszenvedték a betegséget, elveszítették a munkájukat, még hosszan sorolhatnám.
Persze, de én arról beszéltem, hogy milyen indokolatlan reakciókat vált ki a félelem egy esetleges krízistől. Miközben a rettegés az egész társadalmat elérte, a tényleges krízis csak egy jóval kisebb szeletét. A fertőzöttek aránya a teljes társadalomhoz viszonyítva alacsony, és ugyan minden gazdasági ágazat megérzi a válságot, de csak néhány terület – főként a turizmus, a vendéglátás és a kulturális szféra – került abszolút padlóra.
Akit viszont ténylegesen elért a krízis, annak muszáj elkerülnie a pánikot, mert csak hideg fejjel lehet gondolkodni a megoldáson. A kiúton, a talpra álláson.
Aki most elveszítette a munkáját, annak először is rendbe kell tennie saját magát és a környezetét. Muszáj alkalmazkodnia az új helyzethez. Van egy zenész ismerősöm, akit megkérdeztem a járvány két hulláma között, hogy miért nem tart kisebb koncerteket, amíg átmenetileg nem léphet fel nagy tömeg előtt. Azt mondta, nem akar kis haknikat tartani. Ja! Ha valakinek leesik a gyűrű az ujjáról attól, hogy ki kell lépnie a komfortzónájából, az nem fog tudni alkalmazkodni a váratlan szituációkhoz, és félni fog minden új helyzettől. Görcsösen ragaszkodunk a kényelmes életünkhöz, a rutinhoz, ami hamis biztonságot ad, miközben rettegünk, hogy nem tér vissza a megszokott életünk, és valamit muszáj lesz változtatni rajta. Ahogy mondtam: megúszásra játszunk.
De járvány idején sokan nem kilépnek, hanem kizuhannak a komfortzónájukból.
A kizuhanás valóban más, mint a kilépés, utóbbi ugyanis egy tudatos lépés eredménye. Tény, hogy a pandémia sokakat kizuhantatott a kényelmes életükből, de ők vannak kevesebben. Sokkal többen vannak, akik ezt a saját döntésük alapján tehetnék meg. Bárkivel találkoztam az első hullám után, senki nem mondta azt, hogy átgondolta az életét, és sok mindenen változtatott. Ellenkezőleg: habzsi-dőzsi volt egész nyáron.
És ezen a második hullám sem változtatott?
De. A második hullámban a tünetek súlyosabbak lettek. Az egyik kereskedő barátom azt mesélte, a kuncsaftjai közül azok néznek ki a legrosszabbul, akik azt hazudják maguknak, hogy minden rendben van. Aki viszont őszinte, és bevallja magának, hogy nincs jól, és érzékeli a tüneteket, egyúttal képessé válik arra, hogy érdemben változtasson az életén. A problémával való őszinte szembenézés az első lépés.
Az előbb említette, hogy a magyarok pesszimisták, a könyvében pedig azt írja, hogy egy okos nép vagyunk. Hisz a nemzetkarakterológiában?
Nem. Amikor azt mondom, hogy a magyar egy okos nép, arra gondolok, hogy az iskolarendszerünk kiemelten foglalkozik a gyerekek racionális nevelésével, miközben teljesen elhanyagolja az érzelmi nevelést, így például nem készíti fel a fiatalokat arra, hogy vállalják a felelősséget az érzéseikért, a tulajdonságaikért, a hiányosságaikért.
Nem tanítják meg, hogy nem szégyen megélni az érzéseket, nem szégyen azokról beszélni. Ellenben arra tanítanak mindenkit, hogy erősnek mutassa magát, még akkor is, ha nem az. Pedig aki erősnek mutatja magát, az is csak büdöset szarik. Abban viszont nem hiszek, hogy lennének tipikusan magyar tulajdonságok. Emberi tulajdonságok vannak.
A Főnix egyik vezérmotívuma, hogy a járvány miként formálja a katolikus tanítás szerinti hét főbűnhöz (kevélység, fösvénység, bujaság, irigység, torkosság, harag, a jóra való restség), illetve a hét fő erényhez (alázat, adakozás, tisztaság, jóakarat, mértékletesség, szelídség, a jóra való buzgóság) való viszonyunkat. Ugyanakkor hosszasan fejtegeti, hogy van egy nyolcadik főbűn is, amely talán még a többinél is erősebben tombol pandémia idején: és ez a hazugság. Miért ilyen szigorú a hazugsággal?
Mert a hazugságot az önbecsapás szinonimájaként használom.
És ez bosszantja leginkább?
Egyáltalán nem bosszant. Tiszteletben tartom, ha valaki nem hajlandó változtatni az életén, és folyton menekül a problémák elől. Ugyanakkor az önbecsapást tekintem a megújulást akadályozó legnagyobb akadálynak.
De hogyan veheti észre valaki, hogy hazugságban él?
Ezt a tesztet könnyen elvégezheti bárki. Nem kell mást tenni, mint odaállni a tükör elé, és a saját szemembe mondani mindazt, amit az életemről gondolok. Szép az életem; boldog vagyok a feleségemmel; hiteles szülő vagyok; harmónia vesz körül a munkahelyemen; egészséges vagyok; pont úgy nézek ki, ahogy szeretnék, satöbbi. Amikor kimondom a pozitív töltetű mondatokat, semmi más dolgom nincs, mint figyelni a tükörképemet.
