„Nagy meló volt megcsinálni őket, de a fene gondolta, hogy még nagyobb meló megszabadulni tőlük” – mutat rá az Örkény Istvánról, Janis Joplinról készült portrészobraira ifj. Szlávics László, miközben körülvezet a műtermén. A szobrász-, és éremművésszel néhány hete egy óbudai kisplasztika-kiállítása megnyitóján találkoztunk, ott panaszolta először mindezt. Gondoltuk, nincs most pénze az embereknek, intézményeknek. Miből vennének szobrot? Kiderült, szó nincs vételről és eladásról, az életnagyságnál nagyobb bronz- és lemezszobrokat a művész odaajándékozza bárkinek, aki méltó környezetben, az emberek számára látható, a színesfémgyűjtők számára viszont nem elérhető helyet ajánl. Nyilván látszott rajtunk az értetlenkedés („nem kell egy Örkény-szobor ingyen senkinek?”), így Szlávics meghívott magához, hogy részletesebben elmesélje a történetet.
A Stadionok mellett megbúvó, tavaly százéves Százados úti művésztelep egyik műteremlakását ötövös-szobrász édesapjától örökölte, csakúgy, mint érdeklődését, tehetségét. Az annak idején még a város peremére tervezett, de ma szinte belvárosnak számító telepen az önkormányzat tart fenn mintegy 30 művészlakást. Nagyjából kihalásos alapon cserélődnek az itt élők, ám a művész-utódok a bérleti jogot örökölhetik a felmenőiktől.
Nézze meg a művészt, a műveket és döntse el, elfogadná-e őket ajándékba. Kattintson a képre!
Fotók: Neményi Márton
A Szlávics-ház egy nagy műteremmel kiegészített többtermes galériaként is felfogható. Itt vannak ugyanis kiállítva jellegzetes óraszobrai, kisplasztikái, éremművészeti alkotásai. Miközben szinte egyesével mutatja be műveit – a villogó izzókkal dekorált vasalótól az írógép-agyból formázott kisplasztikán át a legkülönbözőbb csövekből, vagy kiégett gerendából formázott kétméteres működő, zenélő óraszobrokig –, Szlávics elmondja, hogy szerinte kétféle művész van. „Aki dolgozik, ha kell, ha nem, és az, aki csak akkor dolgozik, ha van megrendelése. Ez utóbit én nem tartom művésznek, inkább mesterembernek.” Szerinte egy művészt folyamatos belső kényszer hajtja az alkotásra. „Hogy ez kóros, vagy egészséges állapot, ebbe nem mennék bele, lehet, hogy szimpla munkamánia. Pszichiáterek biztos tudnának erről beszélni.”
Szlávics, tehát, ha van, megrendelésre, pénzért dolgozik, ha nincs „jönnek a saját őrületek”. Az előbbi kategóriába tartoznak például az érem- és érmeművészeti munkái. („Az éremért nem lehet vásárolni, az érméért igen, ez a különbség” – szögezi le gyorsan.) Több évtizede készít például a jegybanknak különböző emlékérméket. Ilyen volt a Mátyás-évre készített, meghívásos pályázaton elnyert érméje, vagy „a világ legkisebb aranypénze” nemzetközi gyűjtőprogram első magyar darabjaként 2009-ben, az Erkel-évre megálmodott munkája. De emellett különböző minisztériumoknak, egyházaknak, más szervezeteknek is alkot.
Néhány érméje és kisplasztikai munkája bekerült az állami protokollajándékok közé. „Van egy nagy raktár, ahonnan az állami vezetőket ellátják repiajándékokkal. Ide– nem befolyásos ismerősök, vagy a politikai elköteleződés, hanem a munkám minősége okán – valahogy bekerült egy-két művem. Ezt Sólyom László éppúgy osztogathatta, mint, mondjuk Horn Gyula.”
Ennyit az érmékről, bár a pénzről lesz még szó. Behív a „munkarendetlen”, zsúfolt műterembe, amelynek közepén Karinthy Frigyes figyeli a belépőket – a gipszmintája annak a portrénak, ami ma a Karinthy-színházban áll. A plafonról a nagypapa – Szlávics Ernő lakatosmester – cégtáblája lóg. Mindenütt gépek, állványok, drótok, különböző kidobásra ítélt, de valószínűleg előbb-utóbb itt műalkotássá váló tárgyak. Szlávics, amolyan posztmodern dadaistaként, leginkább netes aukciós oldalakon gyűjtögeti a tönkrement órákat, s más lomokat. A falakon körben polcok, a polcokon sorban a portrészobrok: Janis Joplin, Bob Marley, Ernest Hemingway és mások.
