Belföld

Magyarországra ne! Ott lőnek ránk!

Belicza Bea
Belicza Bea

szocioriporter. 2015. 09. 22. 16:17

Korábban a témában:

A menekültválság szimbólumává vált Keletiből indul péntek este hatkor a Budapest-Bamako SOS Refugees egy nap alatt toborzott önkéntes csapata Horvátországba. Eredetileg Tompa lett volna a cél, de pár órával indulás előtt kiderült, máshol van most nagy szükség segítőkre. Tovarnikba megyünk. Semmi konkrét, minden ott derül ki, a szervezők azt is ránk bízzák, honnan, milyen adományokat viszünk. A Migration Aid közeli raktárából töltjük meg az autókat takarókkal, sátrakkal, esőkabátokkal, vízzel, gyógyszerekkel. Útközben a rádiót hallgatjuk, nehogy keresztbehúzzák a számításainkat újabb váratlan döntések.

Most előzött meg egy csuklós BKV-busz – jön az üzenet egy másik autóból közelebb az udvari határhoz, mint a fővároshoz. Amíg azt találgatjuk, honnan hova vihetik a menekülteket, az üzenet folytatódik egy ijesztő kép kíséretében: „Egy csomó TEK-es tank mellett megyünk el.” Elhessegetjük a gondolatot, hogy a harci járművek is a menekültek miatt vannak úton, reménykedünk, hogy NATO-hadgyakorlat résztvevőibe botlottunk.

A határ előtt újabb izgalom, elkobozzák-e az adományt? Felesleges volt az aggodalom, fel sem merült ez, egyik autónál sem.

Udvartól még másfél órányira fekszik Tovarnik. Éjfélkor érkezünk. Faluszéli kis utcában rendőr-, tűzoltó- és mentőautók jelzik, hogy célba értünk. Száz méterről csak rendőrök sziluettje rajzolódik ki a sötétben, nem is sejtjük, mennyi menekült van mögöttük.

Ezrek a szabad ég alatt

A családi házak között húzódó szűk utcában sétálva döbbenetes a látvány. Emberek szorosan egymás mellett az árokparton fekszenek végeláthatatlan sorban. Sátor csak elvétve egy-kettő, a többség takaró és polifóm nélkül alszik.  Az utca véget ér, de a menekültek lánca tovább kígyózik.

Külföldi önkéntesek már felállítottak egy ellátó sátrat. Ott ugyan alig van már raktáron valami, a magyar adományokkal elkezdhetjük a munkát. Elsőre takarókat osztunk, egyre többen ébrednek és jelentkeznek plédért.

Mire a vízosztásig jutunk, minden második ember ül. Enni csak banánt és kekszeket tudunk kínálni. Hat év körüli kisfiú nyújtja a kezét, majd hirtelen visszahúzza:

How much? – kérdezi bizonytalanul, majd megkönnyebbülten veszi át a gyümölcsöt.

Kétgyerekes apa gyógyszert kér megfázott fiainak. Az eperízű szirupot mindketten szívesen hajtják fel. A szülők úgy hálálkodnak, mintha nyomban meg is gyógyítottam volna a gyerekeket.

Fotó: Belicza Bea
Fotó: Belicza Bea

A fáradtságnál erősebb a remény

A sötétből nagyobb csoportok érkeznek. Öt gyerek is van velük. Az első szabad területen leülnek, nem számítanak segítségre. Egyéves kisfiú huszonéves édesanyja szabadkozik is, hogy mennek tovább, csak pihennek egy kicsit. Nehezen fogadja el, hogy innen csak visszafelé mehet egyedül. A különbusznak ugyan örülne, de fél, hogy a szerb papírjai nélkül bajba kerülhet.

A görög regisztrációnk megvan, de a szerbet elvették tőlünk, nem tudom, mi történik így velünk.

Rendőrtől próbálom megtudni, mire számíthat, de nem kapunk választ. Úgy tűnik, a rendőrök szerepe itt is annyi, hogy feltegyék a buszra a menekülteket.

