A saját életét mikor filmesíti meg?
Unalmas lenne az a közönségnek. Sokan akartak könyvet írni rólam, abba se mentem bele. Ráadásul ahogy öregszem, egyre többet felejtek.
Higgye el, kéne az a film. Az ilyen kedves, ravasz, csipetnyit zsiványos figurákat szokta szeretni a mozi.
Nem hívnám magam ravasznak. Kedvesnek inkább.
Életrevaló?
Az is jó. De a kitartó még jobb. Kitűzöm a célokat, követem az utat, odateszem magam, ezért általában sikerülnek a dolgaim.
Korán kezdte a kalandokat. Tizenkét évesen, 1956. december harmadikán hagyta el az országot. Vagy december hatodikán. Két dátumot is találtam a Vajna-forrásokban. Utóbbi a regényesebb, hiszen egybeesik a véresen legendás magyar–szovjet pólómeccsel.
Mikulás napján indultam. Ez biztos. A meccs véletlen egybeesés.
Saját bevallása szerint bár gyakorlatilag gyerekként jelentette be a szüleinek, hogy disszidál, odahaza nem volt ellenvetés. Tényleg így történt, vagy ez már az önlegendárium része?
Így volt.
Hogyan jut egy hatodikos kölök eszébe egyedül nekivágni a világnak?
El kell olvasni Tom Sawyer vagy Huckleberry Finn kalandjait, ezekben is gyerekek próbálták megvalósítani magukat, megélni a kalandjaikat. Az enyém pont ilyen történet. A Szamos utcában laktam, a barátom a szomszédból akkor már disszidált az apjával, és az anyja is indulóban volt a két lánytestvérrel. Nekem is kedvem támadt menni, ezért előadtam az érveimet a szüleimnek.
Mik voltak az érvei?
Az amerikai nagynéném mindig fantasztikus játékokat küldött nekem karácsonyra, ettől én voltam a legvagányabb fiú az utcában. Ott akartam élni, ahol ezeket a gyönyörű dolgokat gyártják. (…) A szüleim persze kifaggatták a szomszédokat, mennyire van megszervezve az út, és végül áldásukat adták a tervemre. A papám azt gondolta, bármi történik is kint, a legrosszabb esetben visszajövök, de addig is tapasztalatot gyűjtök. A lehető legnagyszerűbb döntés egy szülő részéről, hogy nem önző a tizenkét éves gyerekével.
Pár nap múlva a szülei is diszszidáltak. Hogyhogy nem együtt mentek?
Mert a papám decemberben még nem volt kész elindulni.
Lelkileg?
Nem. Ott volt a ház. És voltak befejezetlen ügyei a forradalommal kapcsolatban.
Micsodák?
A mai napig nem tudom. Két héttel utánam lépték át a határt.
Kik voltak a szülei?
Papám a Fiumei Kávé-Tea üzletláncot kezelte Magyarországon. A háborúban a frontra került, elfogták, hazaszökött. Utóbb a VÁTI-nál lett főmérnök, várostervezéssel foglalkozott. Egyik filmem, a Music Box arról szól, hogy bár a szüleid állnak hozzád legközelebb, mégis róluk tudsz legkevesebbet. Nekem kevés idő adatott, amit együtt tölthettem velük, hiszen tizenkét éves koromban disszidáltam.
Fél év múlva egyesült a család. Tizenkét és fél évesen miért nem kérdezett az apjától a múltjukról?
Mert akkorra elég önálló lettem. Próbáltunk megélni, keveset beszélgettünk a múltról, én mentem a saját fejem után. És ahogy telt az idő, egyre kevésbé jöttem ki a szüleimmel.
Miért?
Mert a papám, akinek nyolc diplomája volt és hat nyelven beszélt, nehezen viselte, hogy húszévesen azzal álltam elé: fodrász leszek. Azt mondta, ne viccelj, elengedtelek Amerikába, hogy a világ legyen a játszótered, te meg fodrász akarsz lenni? Na, ott egy kicsit megromlott a kapcsolatunk, és én tíz évre el is költöztem Hongkongba.
Az édesanyjáról mit tudni?
Mamám otthon volt háztartásbeliként, fantasztikusakat főzött, de intellektuálisan sajnos nem volt egyenrangú a papával. Emiatt sok megoldatlan probléma alakult ki köztük.
Nem olvastam, hogy bárhol beszélt volna az édesanyjáról.
