A Fidesz messze földön híres arról, hogy központi irányítással, nagy fegyelmezettséggel, erős belső koherenciával működik és megy előre. A párt politikusai évtizedek óta úgy gondolkodnak, hogy a tárgyalás célja nem a megegyezés, hanem a győzelem, az ellenfelet a falig kell nyomni, a kompromisszum kudarc, a visszavonulás nem engedhető meg. Gondoljon erről bárki bármit, ez mégiscsak egyfajta politikai tőke. Az ilyen párt azt a benyomást kelti, hogy keresztülviszi, amit elhatároz, érdemes hát szavazni rá. E viselkedés árnyoldala, hogy a Fidesz gyakran akkor sem tud megállni, amikor kellene.
A párt kudarckommunikációja gyenge, s egyáltalán: ha valaki állandóan le akarja rohanni ellenfeleit, de még potenciális partnereit is, s csak a roham sikertelensége után ül tárgyalóasztalhoz, az már önmagában is nehezen eladható fordulat.
Ilyesmi játszódott le a Fidesszel a végkielégítések visszamenőleges adóztatása kapcsán. Nem kellett hozzá alkotmányjogásznak lenni, hogy belássuk: a visszamenőleges adókivetéssel nagyon komoly problémák vannak egy jogállamban. Adószakértőnek vagy matektanárnak sem kellett lenni ahhoz, hogy kiszámoljuk: a 2 millió forint feletti végkielégítések 98%-os megadóztatásával messze nem csak az állami cégvezetők, meg a “jó erkölcs” sérelme esetén lehet találkozni. A Fideszt egyik megfontolás sem érdekelte, mikor az erről szóló törvényt megszavazta. Az alkotmánybíróság október végén el is kaszálta a jogszabályt.
A kormánypárt ekkor is kötötte az ebet a karóhoz, nem módosította a javaslatot, változatlan formában beterjesztette, s ugyanazzal a lendülettel megpróbálta kiiktatni a történetből az alkotmánybíróságot. A Lázár János által jegyzett, ám nyilvánvalóan Orbán Viktortól származó javaslat szerint az alkotmánybírák eztán nem ítélkezhettek volna költségvetési, adózási és járulékügyekben, utóbbival az MSZP nyugdíjügyi népszavazási kezdeményezését is igyekeztek kiradírozni.
Sőt, további ötletelés kezdődött, miként lehetne még inkább szűkíteni az alkotmánybíróság hatáskörét, illetve többen, miniszter és államtitkárok is elmondták, hogy az alkotmánybíróság nem akadályozhatja a kormány gazdaságpolitikáját. Ez már csak azért is önleleplező volt, mert a végkielégítések nem tételek a gazdaság makroszámaihoz viszonyítva, a nyugdíjjárulékok és a válságadók viszont annál inkább.
E nyilatkozatok alapján tehát egyértelmű, hogy a Fidesz háza táján pontosan tudják: az alkotmányosság határán járnak ezekkel a döntéseikkel. Az a párt, amely tevékeny és pozitív szerepet játszott az alkotmánybíróságot is létrehozó nemzeti kerekasztalnál, s amely többször intett – jogosan – az alkotmánybíróság döntéseinek zokszó nélküli tudomásul vételére, most úgy döntött: nem a politikáját, hanem a játékszabályokat változtatja meg.
Ekkor azonban, váratlanul, Lázár János tárgyalásba bocsátkozott a szakszervezetekkel (fél évvel azt követően, hogy a végkielégítésekkel foglalkozó jogszabály tervezete a Ház elé került).
Minden megy gombnyomásra
Jelen cikk írásakor úgy áll a helyzet, hogy a nem vezető beosztású közalkalmazottak esetében 3,5 millió forintra emelnék a 98%-os adó összeghatárát. Némi iróniával úgy fogalmazhatnánk: a Fidesz most már úgy látja, hogy a “rossz erkölcs” nem 2 millió forintnál, csak 3,5 milliónál kezdődik, vezető pozíciók esetében azonban az erkölcsi szabályok másfél millió forinttal szigorúbbak. Bár vannak olyan vélemények, hogy még ezzel sincs megoldva minden “egyszerű” közalkalmazott ügye, az biztos, hogy a célzás így sokkal pontosabb lehet.