A fiatal szíriai nő rokonokkal utazik, férjéhez igyekszik Németországba, ő már ott dolgozik. A feleség az elmúlt 10 hónapot Törökországban töltötte, de most szeretnék, ha végre együtt lehetne a család. A viszontagságos útról mesél, mégsem tűnik kimerültnek, azt mondja, a fáradtságon felülkerekedik a remény.

Pedig sötétben ez a hely csöppet sem reménykeltő. És kiderül, van rosszabb.  Úgy 300 méterre innen található a vasútállomás, az egy külön táborként értelmezhető.

Nehéz odáig eljutni a takarókkal a végtelen hosszú embersoron. Kétszer fogyott el útközben minden a szatyrunkból. Harmadikra sikerült.

kedvenc
Fotó: Belicza Bea

A szerencsésebbek itt sátrakban alszanak, mások a sínek mellett, szeméthalmok között, és van, aki a vágányok között talált nyugalmat éjszakára. Az önkéntesek betakargatják az alvó embereket. Az ébren lévők ennivalót szeretnének.

Félálomban is tartják a rendet

Hajnali három van. A nagy táborban a sor végéről indulva ébresztgetik egymást a menekültek. Akkor sejlik fel először, hogy itt van némi rendszer. Tartják az érkezési sorrendet. És mivel időközben egy busz elment, minden várakozónak fel kell zárkóznia. Álmosan költözik előbbre mindenki. A sor elejéről adják tovább a hírt, hogy jön még busz, de nem mostanában, lehet még aludni. A kakas kukorékol, amikor újra elszenderedik a tömeg az új helyén. Amíg alszanak, páran a szeméthegyet próbáljuk csökkenteni.

Fotó: Belicza Bea

Hat körül ébredeznek a menekültek. Világosban beigazolódik, itt nem rohamozzák tömegek a buszokat. Hátizsákok szorosan egymás mögé állítva jelzik, ki hol áll a sorban, így el lehet nyugodtan menni WC-re, reggeliért, plédért, ruháért az elosztóba. Ennivalóért is egyesével várnak.

A sor elején állók, azonban így sem kockáztatnak, hogy lemaradjanak a buszról. Nekik helybe visszük a reggelit. Most is kekszet, almát, vizet. Más nincs.

Fotó: Belicza Bea
Fotó: Belicza Bea

Egy fiú kikapja a kezemből a zacskó almát. Nem kapzsiságból. Segít. A keksz osztásába pedig két másik fiú kapcsolódik be. Nem hordjuk körbe, az út szélén kínálgatjuk. Nincs harácsolás, pedig rájuk hagyjuk, hogy annyit vegyenek, amennyire szükségük van. Zavarba ejtő, hogy sokan engedélykérőn néznek, mielőtt a kekszhez érnek.

Újabb busz hírére felpattannak az elöl állók. A reggelinél segédkező iraki fiú a buszra várók első csoportját kritizálja.

Nem értem ezeket az embereket, ez mi? Nem sor. Kettesével kellene állniuk, nem négyesével.

Rendőrök helyett kéz a kézben tartanak rendet
Fotó: Belicza Bea

Maximalistának tűnik, de nincs ezzel egyedül. Mások is rendezettebb sorokat szeretnének. Férfiak kézen fogva alkotnak láncot, ami határt szab az előretörőknek. A rendőröknek semmi dolguk a fegyelmezéssel.

Egy idősebb férfi négy összehajtott pléddel áll előttem. Annyira meglepődöm, hogy kétszer is meg kell köszönnie, hogy megértsem, visszahozta, amit éjszakára kapott.

Helyi újságíró jön dolgozni, vált pár szót az ismerős rendőrökkel, majd a menekültekkel viccelődik:

Guten Morgen! Wie geht es?

A Németországba készülők mosolyogva válaszolnak.