Pedig imádtam. Apám fantasztikus tehénnek nevezte őt. Nem a testmérete miatt, azzal nem volt baj, hanem a természetére utalt: ő adja a legfinomabb, legdúsabb tejet, ami ott áll egy hatalmas vödörben, de ahogy odamész, hogy igyál belőle, az orrod előtt fölrúgja. Semmi nem felelt meg a mamának, mindenbe belekötött. Ettől függetlenül rengeteget segített nekem, támogatott. Amikor Hongkongba utaztam, kaptam tőle kölcsön pénzt. Amikor visszatértem Amerikába, sok üzleti vacsorát kellett adnom, s úgy döntöttem, ezeket inkább otthon tartom meg, mert úgy bensőségesebb. Az ilyen estéket a mamám főztje még különlegesebbé tette. Mégis folyton úgy éreztem, soha semmi nem elég jó, amit csinálok. Ha elmentem egy világ körüli útra, s hoztam neki ajándékot, baj volt, mert miért költöm rá a pénzemet, de ha nem hoztam ajándékot, akkor az volt a baj, hogy eszembe se jutott. Mindig mindenben talált negatívumot. Tipikus magyar hozzáállása volt a dolgokhoz.
(…) Nekiindultunk, úgy volt, estére Bécsbe érünk. Csakhogy a vezetőnk tökrészegen eltévedt velünk, három napig a határon bujdostunk, csak aztán vergődtünk át a túloldalra. Onnan Amerika volt a cél, de kiderült, tizennyolc éves kor alatt egyedül nem engednek az Államokba. Ránéztem a térképre, melyik ország van közel a Los Angeles-i nagynénémhez. Kanada tűnt a legjobb választásnak.
(…)
Ki vitte át Kanadába?
A disszidenseket támogató Vöröskereszt intézte a hajót, feltettek rá, Kanadában levettek róla, a kezembe nyomtak öt dollárt, és elindultam a határ melletti Edmonton felé, gondoltam, onnan átjutok Los Angelesbe. Edmontonban egy magyar család fogadott be szintén a Vöröskereszt révén. Iskolába írattak, fél év alatt a nulláról megtanultam angolul. A nagynéném hamar a nyomomra akadt, hívott telefonon, hogy nyugodjak meg, rajtam tartja a szemét, intézi a dolgokat. Három hónap után a szüleim megérkeztek Amerikába, és petícióban kérték az államtól a forradalom miatt szétszakított családunk egyesítését. Eisenhower aláírta a papírt, és szépen átengedtek Amerikába.
(…)
Honnan jött az ötlet a filmezéshez?
Már Magyarországon is érdekelt a színház, a színészet. Los Angelesben pedig a gimnáziumom mellett állt a 20th Century Fox stúdió, és mi, gyerekek ebédidőben néha átmásztunk a kerítésen, belógtunk, lestük, hogyan gyártják a filmeket.
Két évet töltött a filmfőiskolán, aztán lelépett. Miért?
Úgy gondoltam, mint a tizenkilenc évesek általában, hogy mindent jobban tudok másnál, pláne a tanáraimnál. Saját fotóstúdiót nyitottam egy második emeleti kis üzletben. Jó pár osztálytársam akart modell vagy színész lenni, én készítettem nekik portfóliót, és mentem születésnapokra, házasságkötésekre. Pörgött az üzlet, csakhamar befutott színésznők is jártak hozzám portfóliózni. A fotózáshoz mindig is jó szemem volt.
Emlékszik az első gépére?
Leica, a kihúzható lencsés, hú, de szerettem. Bő fél évig éltem a fotózásból, mígnem egy hétvégi síelésen darabokra törtem a jobb lábamat. Kilenc hónapra gipszet adtak rám, feküdnöm kellett volna végig, de én persze jártam-keltem. Hetente repedt el a gipsz, a végén vasdarabokkal erősítették meg, na, az kitartott, de olyan nehéz lett tőle, hogy alig tudtam megemelni. Nem fotózhattam, hiszen képtelen voltam cipelni a felszerelést, beigazítani a lámpákat, felállítani, lebontani a kamerát. Viszont sajnáltam ennyi időt elpazarolni az életemből. Az egyik legjobb barátom fodrászkodott, rettentő jól ment neki, fantasztikusan sokat keresett, és állandóan tele volt csajokkal, ezért kitaláltam, eljárok fodrásziskolába, ott ülve is tanulhatok. Tehetségesnek bizonyultam, mert amint lekerült a gipsz, azonnal felvettek Beverly Hills első számú szalonjába, ahol Amerika két legjobb fodrászával, Jean Shacove-val és Vidal Sassoonnal dolgoztam. Heti három napot voltam műszakban, azalatt megkerestem a nyolc-kilencszáz dolláromat, ami irdatlan sok pénz, a többi négy napon meg síeltünk, szórakoztunk. Természetesen tele lettünk barátnőkkel, mi csináltuk a hajukat, mi tettük széppé őket, rajongtak értünk, hálásak voltak.
„Gedeon bácsi, a nők bálványa.” Mond ez önnek valamit?… Annak idején, amíg ön Elvist meg Beatlest hallgatott, itthon ez volt a sláger. Bizonyos Szécsi Pál énekelte. Amúgy ön a saját hajával bűvészkedett valaha?
