A három népszavazási kérdésről a kormány és az ellenzék szakpolitikusait, valamint független szakértőket is kérdeztünk. Öt-öt érvet vártunk az igenek vagy a nemek mellett. Az egészségügyről szóló kérdésekben Horváth Ágnes, Mikola István, Czigner Zsolt és Tistyán László nyilatkozott lapunknak. A tandíjról szóló vitában Sió László, Tatai-Tóth András és Radó Péter szállt síkra véleményükért. Lássuk, ki mivel érvel!
Horváth Ágnes sikerről beszél
A vizitdíj és a kórházi napidíj bevezetésének már most látható eredményei vannak, ami jól mutatja, hogy a reform eredeti célját sikerült teljesíteni – mondta Horváth Ágnes a FigyelőNetnek. „Kézzel fogható eredménynek számít, hogy csökkent a hálapénz az ellátás egyes területein. Az persze nem állítható, hogy a vizitdíj önmagában teljesen megszüntette volna a hálapénzfizetést, de annyi bizonyos, hogy jelentős előrelépésnek számít annak visszaszorításában” – véli a miniszter.
Horváth Ágnes szerint szintén fontos eredmény, hogy a korábbi évekhez képest kevesebb lett a felesleges orvos-beteg találkozó: a járóbeteg-ellátásban a tavalyi mintegy 44 ezerről 35 ezerrel csökkent az orvos-beteg találkozások száma, az aktív fekvőbeteg-ellátáson belül is több mint kétezerrel. A miniszter szerint a vizitdíj és a napidíj hozzájárult ahhoz, hogy a társadalombiztosítás idén már nem veszteséges: az ellátórendszer ésszerűbb igénybevétele több tízmilliárd forintos felesleges kiadást takarított meg. A tárcavezető hozzátette: március elsejétől a vizitdíj- és a napidíjbevétel legalább 30 százalékát kell elkülöníteni az egészségügyi intézményekben az orvosok és egészségügyi szolgáltatók bérének teljesítményalapú növelésére vagy jutalmazására.
Mikola szerint hamisak az állítások
Hamis minden olyan állítás, amely azt próbálja elhitetni az emberekkel, hogy a vizitdíj, illetve a kórházi napidíj pozitív változást eredményezett a betegellátás területén – állítja Mikola István. A Fidesz szakpolitikusa lapunknak nyilatkozva cáfolta, hogy akár a vizitdíj, akár a kórházi napidíj visszaszorította volna hálapénzt. Ehelyett azonban nőtt az elmúlt időszakban a műtéti várólista, ami úgyszintén nem kedvez a hálapénz megszűnésének.
Az említett kötelező térítések ellenkeznek a szolidaritás elvével, aránytalanul terhelik a betegek egyes rétegeit, az alapvető finanszírozás megoldására pedig alkalmatlanok. Kis kártyaszám melletti praxis esetében ugyanis a befolyó vizitdíj összege jelentéktelen, nem teszi lehetővé az orvos számára sem a fejlesztést, sem a munkatársak fizetésének emelését.
A szakpolitikus vitatja azt a kormányzati indoklást is, hogy akár a vizitdíj, akár a kórházi napidíj miatt csökkent az orvos-beteg találkozások száma. „Azért van kevesebb beteg, mert a szociálisan hátrányos helyzetben lévők éppen a vizitdíj miatt nem mennek el orvoshoz” – állítja Mikola. A politikus szerint az egészségügyből 250 milliárd forintot vont ki a konvergenciaprogram miatt a kormány, s ezt a hiányt nem pótolja semmilyen lakosságtól beszedett díj.
A politikus szerint úgyszintén hamis az összesen 60 milliárdról szóló bevétel is, amely a vizitdíjból, illetve a kórházi napidíjból származik. Ez az összeg mindössze 13,317 milliárd – állította az Orbán-kormány volt egészségügyi minisztere.
A háziorvosoknál számít a vizitdíj
Hogy valójában mekkora hasznot eredményezett a vizitdíj, illetve a kórházi napidíj, nehéz megmondani, annyi azonban bizonyos, hogy az unió legtöbb országában fizetnek a betegek hasonló címen díjakat – mondta lapunknak Czigner Zsolt közgazdász. Véleménye szerint amíg a kórházi napidíj eltörlése nem okozna jelentős „érvágást” a fekvőbeteg-intézmények bevétele szempontjából, addig a háziorvosoknál nagy problémát jelentene, ha eltörölnék a vizitdíjat. Amennyiben ettől az összegtől hirtelen elesnének a doktorok, s helyette semmi kompenzáció nem lenne, fennáll annak a veszélye, hogy e szakmán belül tömeges nyugdíjazási hullám venné kezdetét. Utánpótlás pedig nincs. A szakértő szerint a másik probléma, hogy – egy felmérés szerint – van visszatartó ereje a vizitdíjnak, ami elsősorban az érettségi nélkülieket, illetve a 90 ezer forint alatti jövedelműeket érinti.
Tistyán László, a FACT Alkalmazott Társadalomtudományi Kutatások Intézet igazgatója lapunknak azt emelte ki, hogy bár az egészségügy és az oktatás reformja elkerülhetetlen, (erről a társadalomban nincs vita), ebben a halaszthatatlan folyamatban azonban a vizitdíj, a kórházi napidíj vagy a tandíj mégis kevésbé lényeges részletkérdésnek számít. A szociológus szerint a kívánatos reformok hangsúlyai nem ezeken tényezőkőn vannak, legfeljebb oda láttatják azokat.
