A harmadik király kapott ajándékba egy Rolls Royce-ot. Összesen hatszor használta. Az utódja hívott egy ügynököt, és eladta egy londoni milliomosnak a luxuskocsit. (…) Vajon az önök Kádár Jánosát is szerette a népe?
Bhutáni britként mit szól Kelet-Európához?
Berlinben jártam két héttel a fal leomlása után. Tüntettek épp az Alexanderplatzon, azt hittem, az újraegyesítés mellett tesznek hitet, de kiderült, hogy pont ellene demonstrálnak. Szóba elegyedtem egy kisgyermekes párral. Egyikük állami alkalmazott, a másik tanár, évek óta Kelet-Berlinben béreltek lakást, ám azokban a napokban felkereste őket egy jólöltözött nyugatnémet üzletember, mondta, a ház, s benne az összes lakás az övé, visszakapta a kárpótlás során. Közölte, nincs ok aggodalomra, mindenki maradhat az otthonában, de a bérleti díjat a nyugat-berlini szintre emeli. Az új összeg több volt, mint a két fiatal fizetése összesen. Nem tudták, mit csináljanak, kijöttek hát tiltakozni a hasonszőrűek közé. Sokukkal beszéltem, majd egy barátomnak azt jósoltam, öt év múlva azzal a grafitivel lesz tele körülöttünk minden, hogy „adjátok vissza a falunkat!” Két év sem telt el, üzent nekem: vesztettél, nem kellett öt év azokhoz a falfirkákhoz. Megjegyzem, Bhutánnal kapcsolatban is feltehetünk ilyen kérdéseket. Oda csupán hat éve érkezett meg a demokrácia, de a nép nem akarta. Az emberek kilencvenkilenc százaléka szeretné visszakapni a királyát.
Ha tényleg demokrácia van, visszaszavazhatják.
Csakhogy maga a köztiszteletnek örvendő király akarta azt a demokráciát, aki ugye akkor még abszolút uralkodó volt. Ráadásul, mivel bíztak benne, az átlagember úgy gondolkodott, „nem túl jó ötlet, de ha a király így dönt, ki vagyok én, hogy elutasítsam?”… Kérdezhetek én is öntől? A magyarok mit gondolnak a rendszerváltásról? Még mindig azt, amit húsz évvel ezelőtt? Vagy itt is kérik vissza a „falat”?
Sokan szívesen felhúznák.
Ugye látni, hogy amikor Magyarországról kérdezek, valójában Bhutánról is gondolkodom?
Én meg, amikor Bhutánról kérdezek, Magyarországról is gondolkodom. Pedig nagyon más környezet, nagyon más múlt. Bár nekünk is volt királyunk az 1990-es rendszerváltás előtt, csak pártfőtitkárnak nevezték. Az ő bő három évtizedes uralkodása alatt nem volt különösebb jólét, nem utazhattunk, nem kritizálhattuk a rendszert, törvény büntette a munkakerülést, viszont mindenkinek volt hivatalos állása, elfogadható keresete, kétévente szakszervezeti beutalója a Balaton mellé, nem szakadt ketté a társadalom, bántó szegénység és kirívó gazdagság nem bőszítette az embereket.
Hasonló helyzet, de van ám két nagy különbség. A bhutáni királyok, különösen a demokráciát megteremtő negyedik uralkodó hatalmas tiszteletnek örvendett, apaként szerette a nép. Vajon az önök Kádár Jánosát is szerette a népe?