Az iraki fiúval újra összefutok, kéri a táskám, hogy összegyűjthesse bele a kekszes zacskókat, vizes flakonokat. Lelkesedésén felbátorodom és egy nagyobb adag nejlonzsákkal térek vissza. Kiosztom a sorban lévőknek. Senki nem tiltakozik, megköszönik és begyűjtik a körülöttük lévő szemetet. Én magam egy sátorozó területen kezdek takarítani. Egy percen belül 11 éves eleven afganisztáni kisfiú áll mellém segíteni, sőt kér egy új zsákot és felkötözi egy oszlopra. Egy asszony is jön, hogy szeretne kettőt az ő területük megtisztítására.

100-an álltak ki mellette, de ketten nem támogatták, ezért csak egy barátjával indulhatott el
Fotó: Belicza Bea

Kerekes székes fiú és barátai állítanak meg.  Azt kérik, vigyem őket előre a sorban, mert a mozgássérült fiúnak mielőbb ki kellene innen kerülnie. Röszkei tapasztalatok alapján a rendőrséggel próbálkozom. Kérem, várjanak meg hátul, ha lesz engedély, értük megyek. A parancsnokot nem találom, addig az első sorban állóknál puhatolózom, mit szólnának, ha a kerekes székes fiú és három barátja előre állna. A többség azonnal támogatásáról biztosít, akad azonban pár aggódó családapa, akik nem akarnak lemaradni a következő  buszról, őket a támogatók igyekeznek meggyőzni. Közben megjön a parancsnok, de határozottan elutasítja az ötletet, hiába érvelek, hogy a többség már jóváhagyta. Támogatóim olyan lelkesek, hogy előretolják a fiút. Bizonygatom, hogy nem én hívtam, de a rendőr dühös rám, attól fél, botrány lesz.  Én nem félek, a vita kicsit hangos, de békés. Mindenkit megnyugtatok, hogy ha nem egyeznek bele, hátraviszem a fiút. Az az egyezség születik, hogy csak egy barát kíséri a kerekes székes fiút.  Az eredményt tekintve félsiker, mégis meg vagyok hatva a támogatók hozzáállásától.

Merre tovább?

Hosszan beszélgetünk még.  Ugyanúgy, mint Röszkén, itt is az a legfőbb kérdés, hova viszi őket a busz és lesz-e ujjlenyomat? A rendőröktől szerzett legfrissebb információm nagyon felvillanyozza őket. Legalább 20 busz jön értük, első körben egyszerre nyolc. Az irány bizonytalan, vagy Szlovénia, vagy Magyarország. Utóbbinak nem örülnek. Egy gyógyszerész testvérpár nem érti, miért ilyen ellenségesek velük egy-egy országban, ők csak tanulni és dolgozni szeretnének, de otthon egyikre sincs már esélyük.

Fotó: Belicza Bea

Egy  másik fiú arról beszél, micsoda félreértés, hogy a szíriaiak a luxusélet reményében jönnek Európába:

Ezek a menekültek nem akarnak többet, mint egy kicsit kevesebbet szenvedni.

Megérkezik a várt első busz. A tömegtől picit távolabb áll meg, így nem tudják megrohamozni. Csoportokban engedik a menekülteket előre. Nincs lökdösődés, ordítás. A rendőrök gyakorlatilag csak szavakkal és mutogatva irányítanak.

Horvát vendégszeretet

A távozók után sok minden marad hátra. Önkéntes csapatunk elkezdi begyűjteni a plédeket és a szemetet. Megint nem kell sokat várni menekült segítőre. Több férfi is csatlakozik. A takarókat gondosabban hajtogatják, mint egy nő.

Három kisgyerek anyjuktól kapott gumikesztyűt, hogy álljanak be közénk.

Most érkezett lány egy halom takaróval a hóna alatt veti be magát egy üresen maradt sátorba. Pár perc alatt otthonossá teszi családja ideiglenes otthonát. Fülig érő szájjal szalad hozzám műanyag zsákért. Az előttük lévő árkot akarja kitisztítani. Vele megyek. Tiltakozik, hogy ez az ő dolga. Maradok. Egyszerre csúszik le mindkettőnk kendője és ugyanazzal a mozdulattal tesszük helyre. Nagyon nevet.

