Belföld

„Migránsfüggők” Hegyeshalomnál

Belicza Bea
Belicza Bea

szocioriporter. 2015. 10. 15. 11:56

  • Egyre hidegebb az idő, de a menekülteket ez sem tántorítja el.
  • Az önkéntesek dacolnak az időjárással, mindent megpróbálnak, hogy könnyebb legyen a menekültek élete.
  • Hegyeshalomtól már csak néhány lépés a hőn áhított nyugat.
  • Riport a határról, sárban, fagyban esőben.
Négy réteg ruha, nulla fok, ezernyi menekült, néhány tucatnyi segítő, kilenc órás szolgálat. Riport a magyar-osztrák határtól.
Korábban a témában:

Útban Hegyeshalom felé, Győr környékén megálltunk egy benzinkútnál. Tudtam, hogy hideg lesz éjjel, mégis meglepett az érzés, ahogy este 11 körül kiszálltam az autóból. Két fok volt. Annyira dideregtem, remegtem, hogy kiakadt az állkapcsom. Ekkor három réteg ruha volt rajtam, de még volt két bevethető. Nulla fokot jósoltak éjszakára.

Hegyeshalomban már négy réteg ruhában merem csak elhagyni az autót. A használaton kívüli kishatárnál, az állomástól néhány kilométerre táboroznak a menekülteket segítő önkéntesek. Az esti koordinátor, Unger Edit épp a Budapestről érkezett víz lepakolását szervezi.

A sofőr is önkéntes, azt mondja, látott már engem Tovarnikban is. Ő is végigturnézza a menekültsegítő pontokat. Személyes tapasztalat indította:

Én is voltam menekült. A nyolcvanas években, 22 évesen lehúztam másfél évet egy osztrák táborban.  

Részletekről talán majd egy újabb találkozáskor, most siet, megy vissza Pestre.

Futás Ausztriába

Régi, hosszú hivatali épület előtt meséli el Edit, hogy megy itt az élet. Az előttünk lévő út túloldalán álló sátrakra, asztalokra mutat:

Itt terelik a menekülteket. Ahogy leszállnak a vonatról, rendőri vezetéssel gyalogolnak idáig. Korábban az aszfaltúton haladtak, ahol van fény, de nemrég átszervezték a területet és már hátul, a sötétben, a járdán vonul el a tömeg.

Azt mondja, általában fél óra alatt ideérnek és körülbelül fél óra alatt el is tűnnek a menekültek. Innen csak 500 méter az osztrák határ.

Az afgánok a mi futóbajnokaink, ők gyakorlatilag átfutnak Ausztriába.

Migránsfüggők

Edit hónapok óta segíti a menekülteket.

Nyáron csatlakoztam a Migration Aid győri csapatához, eleinte a helyi vasútállomásra jártam ki. Amikor elindultak a Keletiből az autópályán, nálam kiverte a biztosítékot. Azóta szinte folyamatosan kinn vagyok a határnál, ahogy a munkám engedi.

A gyermekjóléti szolgálatnál dolgozó Edit csak egy a kitartó önkéntesek közül. Sokan járnak ide rendszeresen, sokan itt éjszakáznak.

A csoportban azon szoktunk nevetni, hogy migránsfüggők vagyunk, már rosszul vagyunk, ha nem jöhetünk.

Beszél arról is, hogy a napokban volt már itt gyerek, akit fagyási sérüléssel kellett ellátni. Osztrák mentő jött érte és ez nem csak a jobb egészségügyi rendszer miatt szerencsésebb:

Ha magyar kórházba kerül valaki, akkor onnan nem az átutazók csoportjához engedik vissza, hogy tortúra nélkül továbbmehessen, hanem táborba viszik és nagy a kockázat, hogy visszatoloncolják.

Kamion hangja töri meg az éjszakai csendet.

Hirtelen több irányból is világító mellényes fiatalok kerülnek elő és lerohanják, hangosan ünneplik a teherautót.