Emellett, a kormánypárt az alkotmánybíróság hatáskörének korlátozásában is visszább lépett – legalábbis első ránézésre. Másodikra már nem ez a helyzet. A végkielégítések kapcsán az időhatár változik, immár 2005-ig lapozna vissza az időben a Fidesz. Ez, ugye, azért problematikus, mert az alkotmánybíróság egyik fő kifogása épp a visszamenőlegesség volt; tegyük hozzá, jogállamokban meglehetősen fontos alapelv, hogy visszamenőleges hatállyal nem róható senkire kötelezettség és nem állapítható meg joghátrány.
Tehát, ha a Fidesz ezt keresztül akarja vinni, akkor valahogy mégiscsak odébb kell tennie az alkotmánybíróság illetékességének határait. Azt a jogi abszurditást képesek voltak kiejteni a kezükből, hogy a népszavazásra és az alkotmánybíráskodásra ugyanaz a szabály vonatkozzék. Ám helyette az alkotmánybíróság csak abban az esetben dönthetne költségvetési ügyekben, ha azok alapjogokat érintenek. Lázár János közölte, az alkotmánybírósági ítéletek áttanulmányozása nyomán jutott arra a következtetésre, hogy az alkotmánybírák az alapjogokból sok mindent le tudnak vezetni, tehát a megmaradó hatáskör jelentős marad.
Ha most nem is feszegetjük, miként tudta áttekinteni a frakcióvezető egyetlen hétvége alatt 21 év alkotmánybírói gyakorlatát, hogy aztán erre a sajátos következtetésre jusson, az azért felvethető: mégiscsak kis esélye van annak, hogy a költségvetési elosztás az alapjogokat sértse. Ez esetben ugyanis nincs az a költségvetés, amelynek valamely rendelkezése ellen ne élhetne alkotmányossági kifogással az a társadalmi csoport, szervezet, szakma, helység, régió, amely kevesebb pénzhez jutott, mint egy másik. Ha így okoskodunk, akkor arra juthatunk, hogy a Fidesz nem tett mást, mint hogy másodszorra kicsit fifikásabban fogalmazta meg az alkotmánybíróság hatáskörének korlátozását.
Demonstrálók az Ab mellett
Végképp problematikussá teheti a kialakulóban lévő helyzetet, hogy az alapjogok érintettségének tényét majd az alkotmánybíróságnak magának kell eldöntenie, s az is vita tárgyának tűnik pillanatnyilag, hogy az alkotmánymódosítások kapcsán gyakorolhat-e normakontrollt az alkotmánybíróság. Korábban az alkotmánybíróság úgy döntött, hogy alkotmánymódosítás alkotmányosságát nem vizsgálja, ám nem ez lenne az első eset, hogy a testület felülvizsgálja egy korábbi döntését. Ebben az esetben viszont az alkotmánybíráknak azt a felelősséget kellene vállalniuk, hogy nyíltan szembeszállnak a kétharmados kormánypárttal, ily módon politikai szereplővé válnak. Nem lenne meglepő, ha nem vállalkoznának erre a szerepre.
Összességében a Fidesz az alkotmánybíróság kapcsán hozott is ajándékot, meg nem is, de azért inkább nem hozott. A nehezebb napokra azzal készül, hogy a lehető legtágasabbra vonja saját mozgásterét, messzire tolva a jogi és intézményi korlátokat. Teszi mindezt nem egy átfogó koncepció mentén, hanem inkább azért, hogy a következő évek rögtönzéseiben ne korlátozhassa semmi.
A Fidesz esete a gazdasággal
A Fidesznek volt már egy kellemetlen találkozása a valósággal, alig pár nappal a kormány megalakulása után. A miniszterelnök világos jelzést kapott arra vonatkozóan, hogy az idei évre tervezett deficitet tartani kell; az Európai Uniót nem hatja meg, hogy az elérendő hiányszámot még a “Gyurcsány-Bajnai-korszakban” határozták meg. Néhány hónapnyi próbálkozás után az is kiderült, hogy a 2011-es hiány szintén kőbe vésett, és Brüsszelt megint csak nem érdekli, hogy korábban másnál volt a véső.
Ettől kezdve különös dolgok történnek a gazdaságpolitikában. A kormány belejött a válságadók kivetésébe, amelyeknek most csak azt a sajátosságát emelnénk ki, hogy azok – az ígéret szerint – meghatározott időre szólnak. Továbbá, a kormány az ismert módon eltérítette a magánnyugdíj-pénztári tagdíjakat a társadalombiztosítás felé.