Magyarországon 1956 októberében forradalom tört ki, amit szovjet katonák a magyar elvtársaikkal, köztük az akkor már a párt központi vezetőségébe tartozó Kádárral bő két hét alatt vérbefojtottak. Érthetetlen, de fél évvel később, 1957. május elsején, a munka ünnepén százezrek ünnepeltek önként a Városligetben, felvonultak Kádár emelvénye előtt, mosolyogva integettek a pártvezetésnek. Aztán persze kopott a nimbusz, de a respekt szinte az utolsó kádári évekig megmaradt, köszönhetően annak, hogy a keleti tömbben mi voltunk a „legvidámabb barakk”. Sőt Kádárt jóval 1989-es halála után, egy 2007-es közvélemény-kutatáson beválasztották a huszadik század legalkalmasabb három magyar államférfija közé. Amikor 1989-90-ben rendszert váltottunk, pontosabban boldogan elfogadtuk, hogy összeomlott a Szovjetunió, az átlagember nem demokráciára vágyott, hanem nyugati életszínvonalra.
Amin nem kell meglepődni, hiszen az emberek többségét világszerte nem a politikai szabadsága érdekli, hanem az életkörülményei, a biztonsága, és persze az, hogy hagyják őt békén. Tudja, kiket érdekel a politikai szabadság?
Kiket?
Az újságírókat!
Meg a művészeket, a leendő politikusokat, az aktivistákat. Az exhibicionistákat.
Haha. Abszolút így van. Kicsi, zárt ipar ez, jól elkülönülve a hétköznapi emberektől. A vasfüggöny leomlásakor néztük a híradókban a tüntetőket Magyarországon, Csehszlovákiában, szerte Kelet-Európában. És azt vettük észre, hogy jobbára angol nyelvű transzparenseket tartottak a magasba, vagyis nem a saját népüknek üzentek, hanem a tévén keresztül a külföldnek. Elgondolkodtató.
A bhutáni nyitás 1998-ban kezdődött azzal, hogy az emlegetett negyedik király a minisztertanácsra ruházta a végrehajtó hatalmat, majd a következő évben feloldotta a televízióadások és az internet-szolgáltatás tilalmát. Miért döntött így?
Mert nem volt más választása. Ronald Reagan a berlini fal leomlása után egy évvel mondta Londonban, hogy amikor egy régi kukafedélből házilag parabolaantenna készíthető, akkor a vasfüggönynek befellegzett. Értsd: a televízió megállíthatatlan, a műholdas jelek nem ismerik az országhatárokat. Mielőtt a bhutáni király engedélyezte volna a televíziózást, sokan, köztük magas rangú hivatalnokok és miniszterek, rendelkeztek parabolaantennával – kamrában, kunyhóban rejtették el a tiltott eszközt. A király, amikor látta, hogy betarthatatlan a törvény, megszüntette azt.
Olvasni, a király „Bhután modernizációja kritikus lépésének” minősítette a változást, ami azonban reménye szerint „hozzájárul a nemzeti összboldogsághoz”.
Ezért kérte az embereket, próbáljanak okosan élni az új lehetőséggel. A televízió ablakot nyitott a külvilágra, ami hatalmas lépés, hiszen a bhutániak zöme sosem járt külföldön.
És?
Addig azt hitték, a határukon túl a mennyország kezdődik. Aztán…
…ledöbbentek a híreken, hiszen azok zöme halálról, pusztításról, nyomorról, szegénységről, menekültekről, katasztrófáról, harcról, háborúról szól. Így a televízió megmutatta a bhutániaknak, milyen…
…jó helyre születtek, milyen szerencsések, hogy békés, nyugodt helyen élhetnek. Az viszont probléma, hogy elhitték még a tévésorozatokat és a szappanoperákat is. A pankrációt is valóságosnak gondolták, olyannyira, hogy a gyerekek az iskolában egymásnak estek, elkezdtek „pankrációzni”. Nem értették, hogy az a bunyó a tévében színház. A színészetet mint fogalmat nem értették. Eleinte azt gondolták, a pankrátor és a színész valóban az, akit a sorozatban meg a ringben játszik.
A magyar tévé tán a nyolcvanas évek elején sugározta a Rabszolgasors című brazil szappanoperát, főszerepben Isaurával. Volt nagy röhögés, amikor néhány honfitársunk adománygyűjtésbe kezdett, megmentendő a bánatos sorsú rabszolgalányt.