Itt a svájci kamion! – világosít fel Edit. Szerbiába ment volna az adomány, de rájöttek, hogy ott vámot kellene fizetni, ezért inkább idehozták.

A csordultig megtöltött kamionból lelkesen pakolják ki a dobozokat a svájci fiatalok. Kérdezem egyiküket:

– Ez valamilyen civil szervezettől jött?

– Nem, magánemberektől. A svájciaknak sok pénzük van.

Tolószékek és nagy halom vadonatúj babakocsi is lekerül a kamionról. Viszik is egy részét az állomásra, hogy ne kelljen a gyerekeket ölben átcipelni a határon.

A magyarok csak mérsékelten örülnek a tetemes adománynak. Aggódnak, hova pakolnak majd ennyi mindent, amikor nekik csak egy pici raktáruk van. Hely ugyan lenne, de nem használhatják. Az önkormányzati területen álló épületet egy vállalkozó bérli, az ő engedélyével lehetnek ott a civilek, ám a polgármester is jelzi olykor a szabályokat, mettől, meddig mozoghatnak. Végül abban maradnak, hogy az épületbe nem tesznek semmit, a sátrakban, konténerekben fognak raktározni mindent.

A bejáraton belépve, egy jókora tornaterem nagyságú raktárban találjuk magunkat, alig lehet átjutni a dobozokon. Úgy tűnik, ruhából van a legtöbb, ha válogatott, hasznos és mindegyik téli, biztosan hetekig lehet majd ebből osztani.  Egy asztalnál szendvicseket készítenek a Vöröskereszt csapat tagjai. Fotóznék, de nem lehet. Nem derült ki, mi olyan titkos ezen a raktáron, de tiszteletben tartom a kérést.

Ez a leghidegebb éjszaka eddig

A Vöröskereszten kívül két másik hivatalos segélyszervezet is kint van. A máltaiak meleg teát osztanak egy sátorban és azt mondják, az ökumenikusok is osztanak valamit, de velük kilenc órás, éjszakai ottlétem alatt nem találkoztam.

A svájciaknak sátorból is van elég.

A hatalmas raktáron átjutva egy szűk folyosóról nyílik a Migration Aid apró szobája. Középen összetolt asztaloknál zöldséget pucolnak svájci fiatalok. Körülöttük elsősorban ételadományok, kicsit kaotikusan. Nekiállunk rendet tenni és bepakoljuk az este kapott vizet. Zsákokból dobozokba tesszük a kenyeret a könnyebb tárolás céljából.

Mit nem adtunk volna tegnap ezért? – sóhajt az egyik önkéntes. Lett volna mit tenni rá, csak nem volt mire.

Kimegyünk előkészíteni a terepet és kipakolni a gyerekdzsekiket, sapkákat, sálakat, zoknikat, amit Pestről vittünk. Négy raklapnyi területen álló nyitott sátorban, fekete zsákokban állnak a ruhák. Edit magyarázza, miért.

Nem tudjuk kipakolni, mert ebben az időben deresednek, vizesednek.  Majd zsákból osztjuk. De legalább nem esik az eső. Két napja lábszárig érő vízben álltunk itt. Igaz, kicsit melegebb volt. Ez a leghidegebb éjszaka eddig. Talán az ENSZ-től kapunk nemsokára sátrat. Ezt ígérték. Persze ígéret volt már sok, sokaktól.

Az almákra terített takaró mereven mozdul, ahogy megérintem. Jeges. Mi téliesen öltöztünk és a pakolástól nem is fázunk annyira, de biztosak vagyunk abban, hogy ma különösen keresett lesz a meleg ruha. Nincs nagy készletünk, pláne nem kabátokból, cipőkből.