Fotó: Belicza Bea

Az utca utolsó házának udvara nyitott. Oda is beköltözött egy család. A tulajdonost ez egyáltalán nem zavarja, sőt. Közös nyelv híján úgy biztosít erről, hogy miközben többször elmondja, ’no problem’, felkapja a család legkisebb tagját.

Újabb buszok jönnek. A felszállásért felelős rendőr viccelődik, benéz a babatartóba, mindenki mosolyog.

5-6 éves kisfiú szaporán szedi a lábát anyja után, közben minden rendőrnek külön kiált, hogy Thank you, thank you!

Fotó: Belicza Bea

Már csak négy hely van a buszon, a soron lévő család azonban 8 tagú, négy férfit kér előre a parancsnok. Csípőre tett kézzel irányítja a felszállókat, a többi rendőrnek nincs tennivalója.

Röszkén nem ment ilyen gördülékenyen – jegyzem meg halkan.

– Szép szó, és működik! – válaszolja kurtán.

Kollégája nem ilyen magabiztos:

– Itt csak egy hete kezdődött, ki tudja, mi lesz egy hét múlva.

Fél óra pihenőre elmegyünk. Útközben buszok sorát látni. Gyanúsan sok jármű ez. Mire visszaérünk, a kendős lány frissen berendezett otthonából csak az elhagyott sátor maradt.

Az a hír terjed, azért van ma ilyen sok busz, mert éjjel 5 ezer új ember érkezik. Az önkéntesek zöme sátrakat állít a sötétben.

Este 10 óra. 22 órája dolgozunk egyfolytában, muszáj aludni.

Eső után újratervezés

Reggel szikrázó napsütésben kezdünk. Benézünk a ruhaelosztóba. Raklapokból eszkábált pult mögül osztják a pulóvereket, nadrágokat, cipőket, kendőket öten, de akad feladat nekünk is. A korábban kialakított rend hamar felborul, ahogy az újabb és újabb adományok érkeznek. Sziszifuszi munka. Mire két doboz tartalmát átválogatnánk, két másik érkezik, ráadásul sok a használhatatlan ruhadarab, rengeteg zakó és egyzsáknyi tűsarkú is megbújt az adományok között. Mintha mindenki tudná, hogy jön a rossz idő, mindenki dzsekit szeretne, pár óra alatt abból ki is fogyunk, mint ahogy a 40-43-as cipőkből is. A helyzetet eső nehezíti.  A fél csapat azon dolgozik, ne ázzon el minden, a mentés teljes újratervezést kíván. Be kell zárni egy kis időre.

Egy idősebb asszony szájmaszkban valahogy bekeveredik a sátorba. Láthatóan nincs jól, nem küldjük el. Cipőt keres. Mindkét lábán kötés van. Átázott zoknija helyett újat ajánlok. Elfogadja, de felhúzni nem bírja, felszisszen. Segítek. Zavarba jön, de belátja, egyedül nem boldogul. Vele sincs közös nyelvünk, köszönetként jéghideg kezei közé szorítja a kezem.  A csúnyán köhögő asszonyt száraz ruhákkal is ellátom, de csak később ébredek rá, hiába, nincs hol átöltöznie a szabadban.

Fotó: Belicza Bea
Fotó: Belicza Bea

Eső után egy csoport férfi a szétázott, használhatatlanná vált ruhákat, kartondobozokat hordja a konténerhez. Kérdezem, ki mondta, hogy takarítsanak.

Senki. Mi elmegyünk, nem hagyhatjuk itt a szemetet az utánunk jövőknek.

