Minden osztály életben eljön ez a pillanat. Feszeng tanár, feszeng diák, jaj, minek ez, tudjuk, amit tudni kell, a nyolcadik bésektől a colos Tomi mesélte a mosdóban, hogy megy ez, meg filmet is láttunk rengeteget. Na, de ha egyszer benn van a tanmenetben ez a téma, nincs mese.
A sokcsillagos Marriott Hotel nagytermében szorong a sok nebuló. Rég várt nap ez a mai, tényleg, az ofő segítőkkel érkezik az órára: a katedrán övé a középső hely, de jut szék a kistanár Molnár Ágnesnek, Cséfalvay pedellusnak, valamint Fellegi és Matolcsy tanár úrnak.
Naná, hogy kitör a röhögés (Fotó: Neményi Márton/lapunk)
Utóbbi pattan fel elsőként, és kezd a tőle szokott vehemenciával előadásába. Már szónoklata elején különös trükkel oldja a feszültséget: gondja támad a kivetítővel, kézbe veszi a távirányítót, szava szakad a nagy igyekezetben, nyomkodja a gombokat, és emígyen szól freudit: „Közben itt verem a kis eszközömet… De még nem tartunk itt.”
Naná, hogy kitör a röhögés, Karinthy se tudna különb szitut rajzolni ennél. A decens Fellegi proff lehajtott fejjel göcög, maga Orbán ofő is kacag, titkon tán még a könnye is kicsordul.
Ekkor derül ki számunkra, hogy a mai osztályfőnöki óra témája a szexuális felvilágosítás, ami valamely rejtélyes okból Új Széchenyi Terv néven kerül be a naplóba. A távirányítós affért követően konszolidálásról beszél Matolcsy, ráfér, annak is a szokatlan eszközeiről, meg sebezhetőségről, reménypászmáról, és arról is, hogy a hasonló méretűek közül kiemelkedünk. Direkt kuncog a sok diák, érti a virágnyelvet.
Képgaléria, Fotó: Neményi Márton/lapunk
Grafikon kerül föl a kivetítőre, oszlopdiagram, de jó, alig vártuk már a vizualitást. „Ez a nagy zöld szivarvég azt mutatja, hogy…” Hogy mit is, arra nem emlékszünk. Ugyanis már új tábla, új kódolt szöveg a vásznon: „A két ölelkező vonalból világosan látszik, hogy beruházás nélkül nincs növekedés.”
Rég szórakoztunk ilyen jól. Mindenféle számok, adatok is elhangzanak, de a sokkhatás alatt nem jegyezzük föl, meghagyjuk azokat tanult kollégánk, Kis úr elemzéséhez.
Fellegi tanár úr következik, ő elég szárazon adja elő az előadandót. Talán túlkódol, mert az olyan kifejezéseken, mint strukturális reform, mi sem találunk fogást. Egyedül a svéd modell szóösszetételen kapjuk fel a fejünket, de ez az amúgy ígéretes kép is holmi államadósság-csökkentésbe vész. Bárhogy is, irkánkba azt rögzítjük, hogy kollégái őt vélhetően nem avatták be a napirendbe.
Amúgy is mindenki az ofőre vár. Nem hiába.
„Mielőtt elmondanám beszédemet, szeretnék mondani is valamit” – ezzel a klesszik bon mot-val nyit. Megtudjuk, hogy a politika harcokkal jár, vele ellentétben ez a bizonyos Új Széchenyi Terv a szeretetről szól, benne a barátságos arcát mutatja a tanári kar. Kapiskáljuk.
Képgaléria, Fotó: Neményi Márton/lapunk
Szóba kerül Fellegi és Matolcsy tanár úr, de valami oly bizarr képben, melynek kibontásától elriaszt viszonylagos ártatlanságunk. Inkább csak idézzük, de előbb annyit, hogy Matolcsyt pár hete a jobb kezének nevezte osztályfőnökünk. Szóval: „A Matolcsy csak beszél, a pénzről meg a Fellegi rendelkezik, szokták ezt mondani… A mostani Széchenyi Terv és az előttem elhangzott két előadás teljesen világossá teszi önöknek, mi volt az elgondolás, miért éppen ilyen kormányzati rendszerben működtetjük a gazdaságot. Nekem nemcsak jobb kezem van, hanem bal is. Ráadásul a jobb pontosan tudja, mit csinál a bal. Ezért is állunk itt most egy egységes Széchenyi Terv koncepcióval.”
Ha ezt a biológiás Szalai Annamária hallaná! De nem hallja, nagy mák.
Alig térünk magunkhoz, már megint disznólkodik vezetőnk. Az apropót a gazdasági pályázatoknak az előző kormány általi kezelése szolgáltatja. „Ami itt uralkodott, az egy disznóól volt… Szerencse a szerencsétlenségben, tekintettel arra, hogy megfelelő körülmények között nőhettem fel, néhány disznóólat már volt módom személyesen megismerni. Ezért biztosak lehetnek abban, hogy ezzel a disznóóllal, ezzel a hodállyal is el fogunk majd bánni.”
Képgaléria, Fotó: Neményi Márton/lapunk
Amikor ott tart, hogy „ideje komolyan venni a demokráciát”, meg hogy „a nincs más út, mint a miénk, az bizony egy antidemokratikus gondolat”, elbizonytalanodunk, s úgy hisszük, korpa keveredett a disznótematikába. De aztán hamar visszazökkenünk az eredeti kerékvágásba, hiszen olyan mondatok hangzanak el, mint hogy „aktívnak lenni szív kérdése”, „a végkielégítéseket visszavettük”, és „nem a szél fútta össze ezt a többséget, hanem kemény munka”.
Pikk-pakk, és ismét a direkt beszédé a terep. „Van valami kéjes aberráció a magyar közéletben, amely minden egyes gazdasági konferenciától azt várja, mikor ejtik ki azt a bűvös szót, hogy megszorítás. Mintha egyébként a megszorítás, az élet egészen csekély területeit leszámítva, valami nagy kéj volna.”
Hatásszünet.
Ha valaki nem értené a mondén utalást, Orbán tanár úr legényes mosollyal jelzi: tudja jól, az életnek melyik az a bizonyos kis szelete. Az osztálytól felhőtlen nevetés a jutalma.
Ő pedig még egy bőrt lehúz a szituról: „Miért éreznek kéjes kielégülést, amikor azt mondhatják, megszorítás? Ezen az úton, amely ennek az aberrációnak tesz eleget, nem fogunk előre jutni… Ez nem megszorítás, ez Magyarország újjászervezése.”
A végére is marad a tarsolyban markáns muníció. Ennek szexuális áthallása immár csekély; másért elgondolkodtató. „A magyar embert megöli a tétlenség. Ez a helyzet… A tétlenség a legrosszabb vonásainkat hozza elő belőlünk. Minél kevesebben dolgoznak, annál rosszabb lesz élni ebben az országban… És ez megmérgezi még a dolgozó emberek életét is.”
Az ofő természetesen nem tétlen. Szegény Széchenyit citálva kijelenti: „Tőlünk függ minden, csak akarjunk!”
Taps.
Várjuk, búcsúzóul hátha bejelenti: az eperjeskárolyos kurzusfilm, a Hídember mintájára hamarosan megalkotják a matolcsys Hídverőt. Természetesen újratöltve.
“De még nem tartunk itt.”