Az emberi természet mindenütt ugyanolyan. De azt se feledjük, hogy a televízió remek eszköz lehet az oktatásban, ott van például a NatGeo, a Discovery Channel és néhány igényes hírcsatorna.
A tévétől változtak a hétköznapok Bhutánban?
Különösen az idősebbeket és a vidékieket babonázta meg a televízió. Hallani történeteket földjüket elhanyagoló, munka helyett tévéző emberekről. Szerencsére ma már létezik a bhutáni nemzeti adó, ami segít megőrizni a nyelvet, a nyelvjárásokat, mindenkihez eljuttatja a nemzet sokszínű művészetét, kultúráját. Az emberek eddig szeparálva éltek, s most szembesülnek azzal, hogy léteznek régiók a saját országukban, melyekről még csak nem is hallottak. A televízió sokat segít a nemzeti érzés kialakításában. Van egy műsorom a bhutáni tévében, hetente egyszer félórát fizikázom, arról beszélek, hogy a bhutáni emberek hétköznapjaiban hogyan működnek a fizika törvényei. Iskolásoknak készül a műsor, de felnőttek is nézik, sőt miniszterek. Minden korosztálynak érdekes, ugyanis a harminc évnél idősebbek az iskolában nem tanulták ezt a tárgyat.
Az öltözködés változott a tévétől?
A tévézés serkenti a fogyasztást, ez Bhutánban is igaz, elég ránézni a koreai színészek frizuráját és divatját majmoló fiatalokra, de e hatás csupán átmeneti. Pár éve készült egy dokumentumfilm a tévé bhutániakra gyakorolt hatásáról, engem is interjúvoltak, s elmondtam, szerintem jó és rossz oldala is van a dolognak. A rendező nem örült a válasznak, hiszen az volt a főmotívuma, hogy a televízió árt Bhutánnak. Megjegyeztem, ironikusnak tartom, hogy pont ők akarják, hogy szidjam a szakmájukat. Kérdeztem, éreznek-e lelkiismeret-furdalást a munkájuk miatt.
És?
Ezt a részt kivágták.
Mi benne hagyjuk.
Remélem! Egyébként ön érez lelkiismeret-furdalást a munkája miatt?
Most nem. Ön arról beszélt valahol, hogy a nyitás előtt nem voltak rablások az országban, de aztán változott a helyzet.
Korábban külföldi kizárólag a király személyes meghívottjaként léphetett az országba. Aztán érkeztek az első ENSZ-konzultánsok. Dolgoztam én is az ENSZ-nek, jól tudom, hogy a világszervezet tisztességesen megfizeti a munkatársait. Ezek az emberek drága fényképezőgépeket és egyéb értékes tárgyakat hoztak magukkal, ezzel ők lettek az első olyanok, akiktől igazán volt mit elvenni.
Az internet adta szabadságot hogyan vitték át a bhutániak?
Az internet veszélyesebb víz, hiszen míg a televízió esetében befogadó vagy, a neten adsz is. A bhutániak rendkívül naivak, felülnek az átveréseknek. Eléggé elterjedt, hogy angol munkát, például bébiszitteri állást ajánlanak nekik, a közvetítő ezer és hatezer dollár közötti összeget kér a kiutaztatásért, s azt ígéri, az érkezésnél visszaadja a pénzt. Sokan fizettek, aztán soha többet nem hallottak az illetőről. Azért lassan megértik: ami túl jól hangzik, az általában hamis… Látta ön a Legyek ura című filmet?
A regényt olvastam.
Csak mert a tévé pont azt a bennünk élő ártatlanságot számolja fel, mint a filmbéli sziget. Ez vajon jó vagy rossz?
Azok az ártatlannak induló fiúk a Legyek urában, amint magukra maradtak, egymásnak estek, s ha marad rá idejük, lemészárolják egymást.