A saját haját utálja az ember. Mindig a másé kell.
Milyet szeretett volna?
Göndör hajam volt, borzasztó. Egyenes, hosszú frizurára vágytam, sosem sikerült. Mára meg ilyen szép kopasz lettem.
Mikor és miért hagyta ott a szalont?
Három év után. Már korábban dolgoztunk színésznőkkel, általában parókát adtunk rájuk, az volt a divat, de csak borzasztó minőségűt lehetett kapni. Ezért saját parókákat terveztünk, méghozzá olyanokat, amelyekkel rögtön stílust teremtettünk. Hongkongban gyártattunk, Amerikában értékesítettünk. Nagyon bejött. Egy év múlva kiköltöztem Hongkongba, vezettem az általunk indított, háromezer főt foglalkoztató parókagyárat, a társam meg az Egyesült Államokban árulta a terméket. Hamarosan az egész világban terítettük, mi gyártottuk a Pierre Cardint, az Eva Gabort, a Revlont, és saját márkáink is lettek, évi százhatvanmillió dollárt exportáltunk.
(…)
A parókaüzletnek mi vetett véget?
Egy világ körüli üzleti út során megálltam Londonban. Valamelyik délután bementem egy üzletbe, és elégedetten láttam, hogy sorba állnak a nők a parókáinkért, veszik, mint a cukorkát. Csakhogy amikor este lementem egy jobb étterembe meg egy night clubba, ott senki nem viselt parókát.
Vagyis?
Rájöttem, hogy a paróka csupán trendi, és hamarosan vége lesz a divatnak. Visszarepültem Hongkongba, és azonnal eladtam a gyárat. Jól tettem, tizenkét hónap múlva végleg kiment a divatból a paróka.
Ön pedig farmert kezdett varratni. Arról tudta, hogy nem csupán múló divat?
Végig azt hittem, annak is mindjárt vége, de egyre nagyobb forgalmunk lett. Miután megszabadultam a parókagyártól, maradt egy rakás varrógépem, olyan üzletet kerestem, amiben hasznukat veszem. Tudtam, hogy a Lee meg a Levi’s Hongkongban készíti a termékeit, gondoltam, beszállunk harmadiknak. Mi találtuk ki a koptatott farmert, ami azóta is világdivat. Két márkánk volt, a Faded Glory és Jeans East. Előbbit Amerikában, utóbbit Keleten terjesztettük. Két évig bírtam, de rengeteg problémám támadt a munkásokkal. Új gépeket állítottunk üzembe, hogy könnyítsük a munkájukat, ám ők attól való félelmükben, hogy elveszítik az állásukat, állandóan sztrájkoltak. Hiába magyaráztuk nekik, hogy a termelésünk még a hatékonyságunknál is gyorsabban nő, az sem győzte meg őket, hogy folyamatosan bővítettük a létszámot. Meguntam a háborúzást, és eladtam a gyárat.
És ekkor szembejött Bruce Lee.
Nem, előbb még két hongkongi mozi jött szembe, meg is vásároltam őket a farmerpénzből, és létrehoztam a Panasia Films vállalatot. A vetítések mellett elkezdtünk vásárolni és forgalmazni is.
És hamarosan tényleg szembejött Bruce Lee. Producerkedésre adta a fejét, és kinézte magának a kung-fu-sztárt. Hogyan találkoztak? Odaballagott hozzá egy kínai gyorsétteremben, hogy „szevasz, Andy vagyok, huszonnyolc éves, még sosem csináltam filmet, veled kezdeném”?
Na, azért ekkor már hónapokkal túl voltunk az első saját filmünkön. Az volt az Opium Trail.
Ja, amiről évekkel később úgy nyilatkozott, hogy egy darab…
Egy darab szar. Az is volt.
Mi a sztorija?
Semmi. Ugyanaz, mint minden kung-fu-filmnek: valakit összevernek, mire az összevert bandája revánsra készül. Egy tajvani színésznő, Mao Ying kapta a főszerepet, akkoriban ő volt az egyik legnagyobb akciósztár Hongkongban. A film sikeres lett.
El is adta a világforgalmazás jogát hetvenötezer dollárért. Utóbb, amikor milliókat hozott a film másnak, nem vágta föl az ereit?
Amikor kifizette azt a hetvenötezret az MGM, én voltam a Föld legboldogabb embere, azt mondogattam magamban, ki az a hülye, aki pénzt ad ezért a szarért.
Önnek mennyibe került az Opium Trail?
Hatvanezer dollárba, de addigra már Ázsiában bőven visszakerestük az árát, a hetvenötezer tiszta haszon volt, úgy éreztem, megütöttem a főnyereményt. Ahogy bemutatták Amerikában, rögtön az első héten vezette a nézettségi listát, és kapásból két és fél millió dollárt termelt, utóbb, világszerte összesen tizennégymilliót.