Egy sosemvolt társadalom szertartási kellékei. Kattintson a képre!
„Meg kell tanulni a szakmát. Portrét mintázni tudni kell, ez alapvető stúdium. Annak idején először modell után készültek a szobraim. Ott van két volt osztálytársam. Az a döbbenetes, hogy mindketten azóta meghaltak. A következő lépés: a nem élő személyekről szobrot készíteni. Olyat választ az ember, akit szeret. Így készült a Karinthy, az Örkény, a Janis Joplin, a Hemingway, de volt Damjanich, Zrínyi és egy sor más portrém is.”
Mint mondja, örömmel csinálta ezeket, sokat el is tudott adni közülük. Ami megmaradt, a felső polcra került. Amikor Szlávics megelégelte, hogy már 20 éve bámulják ezek a lemez- és bronzfejek, elkezdett azon gondolkodni, hogy valamit kezdeni kellene velük.
„Arra gondoltam, jó gazdát kellene keresni nekik. Ha már eladni nem tudtam őket, akkor legalább elajándékozom. Naiv nekibuzdulással nekiálltam keresni ilyet, de rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán nem kapkodnak értük.” Pedig az első ilyen akció jól sikerült. Egy Tornyai János-mellszobornak örömmel adott helyet egy róla elnevezett hódmezővásárhelyi iskola. Ezek után érdekes volt megélni, hogy a Karinthy szoborért a színház két jegyet sem ajánlott fel. A Liszt Ferenc-szobor a soproni zeneiskolába került, ahol a szoboravatón tettek egy megjegyzést, hogy akár elférne még másik is az épületbe. John Lennon halálának 30, születésének 70 éves évfordulóján kaptak a zenészről egy köztéri szobrot.
“Senki sem lelkesedett… végül is nem erőszak a palacsintaevés.”
Örkény István ügyében „a kereső egy könyvesbolt, és két utca mellett rögtön kidobta a színházat, ahonnan aztán engem dobtak ki a bronzszoborral együtt. Nem kellett nekik, mereven elzárkóztak. Benne van egy csomó melóm, saját pénzemből kiöntettem néhány százezezer forintért. Egy könyvtárnál is próbálkoztam: nem mondták, hogy nem kell, de senki nem lelkesedett. Végül is, nem erőszak a palacsintaevés.”
Örkény mellett két zenészlegenda, Janis Joplin, és Bob Marley, valamint Ernest Hemingway mellszobra, és egy Petőfi-dombormű is gazdára vár, ha valaki nem a nappaliját szeretné ezekkel őrizni. Vannak kritériumok: olyan helyre kell kerülniük, ahol sokan látják, és ahol nem lehet meglovasítani.
Ez még nem minden, Szlávics a műterem feletti galériába invitál. Itt is egy tucat óraszobor kápráztatna el, de a teret egy szigorú, vagy 180 centis, szigorú, vasabroncsokból hegesztett Liszt Ferenc-fej uralja. A tavalyi Ötvösművészeti Biennálé nyertes alkotásáról kiderül: szintén méltó helyét keresi.
„Tavaly volt a Liszt-év, a szövetségben tervezetünk egy nagy kiállítást, ami végül nem jött létre, oda szántam ezt a szobrot. Gondolkodtam azon, hol lehetne a végleges helye. Az egyik cimborámnak van egy polgármester ismerőse, mondta, hogy szól neki. Azt a választ kaptuk, hogy írjunk egy kérvényt, amit a testület megvitat, és eldönti, mi legyen a szobor sorsa. Mondtam, hogy fordítva ülnek a lovon. Ha ők tudnak egy olyan helyet ajánlani, amit én jónak tartok, akkor kapnak tőlem egy néhány millió forintos ajándékot. Nem lett belőle semmi.” Nagyjából ugyanez a helyzet az akadémián is, valami testület döntéséért kellene kuncsorognia az alkotónak.
Nem kellett.
Kifelé sétálva a művésztelepen, azon gondolkodunk, igazi kortünet, hogy egy közel 300 kiállítást, számos rangos díjat maga mögött tudó alkotó szobrai nem kellenek senkinek. Ingyen sem. Volt valami focimeccs a Nemzeti Galériában, ez lehet a jövő – poénkodtunk, amúgy örkényesen.
Lehet, hogy nem véletlenül nem kell az író bronzszobra senkinek?
:
megnyitja: Matzon Ákos festőművész
A tárlat megtekinthető május 2.-ig.
