A felsőoktatásnak a jövőben – a törvényből kiolvasható tendenciák helyett – mindenekelőtt több szempontból nyitottnak kellene lennie – írja Radó az OktpolCafé legújabb bejegyzésében. Nyitottnak az egyre sokfélébb tanulási igényekkel és egyéni tanulási pályákkal, a tanulók és a különböző érdekcsoportok minőségelvárásaival, a nemzetközi képzési piaccal, és a nem privilegizált társadalmi csoportok tagjaival szemben.
A tanulás és a munka közötti átmenet már régen nem egyszeri aktus, hanem egy tíz évenként egy évvel hosszabbá váló önálló életszakasz. A pályautak minden fejlett posztindusztriális társadalomban individualizálódtak és végtelenül sokfélévé váltak – írja Radó. A felsőoktatásnak ezért alkalmazkodnia kell a tanulási pályák egyre nagyobb sokféleségéhez, mégpedig gazdag programkínálattal és rugalmas képzésszerkezettel.
Arra is figyelnie kellene egy modern felsőoktatásnak, hogy a hallgatók minőségi oktatást szeretnének kapni az egyetemektől és főiskoláktól. A felsőoktatás jelenlegi működési módja azonban teljesítmény-visszatartásra ösztönzi a játék minden egyes szereplőjét. (Például a hallgatókat rengeteg alacsony kreditértékű, viszont minimális erőfeszítéssel elvégezhető tárgy felvételére kötelezik.) A felsőoktatás működése jelenleg alapvetően oktatóközpontú. A felsőoktatás minőségének egyik legfontosabb szempontja azonban, hogy az mennyire tanulásintenzív. Ha ezt serkenteni akarjuk, az egyik első lépés az érdekeltségi viszonyok megváltoztatása, melynek egyik legfontosabb eleme egy mindenki által fizetendő alaptandíj bevezetése lenne – szögezi le az OktpolCafé-bejegyzés. Ha a felsőoktatásra áldozni kell – még akkor is, ha a hátrányos helyzetűektől ezt az áldozatot valaki átvállalja – a hallgatók legitim módon fogalmazhatnak meg minőségi elvárásokat, és várható az is, hogy minőségtudatosabbakká válnak.
Nyitottságra volna szükség a nemzetközi képzési piaccal szemben is. Egy kizárólag saját kis nemzeti lavórjának képző felsőoktatási rendszer nem csupán megpunnyad, de el is szegényedik. A felsőoktatás minősége szempontjából ezért egyre inkább kulcskérdés, hogy az mennyire versenyképes a nemzetközi képzési piacon. E tekintetben nem állunk jól. Ami a magyar felsőoktatás Európán kívülről érkező hallgatókat idecsábító képességét illeti, az Romániával és Albániával van egy súlycsoportban, és az utóbbi években e tekintetben a bolgár és szlovák felsőoktatás is többet fejlődött. Az Európából érkező hallgatók számának növekedését tekintve Csehország és Horvátország is sokkal jobban produkál, mint mi. Ebben is inkább előre kellene lépni tehát ahelyett, hogy a brutális mértékben megemelt, tehát versenyképtelen „önköltség” fizettetésével – akármit is jelentsen is az önköltség – kiüssük a magyar felsőoktatást a nemzetközi képzési piacról.
Radó Péter úgy véli továbbá, hogy aki tanulni akar és nyitott és fair versenyben képes megszerezni az érdeklődésének és aspirációinak megfelelő képzési helyek valamelyikét, az minden korlátozás nélkül beléphessen a felsőoktatásba. Ehhez arra van szükség, hogy a felsőoktatási férőhelyek száma ne essen az elit reprodukciójához éppen csak elegendő szintre, a képzés költségei senkit ne korlátozzanak a részvételben (a rászorulóknak felajánlható ösztöndíjak és képzési támogatások). Fontos lenne, hogy ne építsünk a rendszerbe olyan mesterséges szűrőket, amelyek hatásukat tekintve a magas státuszú hallgatókat hozzák helyzetbe (mint amilyen például a nyelvvizsgához kötött felvételi vagy a „képességfelmérő” szóbeli visszacsempészése), és alkalmazzunk olyan fejlesztő-megerősítő intézkedéseket, melyek hátrányos helyzetűek (pl. romák) számára megkönnyítik a belépést.
Radó Péter végül leszögezi, hogy – bár a közoktatás totális újraszabályozása összehasonlíthatatlanul több kárt okoz, mint a beterjesztett felsőoktatásról szóló tervezet – a Hoffmann-Dux-terv mindezzel éppen ellenkező irányba mozdítja el a rendszert.
