Cikkünk célja Erdély változó közjogi helyzetének bemutatása, az önálló ország vagy a királyság szerves része kérdéskörének feszegetése. J. Újváry Zuzsannával, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docensével néhány alapvető kérdést igyekeztünk tisztázni, és a teljesség igénye nélkül bemutatni a ma Romániához tartozó egykori magyar terület egy-egy meghatározó pillanatát.
Az erdőn túl
A Kárpátok által határolt félkaréjt a rómaiak Transsylvaniának (Transilvaniának), azaz erdőn túli területnek nevezték, nyugatról ugyanis az Alföldet elválasztó, erdővel borított Erdélyi-szigethegység áthatolhatatlan rengetegén keresztül vezetett oda az út. A román „Ardeál” (Erdély) a magyar elnevezésből, a szintén román „Transilvánia” pedig a latinból származik. A latin elnevezés magyar tükörfordítása az Erdély szó is: Erdőelve, azaz erdőn túli terület, hiszen az „elv”, „elü” valamin túl fekvő részt jelent – Anonymus Gestájában ez az országrész „Erdeuelu” néven szerepel.
Sárgával a Romániához csatolt terület, a szaggatott vonalon belül a történelmi Erdély (wikipedia.hu)
Ugyanígy született a Havaselve vagy Havasalfölde, az egykori román vajdaság magyar elnevezése, ami a havason, azaz a Déli-Kárpátokon túli területet jelent. A mára széles körben elterjedt Havasalföld tehát nem helyes, hiszen azt sugallja, hogy az elnevezés a „havas” és az „alföld” szó összetételéből keletkezett – mondta el a FigyelőNetnek J. Újváry Zsuzsanna.
A Nyugat-római Birodalom bukása, 476 után Erdély gyéren lakott föld volt, amit 895-ben – a kettős honfoglalás elmélete szerint – visszatérő magyarok kezdtek benépesíteni. Érdekesség, hogy a dátumot ma azért tesszük 896-ra, mert a Millenniumra készülő beruházások 1895-ben csúsztak, az ünnepségeket csak egy évvel később tudták megtartani – a kormányzat pedig ezzel az apró csúsztatással orvosolta a hibát.
A Király-hágón túl
Újváry Zsuzsanna
A magyar törzsek legelőször – a feltárt honfoglalás kori sírok tanúsága szerint – a Mezőséget, a nagyobb medencéket és a Maros völgyét szállták meg. Ezzel párhuzamosan tudatos telepítések is folytak, s kialakult az Erdély belsejéből a Tisza menti Szolnokig vezető, úgynevezett sóút. A Gyulafehérvár központú terület védelmét a XI. század utolsó harmadától a későbbi dél-erdélyi és besztercei szász földekre, az anyaországból áttelepített székelyek határőrfalvai, illetve földvárai biztosították.
Így a vitatott eredetű székelyeket, akiket Árpád népe is határőrző feladattal bízott meg, s az ország „szélein”, például az Őrségben voltak letelepítve, az Olt és a Küküllő mentére költöztették.
Ahogy Bizánc felől egyre gyakrabban érkeztek nehézlovas támadók, szükség volt a tartomány megerősítésére: II. Géza (1141-1162) a keleti végek védelmére Erdélybe hívott német páncélos lovagokat és földszűkében lévő parasztokat, kisebb számban vallonokat, akik katonai szolgálat fejében földet és nagyfokú önállóságot kaptak. II. András (1205-1235) király 1211-ben, a Szentföldről távozni kényszerülő Német Lovagrendet hívta a Barcaságba, ahonnét az ott élő besenyőket nyugatabbra költöztette. A lovagok azonban túl nagy önállóságra tettek szert, államot alkottak az államban, egy keleti német állam megalapítását tűzték ki célul. Ezért 1225-ben a király fegyveres erővel űzte ki őket.
A három rendi nemzetet (székely, szász, magyar) jelképező erdélyi címer (wikipedia.hu)
II. András a mai Szászsebes vidékén élő székelyeket a Háromszéki medencébe telepítette, majd a már Dél-Erdélyben élő németeket és az újabban behívott szászokat költöztette a helyükre, illetve az elűzött Német Lovagrend földjére. Az 1224-ben kiadott oklevelében „egy néppé” egyesítette őket, Szászföldet pedig nekik adta. A XIII. századra kialakult tehát Erdély sajátos arca, amelyet Székelyföld, Szászföld és hét magyar vármegye alkotott. Ebben az időben érkeztek a Déli-Kárpátokon keresztül az első román pásztorok is, majd az 1241-42. évi tatárjárás szörnyű öldöklése után egyre nagyobb számban népesítették be az elpusztított területeket.