A vasúti táborból rossz hírek jönnek. Nagy a káosz. Vonatra nem megy olyan gördülékenyen a felszállás, az ablakon keresztül is próbálnak feljutni. Mire odaérünk, a vonat már kifutott. Ember alig van, és döbbenetes szeméthegy maradt az a távozók után. Mire odaérünk, alig van ember, a sínek között 7-8 éves kisfiúk bóklásznak. Őket még ellátjuk vízálló  és meleg ruhával.

Két fiatal szíriai fiú a rendőröktől próbál szemeteszsákot szerezni. Megígérjük, hogy hozunk a másik táborból.

A tábor azonban gyakorlatilag nem létezik. Amíg mi távol voltunk, a menekülteket – az ottani hírek szerint – katonai táborba vitték.

A vasútállomáson várakozókért is jönnek buszok sorban. Szemből itt is gördülékenynek tűnik a felszállás. A tömeget egy kerítés (nem szöges! ) tartja távol a már csoportokba rendezett menekültektől. Kis kerülővel a kordon mögé kerülünk. Onnan semmit nem látni, a sor elejét sem, annyian vannak.

Fotó: Belicza Bea

Egy afgán tizenéves fiú a sírás határán kérdezi, mit tehet, ha őt kiállították a sorból, mert nem szír. Ráadásul 24 fős rokonsággal szeretne kijutni a táborból.

Ahogy vele beszélgetünk, egyre többen gyűlnek körénk, mindenki azt akarja tudni, mikor és hova mennek, kell-e ujjlenyomat.

A korábbi infókra alapozva azt mondtuk mindenkinek, vagy Szlovéniába vagy Magyarországra viszik őket.

Egy fiú rémülten tiltakozik:

Magyarországra ne! Ott lőnek ránk.

Megnyugtatjuk, hogy nem lőnek, most nyitva van a határ.

Nagyon elkeseredett huszonéves fiú azt magyarázza, nem a luxusélet iránti vágy viszi őket előre:

Engem nem érdekel, jó-e az ország, csak életben akarunk maradni. Mi családegyesítés miatt mennénk Németországba, két hónapja kint vannak már rokonaink.

Fotó: Belicza Bea
Fotó: Belicza Bea

Szíria elhagyásáról élete nagy tragédiája után döntött:

Vacsoráztunk, amikor jött egy repülőgép és ledobtak egy bombát. A szomszédban élő szüleim meghaltak. Ott nem lehet élni. Állandóan rettegni kell. Egy nő például elkezdte lerágni, megenni a pirosra lakkozott körmeit, amikor a buszra felszállt egy ISIS-katona.

Az utazásról azt mesélte, nagyon becsapták őket, 50-en voltak a kis gumicsónakban. Süllyedni kezdtek, négy férfinak ki kellett ugrania, ketten megfulladtak, Ő eldobta mindenét és 4 kilométeren át küzdött az életéért.

Amikor elértem a szigetet, nem tudtam lábra állni, feküdtem a parton magamon kívül, motyogtam, mint egy őrült. Néztem a nőket, ahogy szorították a gyerekeiket és sírtak. Mindenki azt hitte, ott fog meghalni a vízben. Nagy kockázat volt, de mi úgy döntöttünk, inkább halunk meg Európában, mint Szíriában. Elvesztettük a családunk jó részét, nem érdekel már minket az élet. Ez csak egy kis remény, hogy újrakezdhetjük valahol.

(UPDATE: Meg nem erősített hírek szerint a horvát belügyminiszter járt a Tovarnikban és az ő döntésére számolták fel villámgyorsan a faluszéli tábort. A vasútállomás melletti tömeg sorsáról nem tudni. Onnan is kitiltották a civileket.)

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Nyíregyháza, 2016. december 27.
Vásárlók egy telekommunikációs üzletben a karácsony utáni leárazás idején Nyíregyháza egyik bevásárlóközpontjában 2016. december 27-én. Az ünnep után megkezdődött az üzletekben a hagyományos év végi leértékelés.
MTI Fotó: Balázs Attila

Jobban élünk, mint tíz éve

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.