Hogyan tudott ennyire mellényúlni az eladással?
Biztosra akartam menni, arra gondoltam, a hetvenötezer több mint semmi most, aztán pár százalék majd egyszer a bizonytalanból.
(…)
Na, most már jöjjön Bruce Lee, kérem. Kínaiban futottak össze?
Nem, forgatáson. Hongkongban készítette az első nagy filmjeit, hamar megegyeztünk. Sajnos közbejött neki egy megkeresés a Warner Brotherstől, leszerződött az Enter the Dragonra, a mi projektünk így hátrább sorolódott, és mire sorra kerültünk, Bruce Lee váratlanul meghalt.
A legenda szerint meggyilkolták.
Nem volt ott semmi gyilkosság. Hat hónappal a tragédia előtt elájult, kivizsgálták, de sajnos nem találták meg azt a vérrögöt, ami később az agyába jutva a vesztét okozta. Ennyi a dolog publikus része.
Van nem publikus is?
Van, és azért nem publikus, mert nem beszélek róla. Bruce Lee felesége és lánya ma is él, jó barátaim.
Az imént leszarozta az Opium Trailt. Ön szerint milyen a jó film?
Annak ellenére, hogy van művészi hajlamom, tehetségem, egyetlen szakmába se úgy fogtam bele, hogy mekkora művész vagyok. Éjjel-nappal mozikban ültem, és figyeltem az emberek reakcióját. Arra próbáltam rájönni, mitől szeretnek és mitől unnak egy-egy alkotást. Eláruljam, mik a kedvenc filmjeim? A Kabaré, az Amadeus és az Amerikai história X. Mindhárom sokakat elért, és tanította az embereket. Az Amadeus bemutatta az átlagközönségnek, Mozart micsoda fantasztikus egyéniség, a Kabaré el tudta mesélni Hitler Németországát, az American East and West pedig hitelesen szólt a feketék problémáiról.
Azt hittem, a Rambo meg a Terminátor a kedvence.
Nem. A saját filmjeivel amúgy sem illik dicsekednie az embernek. Bár meg kell jegyezzem, nemcsak közönségfilmeket gyártottam, hanem sikeres művészfilmeket is, mint a Jákob lajtorjája, az Angyalszív, a Reneszánsz ember, a Music Box és az Evita. Ezek fesztiválgyőztes művészfilmek, gyönyörűen felvéve, tisztán elmesélt történettel.
(…)
1976-ban felszámolta hongkongi érdekeltségeit, és igencsak jómódúként, harminckét évesen visszatért Amerikába.
Annyira azért nem voltam gazdag.
Hongkongban megkereste az első millió dollárját, nem?
De. És el is veszítettem azon nyomban.
Hogyan?
Tőzsdén. Egy bankár ismerősöm javaslatára bevásároltam részvényekből, aztán elutaztam valahová, és mire visszaértem, százötvenezer maradt az egymillióból.
Átverték?
Áh, balszerencse. Meg hülyeség. Nem értettem hozzá, de úgy gondoltam, elég követnem egy profi utasításait, és hipp-hopp dúsgazdag leszek. De olyan csak a mesékben meg a filmekben fordul elő. Tudomásul vettem a veszteséget, felgyűrtem az ingujjamat, és megint nekiálltam dolgozni.
Ekkoriban nősült. A feleségéről is keveset tudni, ki ő?
Kínai lány, egy ideig a titkárnőm volt Hongkongban, aztán összekerültünk. Stabil, kitartó, nyugodt természet, mindig mögöttem állt, szépen tolt engem előre, feláldozta a saját dolgait, hogy az én életem előbbre jusson. Neki köszönhetem a sikereim nagy részét. Los Angelesben él, elváltunk régen, de a mai napig a legjobb barátom.
Az üzleti életben is stabil társra lelt. Amerikában összeállt egy fiatal üzletemberrel, Mario Kassarral, és filmeket vásároltak.
Ázsiára és a Közel-Keletre. Az volt a szisztémánk, hogy egy egész kontinensre szerezzük meg a jogokat, aztán országokra bontva adjuk tovább. Rendelkeztünk helyismerettel, így megdupláztuk, megtripláztuk a befektetésünket. Ebből építettük fel a Carolco céget.
Mit jelent a név?
Semmit.
Elkezdték a producerkedést is. A Rambo volt az első nagy dobásuk.
Igen, az Első vér, száznegyvenmilliót csinált a mozikban. A második része meg háromszázmilliót.
Olvasom, a Rambo filmterve éveken át porosodott a Warner polcán, s önök viszonylag olcsón, háromszázezer dollárért jutottak hozzá.