Szendvicseket most nem kell gyártani, készen jöttek Ausztriából. Császárzsemle halal párizsival. Kettesével vannak csomagolva, átzacskózzuk egyesével. Osztunk majd tejet is és van még egy kis alma és banán. Van, hogy az adományozó külön kéri, hogy a banánt például gyerekeknek adják, Edit nem örül ennek.

Nehéz, mert mások adományát osztom, ezért megmondhatják, kinek szánják, de én mindenkit egyformán szeretnék kezelni. Persze, élvezzen egy pici előnyt a gyerek és a nő, de ne legyen az, hogy a férfi mindig az utolsó az osztásoknál. Ha utazol két-három hónapig és mindig mindenhol félrerugdosnak, abba nagyon bele lehet fáradni. Ha egy gyerek vagy nő elesik, mindenki ugrik, hogy felállítsák, de egy férfit ki állít fel? Nekik is kell az erő, hogy segíthessék a családjukat.

Noha elviccelődnek egymással a Vöröskereszt és a Migration Aid önkéntesei, váltanak pár szót a svájciakkal is, komoly együttműködést nem érzek. Nem cáfolnak meg a csapat tagjai sem.

Nem mindenkivel lehet együtt dolgozni, de nem is szervezet- illetve csoportfüggő ez, inkább műszakfüggő. Meg vannak szervezetek, csoportok, akiknek túlságosan fontos, hogy az ő nevük, logójuk alatt fusson valami, ezért nem közösködnek.

A svájciakkal úgy látom, a kommunikáció hiánya, a nyelvi korlátok szabnak gátat annak, hogy még többet hozzanak ki közös erőforrásaikból.

Edit egykor hazaindul, mert ötkor kelnie kell, megy munkába. Egy másik lány is készülődik, de nehezen megy neki.

Ma még nem találkoztam migránssal, így nem tudok hazamenni – mondja nevetve, az első vonatig marad is.

Hajnalig akar itt lenni Rita 22 éves lányával. Azt meséli, egyszer a 16 éves fia is lehúzott már itt egy 20 órás műszakot. Anya és lánya rengeteg időt töltenek a határon, ők is függőnek tűnnek. Panaszkodnak ugyan fáradtságra, nem képesek otthon maradni, amikor tudják, hogy itt szükség van a munkájukra. A segítők ismeretlenekből váltak barátokká, máshol aligha alakulhatott volna ki ez a kapcsolat. Egy kigyúrt, tetovált fiút például bizalmatlanul méregetett Rita az elején:

Megismertem és egész más képet kaptam róla. Plüssmackókkal szokott támadni. Tegnap a saját sapkáját odaadta egy gyereknek. Nekem is lecke volt, hogy nem szabad előítéletesnek lenni.

A kitartó önkéntesből egyre kevesebb van, miközben a menekültek száma nem csökken.

Volt, hogy 14 ezren vonultak át itt egy nap alatt, de segítő meg sokszor nincs elég. Megunják, elfáradnak, meg persze dolgozniuk kell.  

Önkiszolgálás felfüggesztve

Itt is információból van a legkevesebb, mint Zákányban, Horvátországban és Szerbiában. Állandó kérdés, hogy mikor jön a vonat. Az önkéntesek egyike is erre a bizonytalanságra panaszkodik.

Ma úgy jöttem el este otthonról, hogy valószínűleg mehetek is haza, mert nem lesz vonat éjjel, mire ideértem, azt mondják, 1, 3 és 5 órakor is.

Ez az információ sem bizonyul pontosnak. Fél egykor kopog egy svájci fiú az ablakon, hogy készüljünk, jönnek.

Támaszpontunkon négyen fogadjuk a menekülteket. Egy ember szendvicset, egy tejet, egy ruhát oszt én pedig hol almát, hol ruhát.