—-Kinek lesz jó a tandíj?—-
A tandíjjal kapcsolatban a kormány legfőbb érve, hogy a tudásért való fizetéssel a hallgatók is érdekeltté válnak a minőségi felsőoktatásban. Ráadásul az egyetemek a mainál színvonalasabb hallgatói teljesítményértékelést vezetnek majd be, hogy ki tudják választani a tandíjmentes 15 százalékát a hallgatóknak. Tatai-Tóth András, az MSZP szakpolitikusa azzal érvel, hogy a tandíj oldja azt az igazságtalanságot, hogy a diákok egyik fele nem fizet, míg a többieknek magas költségtérítést kell állniuk.
A politikus szerint nem igaz az, hogy a tandíj bevezetésével kimaradnak a szegényebbek, mert eddig is mindössze a legszegényebbek két százaléka jutott be a felsőoktatásba. Az államilag finanszírozott helyeken pedig főként azok a jobb módú hallgatók tanulhattak, akik meg tudták fizetni a különórákat. Tatai-Tóth cáfolta azt is, hogy a tandíj nincs hatással a hallgatói teljesítményekre, ettől várhatóan javul a felsőoktatás színvonala.
Sió László, a Fidesz oktatáspolitikusa ezzel szemben kiemeli: Magyarországnak érdeke, hogy minél magasabban képzettek legyenek fiataljai, ám nemzetközi adatok szerint ezen a téren lemaradásban vagyunk: nálunk a felsőoktatásban végzettek aránya 17 százalék, szemben az OECD 26 százalékos átlagával. Az államilag finanszírozott képzés többszörösen megtérülő befektetés, mert a magasabban képzett munkaerő nagyobb értéket termel, több adót fizet, nem szorulnak segélyekre és kevesebb kedvezményt vesznek igénybe – nyilatkozta a FigyelőNetnek Sió László.
A fideszes politikus szerint a diploma megszerzésének lehetősége Magyarországon meghatározó mértékben függ a tanulók társadalmi-gazdasági hátterétől is. Úgy látja, hogy az államilag finanszírozott, a teljes értékű diplomát adó főiskolai, egyetemi keretszámok drasztikus csökkentése, a családokat, fiatalokat érintő kedvezmények megnyirbálása, a dráguló megélhetés már eddig is tízezreket riasztott el a felsőoktatástól. A szakpolitikus cáfolja ugyanakkor, hogy a tandíj javítana az oktatás minőségén. „Hosszú ideje fizet a tanulásért Magyarországon többszázezer diák a költségtérítéses képzések keretében, ez azonban semmilyen hatással nem volt a minőségre” – véli. Sió szerint az sem igaz, hogy Európában bevett dolog lenne az általános tandíj-kötelezettség.
Mindkét fél érvelésében van igazság
Radó Péter, az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet szakértője számára az első kérdés az, hogy van-e olyan közösségi érdek, ami miatt érdemes egyesektől adóztatás révén pénzt elvenni és azt másoknak költségvetési támogatás formájában odaadni? Sió László érvei arról győznek meg, hogy a felsőoktatás esetében van ilyen érdek, tehát jó az, hogy relatíve kevesek tanulmányait minden jövedelemtulajdonos támogatja a befizetett adóiból. Arról azonban nem győzött meg, hogy e tanulmányokat kizárólag közpénzből kellene finanszírozni – mondta lapunknak Radó Péter. Véleménye szerint az értelmes közpolitikai kérdés a közösségi és az egyéni hozzájárulás aránya és nem az ingyenesség illúziójának a fenntartása.
A szakértő abban igazat ad a fideszes érvelésnek, hogy alacsony szociális státuszú fiatalok esetében a tandíj csökkenti a továbbtanulás lehetőségét, az ő esélyeik javítása csakugyan közösségi érdek. „A kérdés az, hogy ez úgy szolgálható-e a legjobban, ha azok számára is ingyenessé tesszük a felsőoktatást, akiknek nincsenek szociális problémáik. Szociális problémákat célzott szociális eszközökkel kell szolgálni” – véli Radó Péter. Szerinte önmagában a tandíj valóban nem javítja a minőséget, ez azonban igaz fordítva is: tandíj nélkül kisebb az esélye annak, hogy javuljon a minőség. Ráadásul a hallgatók pénzért igen sok esetben eleve csökkentett értékű szolgáltatást vásárolnak, amit azért hajlandóak kifizetni, mert kizárólag az érettségin nyújtott teljesítményük alapján nem kerülnének be a megcélzott szakra.
Radó Péter egyetért Tatai-Tóth Andrással annyiban, hogy a tandíj valóban érdekeltséget teremt, de ez csak az egyik szükséges, de nem elégséges feltétele a minőség javításának. Ugyanígy a tandíj önmagában nem oldja a fizetős-nem fizetős rendszer kettősségében rejlő igazságtalanságot, de ez az első szükséges lépés ahhoz, hogy a két rendszer egy, a jelenleginél méltányosabb struktúrában összekapcsolódjon.