Az Első vér fantasztikus forgatókönyv volt, sokan meg akarták valósítani, tárgyaltak sztárokkal, de csak nem állt össze a produkció. Aztán jöttünk mi, és megtaláltuk hozzá Sylvester Stallonét. A Rambo sztorija a mindennapi hős elven működik. Stallonénak nagyon bejött ez a karakter a Rocky-filmekben, és bíztunk benne, a mi filmünket is sikerre viszi. Megállapodtunk vele. Ott állt két huszonéves gyerek, és életében először próbált összerakni egy hollywoodi produkciót. Izgalmas volt. Kihívás.
Állítólag forgatás közben kalapozta össze a pénzt.
A finanszírozás zömét, tizenhárommillió dollárt Mario egy bankár barátja biztosította, csakhogy végül tizennégymillióba került a produkció. Az utolsó százezrek nehezen jöttek össze, mert rajtunk kívül kevesen hittek a filmben. A végére megtanultuk a szakma alapjait.
A tesztvetítés katasztrofálisra sikeredett.
Mert az első verziót három és fél órásra vágta a rendező. Végigültük mindannyian, aztán egymásra néztünk, és arra gondoltunk, hogy lehúztunk a vécén tizennégymilliót. A főszereplő ügynöke másnap reggel azt vágta a fejünkhöz, hogy tönkretettük Stallone karrierjét. Kétségbeesve próbálta megmenteni a színészt és saját magát: kilencmillió dollárt kínált a film összes jogáért, úgy tervezte, elsüllyeszti egy fiókba az alkotást. Na de mit kezdtünk volna kilencmillióval, amikor másfélszer annyival tartoztunk a banknak? Nemet mondtunk az ajánlatra, aztán Marióval elkészítettünk egy ütős, ötvenperces bemutatót, amit az American Film Market előtt egy nappal le is vetítettük. Meghívtuk rá a világ összes jelentős forgalmazóját, jöttek is, egyedül Stallonét volt iszonyú nehéz rávenni a megjelenésre. A vetítés végén álló tapsot kaptunk, tíz percre rá a forgalmazási jogokat eladtuk több mint harmincmillió dollárért. A Rambót akkoriban az egyik legsikeresebb független filmnek minősítették.
Futott a szekér, 1989-ben százmillió dollárért ön mégis megvált a Carolcóban lévő részesedésétől. A Magyar Narancs egy cikke azt állítja: bár az összeg felét elvileg adóként be kellett volna fizetnie, offshore cégeken keresztül az utolsó centig kimentette a pénzt Panamába. Az amerikai adóhatóság tizennégy éven át vizsgálta a tranzakciót. Az idő végül önt igazolta. A közel másfél évtizedes huzavona után mindössze hat és félmillió adóhátralékot plusz annak kamatait kellett befizetnie a követelt ötvenmillió helyett. Közben már 1990-ben új, önálló vállalkozást alapított, ez volt a Cinergi, melynek fő műve a Budapesten is forgatott Evita.
Bő öt év alatt közel húsz filmet csináltunk.
1997-ben mégis lehúzta a rolót. Miért?
Mert előtte elkövettem azt a hibát, hogy tőzsdére vittem a céget.
Miért volt az baj?
Mert egy olyan vállalkozás, amelyik csak produkciókból él, nem tud minden negyedévben profitot termelni, márpedig ez a befektetés alapja. Egy idő után visszavásároltam a részvényeket, és privatizáltam a céget.
Majd ismét összeállt Mario Kassarral.
Mert meg akartuk csinálni a Terminátor 3-at.
Meg is csinálták, természetesen Arnold Schwarzeneggerrel. Hatalmas kasszasikerrel. És elkészítették az Elemi ösztön második részét is. Azzal viszont buktak, pedig a gigasztár Sharon Stone játszotta a főszerepet. Mitől van az, hogy az egyik kultfilm folytatásával arattak, a másikkal meg koppantak?
Amikor belefogtunk az Elemi ösztön 2 forgatásába, már tudtam, nem fog sikerülni. A kudarc oka, hogy Sharon Stone megbolondult, elszállt a követeléseivel. Eleve fix időre vásároltuk meg a film elkészítésének jogát. A tárgyalások során tizenkétmillió dolláros ajánlatot tettünk Sharonnak, amit ő elutasított. Pontosabban az összegre rábólintott, de úgy, hogy más rendezőt akart, mint mi. Ezt meg mi nem fogadtuk el. Mire ő beperelt bennünket. Kutyaszorítóba kerültünk, ugyanis mire végigfutott volna a per, lejár a jog, s hiába nyerünk, már nem lett volna időnk megcsinálni a filmet. Ráadásul a társam nem akart bíróságra járni, és azt mondta, fogadjuk el Sharon rendezőjét. Belementünk. Ahogy számítottam, a rendező gyöngének bizonyult, ráadásul a másik főszereplő képtelen volt tartani a karaktert. Ezért nem tudtuk megismételni az első rész sikerét.