Nyugdíjreformot éppenséggel lehetne csinálni, értelme azonban csak akkor van, ha számolunk azokkal az állampolgárokkal is, akiknek tartósan nincs munkájuk, így se az állami, se a piaci biztosításban nem keletkezik jogosultságuk. Jelenleg úgy áll a helyzet, hogy a kormány ki akarja szárítani a magánnyugdíj-pénztárakat. A retorika szintjén állami biztonságot kínál a polgároknak, valójában azonban elbizonytalanítja a magánpénztárak helyzetét és megítélését, ettől remélve a tömeges átlépést.
Nagyon is lehet elvi és tartalmi okokat felhozni egy kétpilléres rendszer mellett, ám a kormány egyes képviselői időnként elszólják magukat; a költségvetési tervezet maga is elszólás. Legutóbb a nemzetgazdasági tárca helyettes államtitkára nyilatkozta, hogy az állami rendszerbe átlépők által hozott magánpénztári vagyonból 530 milliárd forintot a 2011-es folyó kiadásokra költenek majd el. Tehát nem ellopják, hanem közcélokra költik.
Ám ez azt jelenti, hogy nem csak a magánpénztárakban maradók 14 havi kiesett tagdíjának visszaadásáról kellene gondoskodni a későbbiekben, hanem azok pénzét is pótolni kellene, akik a biztonság ígéretét hallva átjönnek az állami rendszerbe, majd aztán a pénzüket nem egyéni számlán tárolják, hanem azonnal elköltik. Az elszólás ténye tehát abban áll, hogy a kormánynak, lám, mégiscsak elsősorban pénzre van szüksége 2011-ben, vagyis nem a választási szabadság és a nyugdíjbiztonság motiválja döntését.
Optimisták vagy tervtelenek?
Kimeríteni látszik a kincstári optimizmus fogalmát, hogy a kormány a magánpénztári tagok 90%-ának állami pillérbe lépésre számít, miközben a költségvetési tanács csak 30%-ra taksálja az átlépők arányát. Figyelemre méltó az is, hogy míg a nemzetgazdasági miniszter 2020-ig egymillióval, azon belül 2015-ig 400 ezerrel több munkahellyel kalkulál, addig a költségvetési tanács szerint 2011-ben csak 15 ezer fős bővülés lesz.
Pendrive-on a 2011-es költségvetés
A jövő évi növekedési prognózisok között a kormányé a legoptimistább, de ez nem irreális, ám a költségvetési tanács elnöke a Matolcsy György által várt 2013-as 5,2%-os GDP-bővülést kerek perec matematikai képtelenségnek minősítette. Más gazdasági szakemberek is azt mondják, a kormány 2011-re szuperbiztonságos büdzsét tervez, de a nyugdíjjárulékok 14 hónapos elterelését, majd pedig a válságadók megszűnését követően hatalmas lyuk fog tátongani a költségvetésen.
Furcsa mód, eszerint éppen akkor tetőznének a költségvetési bajok, mikor küszöbön áll majd a parlamenti választás. Amennyiben a miniszterelnök a menetrend szerinti 2014-es voksolásban gondolkodik, azt kell hinnünk: Orbán Viktor komolyan épít arra, hogy Matolcsy György gazdaságpolitikája működni fog, minek nyomán a gazdasági növekedés és a foglalkoztatás felívelése 2013-2014-ben elsimítja a deficitproblémákat.
Ez leginkább azért érdekes, mert ebben minden más gazdasági szakember kételkedni látszik. A másik lehetőség, hogy a költségvetés helyzetét javító válságadók nem szűnnek meg, vagy nem akkor szűnnek meg, amikorra a kormány ígérte.
Vagy… vagy pedig nincs semmilyen terv. A híd van, amin át kell
menni, mikor odaértek. Most éppen a 2011-es hídon. Ehhez az alkotmányozás szimbolikáján kívül sok-sok pótlólagos bevételre van szükség, elsősorban azért, hogy a személyi jövedelemadó felső kulcsát meg lehessen szüntetni, s hogy a gyermekek után járó adókedvezményt be lehessen vezetni.
A magas jövedelmű sokgyermekesek nyernek e változtatásokkal, de a kormány már azt is csak kínnal-keservvel tudná elérni, hogy a többiek legalább ne veszítsenek; talán még ez sem fog sikerülni. Az ellenzék november elején ismét demonstrálta gyengeségét és széttagoltságát, erről az oldalról egyelőre nem fenyegeti veszély a kormánypártot. De arra azért nincs garancia, hogy ez örökre így marad.
A miniszterelnök ebben a helyzetben igyekszik megszabadulni az alkotmányos kontrolltól: ki mondhatná meg, milyen intézkedésre lesz szüksége, mikor a következő átkelőhöz ér? Hiszen talán még ő maga se tudja.