Rövid idő alatt letelepültek többek között Déva, Bálványos, Hunyad környékére. A XVI-XVII. századi Oszmán Birodalom és szövetségesei, a krími tatárok dúlásai nyomán többször végigpusztított Erdély földjére – spontán betelepülés és tudatos telepítések által –folyamatosan jöttek és települtek le a román pásztorok és földművesek. Amikor tehát a történelmi Erdélyről beszélünk, a Magyarországtól Romániához csatolt terület mintegy felére, nagyon egyszerűen fogalmazva: a Király-hágótól keletre fekvő 57 ezer négyzetkilométerre gondolunk.
Az Árpádok birtoka
Az Árpád-korban Erdély hercegi birtok volt, a trónörökös fennhatósága alá tartozott. Ám ennek praktikus okai voltak, hiba lenne bármilyen önállóságra gondolni. A folyton változó nyugat-magyarországi királyi székhelyektől a tartományba két nagy folyón, sűrű erdőkön vezető út jó két hétbe telt, ezért szükség volt „helyben” is egy megbízható, királyi személyre. Ezen túl az elsőszülött megtanulhatta és gyakorolhatta a kormányzást, és nem utolsó sorban az uralkodótól „megfelelő távolságra” került az alkalomadtán elsőszámú trónkövetelő. Hasonló okokból Európa-szerte bevett szokás volt, hogy távol eső tartományokat a koronaherceg kormányzott – hívja fel a figyelmet a történész.
Ebben az időben jelent meg a fehérvári ispánságot viselő erdélyi vajda méltósága is, aki alá fokozatosan rendelődött a többi ispán, s 1263-tól már ő volt a királyi hatalom legfőbb letéteményese a tartományban. A vajda a nádor és az országbíró után a harmadik, illetve majd a horvát-szlavón bán után a negyedik legnagyobb méltóságnak számított. A királyi hatalom gyengülésével párhuzamosan nőtt a vajda hatalma, s 1526-ra e cím birtokosa, Szapolyai János a leghatalmasabb magyar főúr volt. A mohácsi csata (1526. augusztus 29.) után a nemesség – élve szabad királyválasztó jogával – Szapolyainak adta a koronát (uralkodott: 1526-1540). Csakhogy egy korábbi, többször megújított örökösödési szerződés alapján Habsburg Ferdinánd (1526-1564) is igényt tartott a magyar trónra, és ezt fegyverrel nyomatékosította.
Két Magyarország
Mivel I. Szulejmán szultán (1520-1566) is magáénak érezte a döntés jogát Magyarország jövőjét illetően, János király halála után, 1541-ben Buda elfoglalásával véget vetett a két magyar király csatározásainak. A Tisza vonalától keletre eső részt „a király fiának”, vagyis János Zsigmondnak adta, a nyugati részt pedig meghagyta Ferdinándnak, megfelelő adófizetés ellenében. A történelmi Erdély így észak-keleti megyékkel és a Tiszántúllal egészült ki: a Tiszán-túli területek későbbi elnevezése Partium, vagyis az Erdélyhez csatolt Részek: Kraszna, Közép-Szolnok, Bihar, Zaránd, Máramaros megyék, a lugosi és a karánsebesi bánság.
Székelyföld (wikipedia.hu)
János Zsigmond törvényes, választott királyként uralkodott, királyi udvart tartott, a különbség annyi volt, hogy hatalma csupán az ország keleti felére terjedt ki. Az Erdélyi Fejedelemség jogilag csak 1570-ben, a speyeri egyezmény nyomán jött létre, amikor János Zsigmond lemondott választott magyar királyi méltóságáról, s helyette az „Erdély fejedelme, a székelyek ispánja és a magyarországi Részek ura” megnevezés járt neki és utódainak. De ez már szövevényes, csellel és árulással teli évtizedek eredménye, amely folytatódva a XVI-XVII. században óriási véráldozatot követelt a Magyar Királyságtól.
Vajda vagy fejedelem?