Milyen arc néz vissza rám? Egy búvalbaszott vagy egy mosolygós? Az mindent elárul.
Aki hazugságban él, miért állna a tükör elé?
Cudar idők jönnek arra, aki nem akar megszabadulni az önbecsapástól. Ez egy nagyon virulens vírus, aki abban bízik, hogy a tömeges oltással túl is leszünk a problémán, súlyosan téved. Még hosszú ideig ránk telepszik majd a vírus, ami idehaza súlyos össznépi szövődményekkel jár, mivel a magyar emberek általános egészségi állapota katasztrofális. A mentális állapotunk is kétségbeejtő: míg az első hullám idején érezhetően megnőtt az emberek agresszivitása, addig a második hullámban a legtöbben inkább bezárkózóvá váltak, és széles körben megjelent a masszív félelem.
Ezt miből érzékeli?
Látom az utcán az embereken.
Átlát a maszkokon?
Átlátok. A maszk mögül is kirajzolódik az arc, de sokat elárul a testtartás, a mozgás, a gesztus is. Erre vagyok ráállva, képes vagyok detektálni mások kisugárzását. És igen, látom a félelmet az embereken.
Azt írja a könyvében, hogy az elmúlt évtizedekben tudatos munkával kialakította a belső békéjét. Megemlíti, hogy ma már csak legyint, ha valaki az autópályán a leállósávban jobbról megelőzi, pedig húsz éve még utána ment volna, és kiráncigálta volna a kocsijából. A tudatos belső munka mellett nem lehet, hogy egyszerűen csak megöregedett kissé?
Az egyébként megtörtént eset, hogy annak idején kiráncigáltam valakit a kocsijából. Fiatal voltam, egy csomó mindenre nem tanítottak meg, ezért sokszor próbáltam meg primitív eszközökkel igazságot osztani. De minek? Egy régi mondás szerint Isten mindig a döntetlenre utazik. Vagyis, ha valaki erőszakos eszközöket használ, arra előbb-utóbb visszaszáll az agresszió. Lehiggadtam.
Biztosan? Azt is írja, hogy a noszvaji vendégházában a vendégkönyvben végletes bejegyzéseket lehet olvasni: a vendégek egy része el van ragadtatva, mások szerint viszont a Csernus bunkó volt velük. Ez nem zavarja?
Egyáltalán nem. Az zavarna, ha mindenki bunkó vendéglátónak tartana, de nem így van. Én úgy látom, hogy csak azok érzik rosszul magukat a vendégházunkban, akiknek valójában saját magukkal van problémájuk. Aki nincs jóban magával, az a kákán is keresi a csomót. Ő tényleg nem fogja magát jól érezni nálunk, de nem miattam.
De hát alapszabály, hogy a vendégnek mindig igaza van, nem?
Egy frászt! Miért lenne mindig igaza? Ha a vendégnek mindig igaza van, akkor a vendéglátós valójában nem vendéglátós, hanem csicska. Nekem nem a vendéggel van elszámolni valóm, hanem saját magammal.
Ezért nem izgat, ha valaki azt írja be a vendégkönyvbe, hogy a Csernus doktor bunkó volt.
Mindenki ugyanazt a szolgáltatást kapja, ami az egyik vendégnek tetszik, a másiknak nem.
Ha nincs a járvány, már túl lennénk a Szabó Győző írásából készült Toxikoma című film premierjén. Tanult bármit is könyvből, amelynek középpontjában egy húszéves történet, pontosabban ön és a színész egymásnak feszülése áll?
Amikor a Győző annak idején megkeresett, és elmondta, hogy meg akarja írni a személyes történetét, felhívtam a figyelmét, hogy brutális vállalkozásra készül. Másrészt ismertem őt, és tudtam, hogy képes lesz úgy felidézni a korábbi drogos időszakát, hogy közben ne essen vissza. Sikerült neki, és számomra ez a legfontosabb dolog a könyvvel kapcsolatban.
A filmet látta már?
Igen. Jó film, de a valóság és a művészet két külön dolog. A filmmel kapcsolatban az a személyes vonatkozás a legfontosabb számomra, hogy amikor a Győzőt kezeltem a Lipótban, felhívott a Herendi Gábor, és megkérdezte: számíthat-e a Győzőre, mert az ő karaktere a legfontosabb a Valami Amerikában. Én akkor azt ígértem, hogy rendbe hozom a Győzőt, mire kamera elé kell állnia. És a Herendi megbízott bennem. Amikor a Toxikoma forgatására készült, elküldte nekem a forgatókönyvet. De másnap felhívtam, és mondtam neki: Gábor, nem akarom elolvasni. Te annak idején megbíztál bennem, most én is megbízom benned, csináld meg, ahogy jónak látod. Jó is lett.
Visszatérve a Főnixre: azt írja, hogy sok munkával sikerült megteremtenie a lelki békéjét, és ezért egyáltalán nem fél a haláltól. Tényleg felkészült rá 54 évesen?
Amióta tudatosan szembenézek a különböző félelmeimmel, azóta szívből élek. Elfogadom, akármeddig is tart. Ha meghalok, sehol sem leszek, és mindenhol leszek. Másfelől azt gondolom, hogy egy ember akkor megy el, amikor már nincs több dolga ezen a világon. Nekem még van. Jól vagyok.