Csakhogy a végén ott az a jelenet, amikor a jó vezető a rosszak elől menekülve kiér a partra, összeesik, és ahogy felnéz, ott áll előtte egy felnőtt, az őt megmentő tengerésztiszt fehér egyenruhában. És ekkor kibuggyannak a srác könnyei. Tudja, mit sirat? Az elveszett ártatlanságát.
Esetünkben ki a fehér egyenruhás tiszt? És mikor jön már?
Esetünkben?
Bhutánban. Magyarországon. Mindenütt.
A Legyek ura tisztje azt szimbolizálja, hogy van valaki, aki megmenti az embereket a gonoszságtól. Aki hisz, annak ez a személy maga Isten. Aki nem hisz, az a tudásban véli felfedezni a megmentőnket. Bhutánban a nép a királyban találta meg a jó vezetőt. Főleg az idősek nagyon, nagyon hisznek benne. Bő egy évszázada, 1907 óta van királyság, az első uralkodót a hadurak és a szerzetesek választották, hogy véget vessenek az akkor kétszázötven éve tartó belső háborúskodásnak. Bhutánban a királyság békét, prosperitást hozott, így a nép szemében a királyság az ellenszer a vérontásra. Ráadásul a bhutániak eleve szeretik az erős vezetőt – szerencsére mind a négy király alkalmas volt erre a szerepre, úgy is hívják őket, hogy a nemzet atyjai. A bhutániak, ha…
…szétnéznek Ázsiában, látják, milyen katasztrófákat okoznak saját népüknek az egyéni ambícióikat követő politikusok. Bhutánban úgy tartják, a királyoknak nincsenek személyes ambícióik, hiszen a királynál följebb…
…nincs. A magyarok hogy vannak ezzel?
Kádárt nálunk is emlegették „Kádár apánkként”, s a többség nem iróniából. Olvasom, hogy a bhutáni királyhoz a mai napig bárki bejelentkezhet audienciára, hát nálunk az államszocializmus éveiben sokan az amúgy valóban puritán „Kádár elvtársnak” írt panaszlevéltől remélték a velük esett igazságtalanság orvoslását.
Vajon olvasta ezeket a leveleket Kádár?
A nép úgy akarta hinni, hogy igen.
A bhutáni királyok is rendkívül puritán életet éltek, élnek. A királyi palota egyszerű vidéki ház. Ott lakott már a mostani király nagyapja is, azóta a bútorokat sem cserélték. Van benne egy nappali, egy háló és egy konyha. A várószobát az ötödik király építtette mellé. A harmadik király annak idején kapott ajándékba egy amerikaitól egy Rolls Royce-ot. Összesen hatszor használta. Amikor az utódja hatalomra került, hívott egy ügynököt, és eladta egy londoni milliomosnak a luxuskocsit.
Szép.
Nagyon szép. Ha a bhutáni uralkodó életvitelét összehasonlítjuk egy európai királyéval, vagy akár a nepáli uralkodóéval, az ég és föld. A bhutáni királyok számára mindig az ország az első. Amúgy Bhutánban tényleg mindenkinek joga van audienciára; 1907 óta igaz ez. A király sokat autózik az országban, jó néhányszor én is elkísértem. A település lakóit előre értesítik az érkezéséről, várnak rá az út mellett. Amikor a kocsi megáll, az emberek meghajolnak, kiszáll egy miniszter, megkérdezi az állampolgár nevét, majd odakíséri őt a királyi kocsihoz, ahol a leeresztett ablakon keresztül váltanak szót. Megesik, hogy vitában kell igazságot tenni, például abban, hogy kié egy bizonyos tehén. A király ez esetben mindkét felet meghallgatja, de döntést nem hoz a helyszínen, hanem kéri munkatársait, vizsgálják ki az esetet. Napokkal később, amikor a király megkapja a szükséges információt, behívatja az érintettet, s közli döntését. Fellebbezés nincs, hiszen a királyi a legfelsőbb szint, onnan nincs tovább, ennek megfelelően rendre mindenki belenyugszik. És ez nem mese! Ez történik szinte minden nap.