Ismerkedem a számomra még új, nagyjából önkiszolgáló rendszerrel. Valóban az afgánok a leggyorsabbak, tényleg futnak, van, aki még ennivalóért sem áll meg. Sokan úgy rohannak, mintha azt hallották volna, most zárják a határt. A családosok között is akadnak, akiknek valamiért sietős, velük a legnehezebb, mert sokszor megszólítani sem tudjuk, hogy adunk például sapkát a gyerekre. Az önkiszolgáló almaosztás ennél a csapatnál megbukott, hiába szajkózom, hogy mindenkinek egy jár minden harmadik, negyedik ember hármat-négyet markol. Miattuk, átállunk a kézbeadásos osztásra. De csak egy időre. 10 perc után újra működik az önkiszolgáló.

A több mint ezer menekült elvonulása után, a hátunk mögött hegyekben álló üres dobozok eltüntetése a következő feladat.

Rita nehezen indul el, csak áll és néz maga elé? Kérdezem, baj van?

Nincs baj, csak feldolgozom. A gyors tempó miatt is le kell higgadni, meg ilyen tömegével látni a fagyoskodó, éhes, beteg embereket, az is megterhelő.

Sapkát akar mindenki

A következő vonatra körülbelül két órát kell várni, van idő, rendet tenni. A szemétszedés itt kicsit értelmetlennek tűnik, olyan mennyiségben hevernek a sötétben a műanyag poharak, hogy hiába gyűjtöm be körülöttünk, az összképet nem nagyon javítja. Itt ugyan kukák is vannak, csak sötétben eléggé rejtve maradnak.

A tolmács azt mondja négy előtt, hogy ötre várható még vonat. Az idősebb Rita azt már nem tudja megvárni, hárman maradunk, így tejosztásra nincs kapacitás.  Megint hamarabb érkezik az újabb tömeg. Feltűnően nagy az információhiány náluk.Többen kérdezik, milyen országban vannak most.

– Ez Budapest?

– Nem, Hegyeshalom.

– Bécs ?

– Nem, de már nincs messze. Hamarosan célba érsz. Németországba mész?

– Svédország. Még kell egy kis erő.

A sapkát, sálat viszik, mint a cukrot, nemcsak gyerekeknek, a férfiaknak is fázik már a fejük.

A svájciak meleg levest is osztanak.

Eltakarítjuk a romokat a második éjjeli vonat után. Majdnem hat óra van, ideje lenne hazaindulni, de azt mondják, jön még egy csapat, csak Sopronban állnak valamiért. Negyed hét körül végre befutnak. Az állomás felől érkező első csoport kajacsomaggal a kezében érkezik, nem kérnek, se inni, se enni, se meleg ruhát. Feleslegesen vártunk? Mire ezt végiggondolhatnám, sodornak az események. Csoportosan könyörögnek cipőért, kabátért, kesztyűért, zokniért az emberek. Sokan sárosak, vizesek. Korábbi tereptapasztalataim alapján Zákány felől érkezhettek és a határtól az állomásig tartó út nyomát viselik magukon.

Olyan sokan kérnek egyszerre, hogy nem lehet önkiszolgálóan működtetni a ruhakiadást. Az asztal mögül elmondják, mit szeretnének, mi pedig próbáljuk megtalálni a megfelelő darabot a dobozokból, felmutatjuk, ha tetszik, próbálja, viszi.  Egyre nyomasztóbb, hogy rendre olyat kérnek tőlünk, amit már nem tudunk adni. Hiába mutatja egy férfi, hogy strandpapucsban van, hiába kérnek sárban elcsúszott emberek tiszta cipőt, nadrágot, kabátot, hiába kérnek a gyerekek átázott cipője helyett szárazat, a készlet egyre apad. Ruhát a Vöröskereszt és a svájciak is osztanak, mégis, visszatérnek hozzánk újra meg újra ugyanazokkal a kérésekkel.