(…)
Egy 1996-os interjújában olvasom, hogy összesen kétmilliárd dollár filmbevétel kötődik az ön nevéhez, és „talán négy-öt producer létezik, akinek ilyen jó a mérlege”. Ma is dobogóközelben van az örökranglistán?
Az első tizenötben benne vagyok. Az se rossz. Ma sokkal több pénz forog a filmben, mint tíz éve. Az Avatar és a Titanic producere két alkotással többet keresett, mint a világ legsikeresebb producerei összesen.
Az sem kevés, ami önnek jutott. És a pénz egy részét hazahozta. Először forgatásokat szervezett Magyarországra, aztán befektetett is. Miért?
Mert szeretném, hogy fejlődjön ez az ország.
Mire kell önnek Magyarország? Levezetés? A mogul fürdik még kicsit a rivaldában?
A rivalda nem érdekel. Szeretnék visszaadni valamit abból, amit kaptam.
Tizenkét évesen disszidált. Mi köti ide?
A nosztalgia. Rendkívül tehetséges nép vagyunk.
Tényleg?
Tényleg. Csak az a baj, hogy nagyon negatívan állunk a dolgokhoz. Ezt próbálom megváltoztatni azzal, hogy sikereket teremtek, és ezáltal talán változik kicsit a gondolkodás.
(…)
Vegyük sorra az ön itteni befektetéseit. Az első a Korda Stúdió, melynek ön az egyik alapítója.
Abban már nincs érdekeltségem. Kiszálltam.
Miért nem egyedül hozta létre a stúdiót? Miért kellett hozzá Demján Sándor kilencvenmillió eurója?
Mert ő találta ki. Az volt a célja, hogy adjon valamit a szülőfalujának. Sok földje található ott, stúdiót álmodott rá. Figyelmeztettem, hogy messze van mindentől, drága lesz a közlekedés, de ő így döntött. Az én hozzáadott értékem abból állt, hogy finanszíroztam az Amerikában készített terveket, és idehoztam az egyik legjobb stúdiómenedzsert.
Aki elég hamar távozott.
Sajnos nem sikerült az együttműködés, ennek ellenére egyre jobban megy az üzlet, erre az évre is tele van már a stúdió.
Az összes eddigi év veszteséget termelt. Ráadásul miközben a magyar kormány retorikájában az offshore kifejezés az adócsalás szinonimája, a Korda Filmstúdió-üzemeltető Zrt. tulajdonosa egy ciprusi offshore cég.
Erről nem engem kéne kérdeznie, hanem a stúdió jelenlegi tulajdonosát.
Az ön befektetései közé tartozik, hogy beszállt két budapesti kaszinóba, a Tropicanába és a Las Vegasba. Amúgy ön szerencsejátékos?
Szórakozásból néha játszom.
Rulett vagy póker?
Rulett. A pókert nem kedvelem, ha már kártya, akkor inkább bakkara vagy huszonegy.
Hallom, a régi irodájában rulettasztalt használt íróasztalnak.
Ja, heccből, de jól néz ki.
Élete során mennyit bukott szerencsejátékon?
Körülbelül egálban vagyok.
Volt nagy nyereség?
Persze. Ahogy nagy veszteség is. Megesett, hogy komoly pénzzel tettem meg a harminckettest, és háromszor egymás után bejött.
Ismerte a krupiét?
Hová gondol?
Mennyit tett arra a harminckettesre?
Itt történt Magyarországon, a Gellérthegyen, szóval csak közepesen volt komoly az az összeg.
A harminckettő a szerencseszáma?
A rulettben. Meg a három. És a nulla. És tizenöt, tizenkilenc. Ez egy szelete a keréknek.
A kaszinói egy szeletét, konkrétan a Tropicanát a közelmúltban eladta a többségi tulajdonos Szerencsejáték Rt.-nek. Miért?
A recesszió miatt Magyarországon csökkent a kaszinók bevétele. Úgy éreztem, ez a folyamat még sokáig nem lesz megfordítható.
A kaszinós fotóin meg a többin is rendre szivar füstöl a szájában. Most hol a Havanna?
Volt egy műtétem, és leraktam. De hébe-hóba előfordul, hogy a kezembe kerül egy.
A kaszinók mellett ön két csúcsbutikot is nyitott Budapesten, a Cavallit és a Byblost. Azokba miért tett pénzt?
A film diktálja a divattrendeket. Amikor bejött a Rambo, és százmilliók látták Stallone fején a pántot, egyszeriben az egész világ azt a szalagot kezdte hordani. A Terminátor bőrdzsekije és napszemüvege szintén mintát adott sokaknak.
Önnek volt Rambo-hajpántja?