Valódi mese.
Rengetegszer láttam a saját szememmel. A bhutániak sokkal jobban bíznak a királyban, mint a politikusokban, hiszen, gondolják, ha politikushoz fordulnának a vitás ügyükkel, az annak adna igazat, aki rászavazott. A király minden évben nemzeti parádét rendez húsz-harmincezer ember előtt. Egy ilyen alkalommal négy amerikaival a VIP-tribünről hallgattam a király beszédét, aminek végén az uralkodó a testőreit legalább tíz méterre hátrahagyva egyedül bement az emberek közé. Az amerikaiak nem akarták elhinni, hogy ez igaz, egyikük elsírta magát a meghatottságtól. Pedig Bhutánban ez így normális. A negyedik király, aki pár éve már nyugdíjas, gyakran biciklizik egyet a faluban. Méghozzá egyedül. A testőrei szólnak előre az embereknek, az a király kérése, ha föltűnik, ne hajlongjanak neki, ne is vegyék észre. Érdekes látni, ahogy nagyon próbálják nem észrevenni az arra kerekező királyukat, és minden idegszálukkal arra koncentrálnak, hogy ne hajoljanak meg. Van még sztorim. Miután az ötödik király trónra került, bejárta az országot, olyan falvakba is eljutott, ahová nem vezet rendes út, és tíznapnyi járóföldre találhatóak a palotától. Tíz napig gyalogolt, hogy odaérjen! Előreküldte a titkárait, akik beszéltek a helyi vezetőkkel, kiderítették, mik a fő viták, problémák, kik a legszegényebbek, kiket sújtott haláleset. Amikor megérkezett a király, a színe elé járultak, és beszélgetni leültek vele a fűre. A királyt mindenhová elkíséri orvosa, aki ellátja az alattvalókat, ha kell, kórházba viteti a beteget. Egyik ilyen távoli látogatása során a király találkozott egy három kisgyermeket nevelő özvegyasszonnyal, akit a falu méregkeverőnek kiáltott ki, és kiközösített. A király első dolga volt teát kérni tőle. Az emberek halálra rémülve mondták neki, ne csinálja, de a király megivott három csészével, közben beszélgettek, aztán ebédet kért. Erre végképp elborzadt a falu népe, biztosra vették, hogy meghal az uralkodó, ám ő jó egészségben túlélte az étkezést, sőt kitalálta, ott alszik az asszony viskójában. Magáról a problémáról, a vádról egyetlen szó sem hangzott el – a viselkedésével mutatott példát. Másnap reggel egészségesen távozott, s az asszonyt a három gyerekével együtt visszafogadta a közösség. Ez sem mese. Az angoloknál sokáig tartotta magát a hit, hogy ha bőrbetegség kínoz, s megérinted a királyt, elmúlik a bajod – ez a híres királyi érintés. Tudni, vannak pszichoszomatikus betegségek, melyek, ahogy jöttek, úgy is múlnak el. Azt akarom ezzel mondani, hogy működhet a királyi érintés. A bhutáni király viselkedése is amolyan királyi érintés: pusztán a fellépésével gyógyít beteg attitűdöket… Kimerítően válaszoltam? Következő kérdés?
A külvilág elsősorban arról ismeri Bhutánt, hogy ott nem a GDP-vel, a bruttó hazai termékkel mérik a fejlődést, az ország aktuális állapotát, hanem a GNH-el, a bruttó nemzeti boldogsággal. Boldogok a bhutániak? Boldogabbak a nyitás óta?
Az a benyomásom, hogy valamelyest csökkent ez az érték. Megjegyzem, a boldogság szerintem nem mérhető.
Mégis mérik.
Mondhatni.
Vagy csak szimpla országmarketing-fogás ez a boldogságindexezés?
