Míg a magyarok meg vannak győződve róla, hogy vendégszeretetüktől és nemzetközi díjakkal kitüntetett feltalálóitól és zsenieitől hangos a nemzetközi közvélemény, a valóság némileg eltér ettől.
A Magyar Gallup Intézet Ausztriában, Németországban és Franciaországban végzett több kérdőíves kutatást. A spontán véleményekre kíváncsi kérdésre válaszolva nyugati szomszédaink közül a legtöbben úgy vélték, hogy barátságos, közvetlen, nyílt és őszinte a magyar. Sokan hangsúlyozták a szorgalmat, lelkiismeretességet, megbízhatóságot, mint magyar tulajdonságot, és a temperamentum, a bátorság is gyakran említett jellemzők. Sokan asszociáltak a magyar művészek alkotásaira, hagyományainkra. A negatív jellemzők közül a legtöbb a magyarok lustaságára és lassúságára vonatkozott, illetve minden tizedik válaszban szerepelt olyan kifejezés, amely a rossz higiéniára, tisztátlanságra utal.
A németek kedvelnek minket
Melankolikus magyarok
A napokban jelent meg Magyarországon Manfred Kets de Vries könyve, A boldogság egyenlete. A magyar kiadás elé a szakterültétől kissé elkalandozó holland szakember rövid előszót írt, melyben például az állítja, hogy a magyar melankolikus fajta, és talán épp ezért profitálhatnak e könnyű olvasmányból. A többek között a The Financial Times és a The Economist által is a világ egyik legnagyobb vezetéstudományi koponyájának tartott Manfred Kets de Vries ezzel a megjegyzésével bele is lépett az attitűd-kutatás nemzetkarakterológia és előítélet között elhelyezkedő gyanús ingoványába. Az első magyar kutató, aki elgondolkozott a népek közötti alapvető tulajdonságokon, Rónay Jáczint volt, még 1847-ben. Az attitűd-kutatás azonban ma már a tudományos módszerekkel dolgozó diszciplina.
A franciák a szorgalmunkat tisztelik
A franciáknak a magyarokról elsősorban olyan pozitív fogalmak, kifejezések jutottak eszükbe, melyek a magyarok szorgalmára, igyekezetére utalnak, illetve a vendégszeretetre, a szívélyességre, a kitartásra és az állóképességre. Ezek szerint valószínűleg nem túl sok franciának volt alkalma alaposabban megszemlélni egy „tipikus” magyar építkezést, amikor egyvalaki szorgalmasan lapátol, míg három társa az ásóra támaszkodva bíztatja.
A franciák tizede mondott egyébként olyan kifejezést, amely a magyarok vidámságára, optimizmusára, akaraterejére, pozitív érzelmi alapállásukra vonatkozott. Sokaknak olyan jelzők is eszükbe jutottak, amelyek a műveltséget, az erkölcsi tartást és a közösségi értékeket emelték ki. A negatív asszociációk között a legnagyobb arányban a gyenge, a szolgalelkű, a naiv, az elszigetelt és a szegény fogalmak szerepeltek. Kevesebben említették azt is, hogy az önteltség, a merevség, a makacsság vagy a lazaság jellemzi a magyart.
A románok szerint csak az oroszok rosszabbak nálunk
Hunyadi György, az ELTE Társadalom- és Neveléspszichológiai Tanszékének vezetője saját kutatásaival cizellálja a képet. Ő román és szlovák szomszédjaink véleményét is kikérte rólunk. Nem meglepő módon, a román minta – ahogy Hunyadi fogalmazott – nem tüntetett a magyarság és Magyarország iránti rokonszenvével. Kiderült, hogy negatív tulajdonságok tekintetében, úgymint lustaság, műveletlenség és humortalanság, gyakorlatilag minden nemzetet megverünk, egyet kivéve: az oroszt. A megkérdezett pozitív tulajdonságokkal – hazafias, politikában involvált, öntudatos – viszont épp fordított a helyzet.
Jobb országimázs kéne
Összességében látható, hogy mind a három nyugati országban kedvező a magyarok megítélése. A spontán említett pozitív tulajdonságok nagy szórása azonban azt mutatja, hogy az ország külső megítélésének alakításában egy karakteresebb kép érdekében vannak teendők. Ezzel egybe vág Hankiss Elemér véleménye is, aki direkt úgy fogalmaz egy témába vágó tanulmányában, hogy ki kell találnunk magunkat. Nem csak azért, hogy a külvilág kedvezőbb színben lássunk minket, hanem hogy mi magunk kedvezőbb színben lássuk magunkat. Mert – mint írja – „nem hiszünk önmagunkban. Nem hiszünk az országban. Megzavarodott a történeti tudatunk. Összekuszálódott a jövőképünk. Nem leljük honunkat a hazában. Nem találjuk helyünket a világban.”
Szép példája ennek szomorú himnuszunk, egy dal arról, hogy milyen nagy nemzet voltunk egyszer. Emellett azonban előszeretettel álmodozunk egy szebb jövőről, miközben adót, társadalombiztosítást viszont nem szívesen fizetünk, csak ha végképp sarokba szorítottak minket, de akkor is csak annyit, amennyit muszáj.
