Ha nem bánják, egy személyes emlékkel kezdeném. Talán még egy méternyire sem lehetett fejem búbja a földtől, amikor édesapám már elkészítette rólam az első olyan képet, aminek hátterében a szegedi városháza állt. Majd ahogy nőttem, mindig talált alkalmat arra, hogy a Széchenyi téren járva újabb és újabb képeken örökítse meg egyetlen fiát a városháza „díszlete” előtt. És én sem tettem másként – fiaimról ki tudja hány tucat olyan felvétel készült, amelyen mögöttük világít a városháza sárga tömbje.
De kérdem én: akad-e olyan szegedi polgár, aki ne őrizne otthon városházi képet a családi fotóalbumban, vagy ma már a számítógépén? Szinte szertartássá vált Szegeden a városházas fotózás, mint ahogy a városba érkező idegen is azonnal előkapja fényképezőjét, amikor rácsodálkozik az épületre.
Ám azt vajon hányan tudják, hogy ezt a neobarokk stílusban emelt építményt Pártos Gyula és Lechner Ödön tervezte a régi városháza helyére, ami pedig Vedres István, a város egykori főépítészének tehetségét dicsérte, és 1801-ben készült el, kijelölve ezzel a város központját, szemben a várral.
Talán még mindig az ő városházáját csodálnánk, ha Szegedet nem pusztítja el a nagy árvíz. Ezt követően a belvárost földdel feltöltötték, így a régi, az árvíztől is rongálódott épület már korántsem tűnt olyan díszesnek, mint amilyet a szegedi városatyák elképzeltek a romjaiból palotássá épített városnak. Ezért aztán pályázatot írtak ki egy új városháza építésére, amin nyolc pályázó közül a már említett Pártos és Lechner urak „Régi alapon” jeligés című terveit találták a legjobbnak 1882-ben. A régi alapon egyébként igencsak találó cím, ugyanis az új városháza valóban a régi helyén épült meg, és külső formájában nagyon hasonlatos a régihez. A legnagyobb különbség az, hogy a tűzfigyelésre is szánt díszes óratorony már nem a homlokzat részét képezi, hanem „elbujt” az udvarban – legalábbis a Széchenyi tér felül nézve. No persze az épület díszítésére is sokkal nagyobb gondot fordítottak a tervezők és az építők, így valóban olyan építmény született, amely méltán Szeged kincsei közé sorolható.
Azt nem tudom, hogy a mai építési technológiával mennyi idő alatt készülne el egy ekkora tömb, de gyanítom, semmivel sem gyorsabban, mint ahogy őseink megépítették. Figyeljenek csak! A tervpályázat eredményhirdetésére 1882. március 4-én került sor. Az év májusában már el is kezdődtek a munkálatok, augusztusban letették az alapkövet, majd 1883 júniusában már felillesztették a torony csúcsára a toronygombot.
Az építkezés méreteit pedig jellemezze csak egyetlen építési fázis, a tetőfedés leírása, amikor 20170 zöld, 8880 sárga és 300 homorú cserepet illesztettek a mesterek a városháza „kalapjára”. A teljes berendezkedés 1884-ben fejeződött be, ám ezt követően is folyamatosan csinosították az épületet. Így például a karzatos ülésterem freskóit Vajda Zsigmond festőművész 1889-ben fejezte be.
Mivel nagyon sokan csak kívülről szemlélték meg eddig az épületet (bár rendszeresen szerveznek „kirándulásokat” az épületben, amit ajánlok mindenki figyelmébe…), megemlítek pár beltéri látványosságot is.
A lépcsőházba például három színes üvegablakon köszön be a Nap. Az egyiken Szeged címere látható, alatta a Szegeden sokszor idézett királyi jelmondattal: „Szeged szebb lesz, mint volt!”. I. Ferenc József osztrák császár és magyar király ugyanis ezzel nyugtatta Szeged népét, amikor személyesen mérte fel az árvíz pusztításait az akkori Magyarország második legnagyobb városában.
A közgyűlési teremre pedig nem illik más szó, mint az: pazar. Itt láthatóak az Erzsébet királynéról, Ferenc Józsefről, Tisza Kálmánról és Tisza Lajosról készült festmények. A mennyezeti freskóról angyalokat néznek a látogatóra, miközben Szeged gyönyörű címerét reptetik az égbe.
A városháza tornyáról szólva kénytelen vagyok eloszlatni egy sokakban élő legendát. Úgy tartják, hogy 1849. augusztus 5-én Haynau osztrák hadvezér, akinek csapatai elfoglalták a várost, ebből a toronyból figyelte a szőregi csata küzdelmeit. Akkor egy éles szemű tüzér észrevette a „kukkolló” dölyfös hadurat, és ágyújával megcélozta, hogy végezzen vele. Ez majdnem sikerült is, a golyóbis a toronyba fúródott. A történet csak ott bicsaklik, hogy nem ebbe a toronyba, hanem a régibe csapódott a lövedék.
Ez persze semmit nem von le a szegedi városháza értékeiből. Éppen ezért biztosra veszem, amíg csak állnak ezek a falak, mindig készülnek újabb és újabb képek. A hálás utókornak nincs is más dolga, mint megőrizni eredeti szépségében, hogy unokáink unokái is olyan csodásnak láthassák, mint amilyennek ükapáink is látták már.