Az utolsó egy órában megszűnik létezni körülöttem a tömeg, csak három gyerekre tudok koncentrálni. Egy kilenc év körüli kisfiú beoson a dobozok közé és mutatja, hogy a sáros cipője és nadrágja helyett szeretne valamit. Közösen kutatunk. Barátságos, magabiztos, elbűvölő gyerek. Amikor átöltözik, csibész mosollyal, felmutatott hüvelykujjal néz rám kérdőn, tetszik-e az új szerelése. Megerősítem, hogy tökéletes. Mintha együtt nyertünk volna meg valami versenyt, nyújtja a kezét, csapjak bele. A szám még fülig ér az élménytől, amikor megbök. Egy kislányt hozott, neki is nadrág- és cipőcserére van szüksége. Azonnal lefagy a mosoly az arcomról. A hat év körüli gyerek egész testében remeg, alulról tiszta víz és sár, felülről alig van rajta valami. A kisfiú választott is neki egy rózsaszín kapucnis pulóvert, adná is rá, de megállítom, hogy levegyük alóla a piszkos kis pólóját. Magyaráz valamit a kislánynak, megsimogatja az arcát és elrohan cipőt keresni, jön is hamar a megfelelő mérettel és a vacogó kislány tökéletes másával. Szóval a másik tesót is át kell öltöztetnem. Nézni is rossz a kabátban, de nyári ruhácskában, vizes harisnyában álló gyereket. A kisebbik lány kérésemre leveszi a cipőjét,csöpög a zoknijából a víz, gyorsan szárazra cseréljük. Le kell venni a nadrágot. Egy pillanatra leblokkolok, hogy nem vetkőztethetem le a gyereket a szabad ég alatt, nulla fokban, de akkor már nincs is rajta nadrág. Nincs most jobb megoldás. Ez a fél perc semmi ahhoz, hogy órák óta remeg alulöltözötten, vizes ruhában. Az overalban lassan alábbhagy a reszketése, de meggyötört. Bátyja próbálja felvidítani azzal, hogy baseball sapkát nyom a kötött sapkájára.

A nagyobbik lánynak is találok még egy overalt, egy számmal talán kisebb a kelleténél, de jobb megoldás most erre nincs. Kérem dobja le a harisnyáját. Kettő van rajta,de csak az egyiket húzza, a másik is ugyanolyan vizes, ezért a másikat is leveszem. Nem kérdés, a kislány bepisilt. Nyolc év körül lehet, aligha a szobatisztaságával van gond. Olyan sokkoló az élmény és olyan nagy a tehetetlenség nyomása, hogy szinte kiüti magát az agy, nem enged semmi érzelmet, csak automatikusan működteti a végtagokat. Akkor térek magamhoz, amikor a nagyobbik lány is elkészül és elmosolyodik azon, hogy kesztyű híján a pulóvere ujjába dugom a kezét. Bátyjuk thank you-val búcsúzik és kiterelgeti húgait. Akkor nézek szét, hogy amíg velük voltam elfoglalva, eltűntek az emberek, elfogyott minden adomány, csak egy házaspár áll még az asztaloknál egy kisbabával. Ők a szülők. Egy kis pulóvert próbálnak a gyerekre adni. Az utolsó dzsekit ajánlom inkább. 4-5 évesre való, de jól belebugyolálható a csecsemő. Az anya mély, hosszú fejbólintással megköszöni és elindulnak a határ felé.

Ekkor én meredek magam elé. Feldolgozom.

Közben kivilágosodik, elkeserítő látvány a szeméttel borított terület, de feltűnik egy nő, aki sokadszorra megy a kukához. Percek óta figyelem és nem hiszem el. Nyilvánvaló, hogy egyedül egy nap is kevés lenne, hogy megtisztítsa a területet, de ő azért szedi a poharakat, elhagyott plédeket. Láthatóan a családja sem támogatja ebben a szélmalomharcban, szelíden sürgetik, induljanak már, hagyja ezt másra. Kíváncsi vagyok, miért teszi. Azt mondja:

Ez a mi feladatunk, ezt mi hagytuk itt. Nem tehetjük veletek, akik segítettetek.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.