Persze. Én kreáltam.
Tényleg az öné az idea?
Konkrétan a Stallonét öltöztető stylist dobta be az ötletet. Stallone felvette, és kérdezett, szerintem hogy néz ki. Mondtam, hogy rendben van. Szinte biztos voltam benne, hogy világdivattá válik. A modern kor a márkákról szól. Elköltesz kétszázmillió dollárt egy film legyártására és még százmilliót a reklámra, az összesen háromszázmillió. Micsoda hirdetés az! Naná, hogy érdemes vele termékeket értékesíteni. A filmjeimben sokat dolgoztam Roberto Cavallival, úgy voltam vele, miért ne nyitnék egy Cavallit Budapesten.
(…)
Ön márkafüggő?
Úgy nézek ki?
Nem látok logót a pulcsiján. Lehet, ez már annyira menő, hogy logó sem kell rá?
Én csinálom a saját divatomat. Andy márka.
De tényleg, hol vásárol?
Akárhol. Ha valami megtetszik, megveszem, kész. Akár noname, akár márka. Sosem azért vásárolok, mert Gucci vagy Luis Vuitton, hanem mert tetszik.
Van egy étterme is, a Nobu, japán kaja az Erzsébet téren, a Kempinski oldalában. Nem menzaszint. Ez mire kellett?
Ugyanarra, mint a többi: fejlődjön Budapest, terjesszük az egészséges étkezést, hozzunk ide minél több turistát. Országimázs szempontból is nagy dolog, a Nobu nem nyit bárhol éttermet, ez egy rang.
(…)
Nézzünk egy régebbi bizniszt: másfél évtizede egy kereskedelmi televízió frekvenciájára pályázott az újságíró szakma egyik legjobbjával, Baló Györggyel párban. A tv3-hoz ön adta volna a pénz egy részét, de az RTL Klub és a tv2 ellenében elbuktak a frekvenciapályázaton. Min múlott?
Annyival vezettünk az első forduló után, hogy lehetetlennek tűnt elveszíteni a második körben. Az RTL-t képviselő szakember jó ismerősöm, annyira biztos volt abban, hogy nem kapja meg a frekvenciát, hogy abbahagyta a pályázati munkát, negyvennyolc órával a határidő lejárta előtt telefonáltak rá, dobjon össze gyorsan kilencszáz oldalt. Amiből, úgy tudom, az első húsz meg az utolsó húsz készült el, közte üres papírok.
Szóval min múlott?
Valaki úgy döntött, hogy a németeknek akarja odaadni a frekvenciát.
Ma talán önök nyernének ezen a pályázaton. Hasonló erejű szél fúj, mint annak idején, de most más irányból. Orbán Viktor tavaly januárban a magyar filmipar megújításáért felelős kormánybiztossá tette meg önt. Hogyan találta meg ez a munka?
Találkoztam a miniszterelnökkel, és filmekről beszélgettünk. Így kezdődött.
Régi barátok?
Inkább régi ismerősök. Még bőven az első miniszterelnöksége előtt, fiatalemberként járt Los Angelesben, akkoriban alapították a Fideszt. Sokat beszélgettünk kint, s azóta is ápoljuk a kapcsolatot.
Mi volt róla az első benyomása?
Hogy nagyon határozott, karakán srác. Megvolt benne az a bizonyos plusz, ami ahhoz kell, hogy felfigyeljenek rá. Karizmatikus egyéniség volt már akkor is.
Talán ő is nekivágott volna egyedül a világnak tizenkét évesen, ha olyan lapot oszt neki a történelem… De hogy is volt az a filmekről való beszélgetés?
Elmondtam neki, hogy szerintem Magyarországon darabokra hullott ez a szakma. Kérdezte, tudnék-e segíteni. Azt válaszoltam, hogy igen. Mindez hat hónappal a választások előtt történt. Aztán fél évvel a győzelem után behívott a Parlamentbe, és még egyszer rákérdezett: „Biztosan fogod bírni egészségileg? Készülj fel rá, annyi támadás fog érni, te azt el sem tudod képzelni.” Mondtam, engem az nem zavar, állok elébe, ha tényleg rendet akarsz a magyar filmben, s ezt rám bízod, vállalom. Anélkül fogtam a munkához, hogy kinevezett volna bárminek, később lettem kormánybiztos, mert így hatékonyabban tudok dolgozni.
Konkrét terv nélkül kapott teljhatalmat?
A kinevezésem előtt részletes koncepciót tettem le a kormány asztalára. Ami eleinte csak a jövőről szólt, mert a miniszterelnök azt kérte, a múlttal egyelőre ne foglalkozzam, az elszívja az energiámat. De amikor tiszta erőből elkezdtünk dolgozni, láttam, hogy mindenki tartozik mindenkinek, a producerek meg félnek, hogy a bank viszi a házukat és a kocsijukat. Rájöttem, hogy amíg a múltat nem tesszük tisztába, lehetetlen előretekinteni.