Valójában az eggyel ezelőtti miniszterelnök tette marketingeszközzé. A történet 1976-ban kezdődött, amikor az akkor huszonkét éves negyedik király egy nemzetközi tárgyalása után Sri Lanka repterén, hazaindulása előtt sajtótájékoztatót tartott. Egy indiai újságíró megkérdezte, Bhutánban mennyi az egy főre jutó éves nemzeti össztermék. Szerette volna zavarba hozni őt a riporter, hiszen tudta, ebben a kategóriában Bhután a maga mindössze negyvenkilenc dollárjával a világon a második leggyengébb adatot produkálja – a bhutáni gazdaságban nagyon kevés pénz mozgott, márpedig ezek a számok pénzt mérnek. A fiatal király hirtelenjében azt válaszolta: nálunk a nemzeti összterméknél fontosabb a mi fő termékünk a nemzeti összboldogság. Miközben nyilván arra gondolt, hogy őt nem a dollár érdekli, hanem az emberek elégedettsége. Eztán önálló életre kelt a nemzeti összboldogság, vagyis a remekül hangzó Gross National Happiness kifejezés. Bhutáni nyelven a boldogság szó magába foglalja a harmóniát és az elégedettséget is. Erre utalt a király, amikor az angol happiness kifejezést használta. Szerencsésebb lett volna tán a harmónia szóval élni, hiszen a Gross National Happiness összezavarta a külföldet, keveredett benne a kormányzati politika és az egyén személyes boldogsága. Ma is sokan azt hiszik, hogy Bhután a nemzeti összboldogság földje, ott mindenki boldog! Hát ez a lehető leghülyébb megjegyzés, ami elhangozhat. Persze egy kormány képes az intézkedéseivel megnehezíteni az életedet, a boldogságodat, és úgy is tevékenykedhet, hogy segít neked. De arra nem kötelezhet, hogy boldog légy, hisz teljesen mindegy, milyen a kormányzati politika, ha például elveszíted egy szerettedet, szomorú leszel. A kormány megszövi a festővásznat…
…de a saját képét ki-ki maga festi fel rá. Ha rossz a vászon, ha nehezebben is, tudsz rá szépet alkotni. Ha jó minőségű a vászon, s te összevissza pingálsz, a te felelősséged, a te bajod. Ha megkérdezed valakitől, mitől boldog, nem a kormányt,…
…hanem a családot és a barátokat említi elsőként. Akár nyomorult helyzetben is lehetsz boldog. Svédországban rengeteg az öngyilkos, pedig gazdag ország. Ezért kérem, ne keverjük össze a személyes boldogságot a bruttó nemzeti boldogsággal.
Bhután hogyan méri a nemzeti összboldogságot?
A GNH a külvilágnak szól. A negyedik király nem hitt abban, hogy a boldogság mérhető, de a mérőszámokra éhes külvilág igényelt konkrét adatokat. Hát jó. Legyen, mondjuk, öt oszlopunk? Áh, az nem elég komplikált, nem elég meggyőző. Inkább kidolgoztak kétszázhetvennégy együtthatót, amire kétszázötven kérdéses kérdőívet szerkesztettek, s időről időre felkeresik vele még a jakpásztorokat is. A kérdések természetesen angolul vannak, és javarészt olyan dolgokra vonatkoznak, amelyek a pásztoroknak soha eszükbe nem jutott, de azért csak végigikszelik velük a lapokat. A végén lesz sok adat.
Ez egy kicsit szomorú. Az viszont nagyon szomorú, hogy lejárt az időnk. Pedig arról még nem is beszéltünk, oxfordi oktatóból hogyan lett ön még 1971-ben a később Bhután negyedik királyává koronázott herceg házitanítója, pár év után miért hagyta el az országot, később miért tért vissza ismét, s miért döntött úgy, hogy ebben kis országban telepszik le.
Az kevésbé fontos történet. Én ma egy hétköznapi nyugdíjas fizikatanár vagyok.