A másfél évszázados harc hátterében a három részre szakított egykori Magyar Királyság újraegyesítésére való törekvés állt: Erdélyben többször is megerősítették, hogy elfogadják a Habsburg-ház uralmát, ha az képes kiűzni a „pogányt” és egyesíteni az országot. A felszabadító háborúhoz természetesen a keleti országrész ura és minden katonája csatlakozott volna. I. Ferdinánd és utódai gyakran szánalmas próbálkozásai azonban csak azonnali és véres török bosszút, magyarországi hadjáratokat váltottak ki, aminek eredményeként az egykori királyság középső része lépésről lépésre török fennhatósága alá került.
Ebben a korban a vajda vagy fejedelem megnevezés is problémát okozott, nemegyszer e két szón, illetve a mögötte rejlő tartalmon állt vagy bukott Erdély jövője: ugyanis az erdélyi trónra megválasztott uralkodó – ez Báthory István volt – a vajda cím viselésével biztosította lojalitásáról a bécsi udvart, elismervén azt a tényt, hogy a magyar királyi trónon ülő Habsburg uralkodónak vazallusa, s csak egy magyar király uralkodik.
Kelet, vagyis Isztambul felé azonban fejedelemként küldte el az adót, biztosítván a szultánt vazallitása felől. Kénytelenségből hajtott fejet azelőtt a tény előtt, hogy „Erdély szultán Szolimán találmánya” – ahogy erre a törökök többször is figyelmeztették az erdélyi fejedelmeket. E nehéz diplomáciai manővereket pedig úgy kellett végrehajtani, hogy lehetőleg egyik fél haragját se vonják magukra.
A Habsburg uralkodók nem voltak hajlandók lemondani a keleti országrészről, viszont az oszmán császárok sem engedhették, hogy legnagyobb ellenfelük ily módon erősödjön. Érdemes megemlíteni, hogy bár az osztrák történetírás nem szívesen emlegeti, azért tény, hogy a Habsburg uralkodó 1547-től 1606-ig évi 30 ezer aranyért vásárolta meg a Magyar Királyságot és a békét a töröktől. A korabeli felfogás szerint ez bizony a vazallusi alárendelt viszony elismerésének számított – teszi hozzá Újváry Zsuzsanna.
Erős érv volt a törökök szemében az is, hogy Moldva és Havaselve, a két román vajdaság vajdái általában hűségesküt tettek az erdélyi fejedelemnek is: ha Erdély elszakad az Oszmán hatalomtól, e két, Isztambul és a török hadak éléskamrájául szolgáló tartomány is veszélybe került volna.
—-Nagy-Románia megalapítója?—-
A XVI. század fordulóján Vitéz Mihály, Havaselve vajdája szövetkezett az erdélyi fejedelemmel a törökök ellen, majd amikor Báthory Zsigmond lemondott a trónról, a Habsburg uralkodó nevében átvette a hatalmat. A székelyeket hamis ígéretekkel maga mellé állítva elfoglalta Erdélyt, 1599. november
Vitéz Mihály (Misu Popp festménye/wikipedia.hu)
1. és 1601. augusztus 5. között uralkodott. Megszerezte Moldva trónját is, ezért a román történetírás a román „fejedelemségek” első egyesítőjét, vagyis Nagy-Románia megalapítóját tiszteli benne. Mihály vajda azonban soha nem egyesítette a tartományait, erdélyi tartózkodása alatt román bojáraival kormányzott, mindennapossá vált a rablás és az erőszak. Az anarchiát megelégelő rendek végül Habsburg segítséggel győzték le.
Erdély és a Partium, vagyis Kelet-Magyarország tehát oszmán hatalmi szóra, kényszerből született vazallus-fejedelemség volt a XVI-XVII. században, igaz, hogy ügyes fejedelmei révén meglehetősen függetlenítette magát a Birodalomtól, legalábbis a belpolitikát tekintve – summázza a török kort Újváry Zsuzsanna. Nemzedékről nemzedékre kaptak azonban erőre az egyesítési kísérletek, a kortársak két magyar hazáról beszéltek. Az összetartozás egyik legszebb példája Bocskai István fejedelem végrendelete, amelyben az egykori Habsburg-hű nagyúr – aki saját keserű tapasztalatai révén jutott el a Habsburg-ellenes felkelésig – hitet tesz az önálló Erdélyi Fejedelemség mellett, de csak addig, amíg meg nem valósítható a nemzeti királyság.
Később, a katolicizmus hazai bástyájaként ismert Habsburg-hű, hitvitázó Pázmány Péter is az országegyesítés mellett foglalt állást, noha a református Bethlen Gábor fejedelemnek (1613-1629) írt levelében elismerte Erdély nehéz helyzetét és történelmi feladatát. Írásában – Kemény János feljegyzése szerint – egészséget és sikert kívánt a munkájához, hiszen ha Erdély elbukik, menten „gallérunk alá pökik az német”.