(…)
Az ön által vezetett ötfős bizottság, a Magyar Nemzeti Filmalap Zrt. hagyja jóvá a forgatókönyveket, s végső soron eldönti, ki készíthet filmet Magyarországon.
Bárki készíthet filmet. Mi csupán az állami támogatásról döntünk.
Kicsi ez a nyelv, kicsi a piac, a közönség legföljebb egy-egy slágerfilmet képes eltartani, következésképpen állami támogatás nélkül nincs film. Hogy ön dönt a támogatásról, azt jelenti, ön mondja meg, ki filmezhet.
A támogatásról nem én döntök, hanem a szakemberekből álló döntőbizottság. Szerintem lehet állami támogatás nélkül is piacképes filmet készíteni.
Mondana rá példát?
A minap láttam egy huszonéves gyerekek által saját pénzből összerakott tévésorozat pilotját, állati jó volt. (…) Ha üzletileg alátámasztható, film lesz belőle. Ha csak művészileg értelmezhető, nem lesz belőle film. Az nem működik, hogy hatalmas művész vagyok, ezért köteles a világ meg az állam tízmilliókkal finanszírozni nekem egy olyan filmet, ami senkit nem érdekel. Az kap állami támogatást, aki jó forgatókönyvet tesz le a döntőbizottság asztalára.
A magyar mozi hagyományosan művészfilmet gyárt.
Tévedés. A magyar filmért régen sorba álltak a nézők. Nem véletlen, hogy a világ öt legnagyobb stúdiójából hármat magyar ember alapított.
Amerikában. És az onnantól már amerikai film.
De innen indultak. (…) A közpénzre jobban vigyázok, mint a sajátomra. Nem mellesleg elértem, hogy a tavalyi maradványt ne vegyék el tőlünk. Nem volt nehéz dolgom, ugyanis az állam elégedett azzal, amit eddig tettünk, nyilván a hatoslottó bevételét is ezért kaphattuk meg.
Ki értendő államon? Orbán Viktor? Vagy az a két kormánytag, aki elvileg felügyeli önt?
Engem a kormány értékel. (…) Nem harcoltam én senki ellen. Vállaltam egy feladatot, amit csak úgy tudok teljesíteni, és ezt elmondtam a miniszterelnöknek is, ha teljes egészében rám van bízva a dolog. Ma mindennel az foglalkozik, aki legjobban ért hozzá: a Nemzeti Erőforrás Minisztérium, illetve a Nemzeti Kulturális Alap kapta az Art mozihálózatot, a folyóiratokat és a fesztiválokat, a köztelevízió a dokumentumfilmeket és rövidfilmeket, mi meg a filmgyártást.
Az első Orbán-kormány kurzusfilmjét, a Hídembert látta?
Láttam.
És?
Rég volt, meg kéne néznem újra.
Ön vágna akkorát egy életrajzi mozin a hepiend meg a nemzeti optimizmus kedvéért, hogy bár a főszereplő a valóságban főbe lőtte magát, a vásznon mégis kigyógyul az őrületéből?
Sok mindennel nem értek egyet abban a produkcióban, én biztos máshogy csináltam volna meg.
Olvasom, forgatókönyvírást tanítani idehozná Oliver Stone-t.
Őt is meg más nagy írókat. Csak egy-két napra, hogy kizökkentsék megszokott gondolkodásukból filmeseinket. Hogy megértsék a magyar kollégák, más téma is létezik a világon, mint hogy a mamád hogyan gyilkolta meg a testvéredet, vagy hogy részegen hogyan vered össze a barátodat, meg a többi topik, amitől képtelenek szabadulni az itthoniak.
Ezek a magyar film topikjai?
Ezek. Érthetetlen.
(…)
Az ön munkája politikai vagy szakmai megbízatás?
Szakmai. Száz százalékban. Nem vagyok politikus.
A politika emelte a posztra.
Ahol állami filmtámogatás létezik, ott a politika választja ki a rendszert irányító személyeket. Ettől még nem lesz politikai a megbízatás.
Önt 2011 elején határozott időre, egy évre nevezték ki, de aztán tavaly decemberben határozatlan idejűre módosították megbízását. Meddig marad?
A magyar film jövőjének megalapozásához kell úgy három-négy év.
2014-ig viszont már csak két esztendő van hátra. Komolyan gondolja, hogy egy esetleges kormányváltás után maradhat ezen a bizalmi poszton?
Ismétlem, én nem politikus vagyok. A filmezéshez értek, ez az életem. Az a célom, hogy rendbe rántsam a tönk szélén álló magyar filmipart, remélem, lesz módom befejezni.
Kiemelt kép: Kallos Bea / MTI
