A Sziget idén is a félmeztelen külföldiek, az egész arcot kitakaró, burkaszerű női napszemüvegek és a furcsa sajtóesemények Bermuda-háromszöge. Az első nap bebizonyosodott, hogy a hollandok 2012 franciái, Bródy János csak a tánctér szélén mer bólogatni, Schell Judit magas sarkúban hódítja meg a poros VIP-t, a dekadencia pedig mintha fél tarlósistvánnyival növekedett volna tavaly óta, terjeszkedik az övszerű miniszoknya és a pántmelltartó.
Fáradtnak tűnsz…
Tegnap még kiröhögtem Al Jourgensent, a Ministry ex(?)-heroinista frontemberét, amint nagypapásan a mikrofonállványba kapaszkodva hörgött és üvöltött, úgy festve, mint egy fordított Iggy Pop, akinek a minimális színpadi mozgás is éveket vesz el az életéből. Egy nap szigetelés után lefagyott az arcomról a mosoly és átvettem a Jourgensen-mozgást. Legközelebb jöhetne inkább megint Iggy, bár valószínűleg a Szigeten megtett kilométerek és a rekordmennyiségű tüdőre küldött por hatása akkor is kiütközne.
Rögtön a kiérkezés után reprezentatív felmérést végezve bizton kijelenthetem, hogy az elmúlt években idelátogató franciák megtanultak hollandul, vagy egyszerűen megunták a bulit és eladták a jegyeket a krákogó északiaknak, legalábbis most ők vannak létszámfölényben. A közönség ezt leszámítva nem sokat változott, az árak is csak minimálisan, drágaság így is van. 580 a csapolt sör, 800 a feles, a fröccs viszont olcsó, csak érdemes erre szakosodott borpultoknál vásárolni, mert a normál pultoknál árult folyóbor elég felejthető (másnap viszont mégis eszünkbe jut).
A képre kattintva még több fellépő! – Fotó: Neményi Márton
A Nagyszínpadot idén a japán Gocoo nevű taiko, azaz dobcsoport fellépése nyitotta, ha a mínusz napok megaprodukcióit nem számoljuk. A dobszeánsz bevonzotta a színpad elé a tömeget, lévén most már a meleg sem kifogás, mert a Nagyszínpad előtti teret egy hideg vízzel operáló páraplafon hűti. A taikózás egy ideig szórakoztató, de őszintén szólva 1-1,5 órán keresztül szinte csak dobolást hallgatni inkább fárasztó, mint szórakoztató. Legalábbis tisztán.
Balerinák és por
A szerdai headlinerek közül furcsamód talán a Hurts volt a legkellemesebb zenei élmény. A manchesteri duó érzelgős szintipoppal hódít és mintha ez nem lenne elég rózsaszín önmagában, bevetettek mellé egy vonósnégyest és balerinákat is. Már tényleg csak a fehér galambok hiányoztak. Theo Hutchcraft énekes körülbelül úgy mozgott a színpadon, ahogyan egy komornyik a szalonban, telt háznál. Kimért, merev mozdulatok, hajsimítás, komolyan azon sem lepődtem volna meg, ha a mikrofontól eltartja a kisujját és a koncert végén pukedlivel zár. És a Hurts mindezek ellenére is szerethető! A merevség, a karót nyelt színpadi mozgás és a védőkesztyűvel fogdosott érzelmek, ez a túljátszás annyira teátrális, hogy helyenként már érezni az öniróniát, amiből a csapat azért még nyugodtan beszerezhet. A zenekar ígéretes zenéket készít, egyelőre tele manírral és kamaszkori világfájdalommal, de megtalálták azt a hangzásvilágot, ami már nem a Depeche Mode, viszont még éppen eléggé hasonlít rá ahhoz, hogy érdeklődéssel vegyes nosztalgiát alakítson ki a közönségben.
A képre kattintva megnézheti a Hurts és a Placebo fellépéset – Fotó: kummer János
A Nagyszínpad zárása után a színpad melletti „VIP” részlegen tovább folyt a buli. Gerendai Károly a Costes-pultnál ülve uralta a teret, Bródy János feszengve bólogatott a tánctér szélén a modern tánczenei elemekre, Schell Judit pedig egy magas sarkúban várakozott a bejáratnál. Nem ő volt az egyetlen. A por viszont sajnos itt is száll, de ez csak addig probléma, amíg nem esik, mert akkor már lehet a sár miatt nyavalyogni.
A Placebo az új dobos beiktatása óta új erőre kapott, de ennek is már több éve és akkor is felléptek a Szigeten, úgyhogy én inkább a bevezetőben említett Ministry metál veretését választottam az A38 sátorban. Jourgensen retrográd mozgásvilágát leszámítva a csapat tisztes metálzenekarként viselkedett, headbangelt és köpködött, bár arra valószínűleg sosem leszek képes rájönni, hogy a basszgitáros Casey Orr hogyan képes rágógumizás közben hörögni a refrént. A koncert még annak ellenére is tisztességgel ütött, hogy a sátor hangrendszere valószínűleg minden idők legrosszabb hangzását produkálta. A két gitár, a dob, az ének és a szintetizátor egy sistergő katyvasszá állt össze, amiből egészen vájt füllel lehetett csak kibogarászni, mi szól éppen. A technika az A38 sátor ellensége, ez kiderült. A Ministry után következő holland grime csapat, a Dope D.O.D. fellépése alig 20 perc után abbamaradt és csak egy hasonlóan hosszú szünet után folytatódhatott a technikai problémák elhárítását követően.
A sziget első napján nem volt hatalmas tömeg, kifejezetten jó koncertek voltak, a közönség azonban mintha még kicsit alva járt volna. Hiába az évek és a rutin, néha kicsit tovább tart az aklimatizálódás, de lefogadnánk egy VIP-passben, hogy ez csupán átmeneti állapot volt, és mára elmúlik.