Bocskai István “Testámentomi rendelése”
Valameddig pedig a magyar korona ott fenn, nálunknál erősebb nemzetségnél, a németnél lészen, és a magyar királyság is a németeken forog, mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fenntartani, mert nékik javokra, oltalmokra lészen. Ha pedig az Isten adná, hogy a magyar korona Magyarországban magyar kezéhez kelne egy koronás királyság alá, úgy az erdélyieket is intjük: hogy attól nemhogy elszakadnának, vagy abban ellent tartanának, de sőt segéljék tehetségek szerént és egyenlő értelemből azon korona alá, a régi mód szerént, adják magokat. Mely dologról, ha valaha hittel való konföderáció közöttök lehet, felette igen javalljuk. (Részlet. Forrás: OSZK)
Oszd meg és uralkodj
Bocskai István (wikipedia.hu)
A török kiűzésével a XVII. század végén a Magyar Királyság középső, felszabadított része is Habsburg uralom alá került: a Partiumot „visszacsatolták” Magyarországhoz, Erdélyt azonban külön országként kezelték. Ennek egyik oka az volt, hogy így könnyebben kormányozhatták a központtól távol eső tartományt, a másik pedig az emberiséggel egyidős „divida et impera” elve. Rákóczit 1704-ben először Erdély, később Magyarország fejedelmévé választották: világossá vált, hogy a függetlenségi törekvésekhez Erdély lehet az ugródeszka – fogalmaz a történész.
A magyarság részéről ugyanakkor állandó követelés volt az egyesítés, ami a XIX századi reformországgyűléseken, és az 1848-as 12. pontban (Unió Erdéllyel) csúcsosodott ki. A szabadságharc alatt meg is valósult az unió, Világos után azonban ismét a Habsburg „oszd meg és uralkodj” lett a törvény. Az újabb egyesítést a Kiegyezés hozta meg, és 1868-tól Erdély ismét a Magyar Királyság szerves részét alkotta, egészen 1920-ig.
„Romániát Erdélyhez csatolták”
Trianont azonban megelőzte 1918. december 1-je, amikor a Budapesten alakult román Nemzeti Tanács Gyulafehérvárott népgyűlést szervezett, ahol kimondták Erdély, a Bánság és Máramaros egyesülését a Román Királysággal. A „leendő kisebbségeknek” teljeskörű nemzeti- és szabadságjogokat ígértek. December 22-én Kolozsvárott magyar népgyűlést tartottak, ahol az államközösség fenntartása mellett álltak ki. Karácsony napján a román hadsereg bevonult Kolozsvárra, és minden demokratikus intézményt megszüntetett. 1919 januárjában a medgyesi szász közösség is – alkalmazkodva a status quóhoz – a Romániával való egyesülés mellett döntött.
tény, amit kevesen ismernek
A Román Királyság „fegyveres semlegesként” a Monarchia és Németország szövetségeseként lépett be az első világháborúba. 1916 augusztusában titkos szerződést kötött az Antant-hatalmakkal Bukarestben, hogy ha megtámadja Ausztria-Magyarországot és a háború végéig nem köt különbékét, az országhoz csatolják Erdélyt és Kelet-Magyarországot a Vásárosnamény–Debrecen– Csongrád–Tisza vonalig. Román katonák még augusztus végén betörtek Erdélybe: gyors csapatösszevonás és német erősítés után azonban december 6-án az osztrák-magyar hadsereg már Bukarestből készült Románia teljes megszállására. Románia különbékét kötött. (forrás: FN)
A nagyhatalmak végül a Versailles melletti Trianon palotában ütötték rá a pecsétet az elszakadásra. Magyarországból 102 200 négyzetkilométernyi területet csatoltak Romániához, amelynek 5,2 millió lakosából 2,9 millió volt román, 1,7 millió magyar, 560 ezer pedig német anyanyelvű. A románság 53,8 százalékkal éppen úgy volt többségben Erdélyben, mint a soknemzetiségű, ezért széthullásra ítélt Magyar Királyság területén a magyarság. Erdély, Dél-Dobrudzsa és Besszarábia megszerzésével Románia 140 ezerről 297 ezer négyzetkilométerre növelte területét az első világháború után, lakossága 8-ról 16 millió főre nőtt, ipari kapacitása pedig 250 százalékkal emelkedett.
