Úgy tűnt, a sűrű hóval együtt hullott ránk az este. Ahogy vastagodott a fehér paplan a ház előtti járdán, egyre tűnt el a fény, mintha korommal kennék be az ablakainkat. De anyám csak nevetett: lesz itt mindjárt olyan világosság, hogy még az angyalok is táncra pördülnek, és már fordult is ki a konyhába, hogy ellenőrizze, ég-e gáz lángja a töltött káposzta alatt, elég piros-e a halászlé, kell-e még só a pörköltbe.
Apámmal meg álltunk a csupasz fa mellett, a cserépkályhától meleg szobában ásítósra húzta számat a lustaság. Annyira, de annyira szerettem volna kimondani: semmi kedvem a karácsonyfa feldíszítéséhez. Nekem az ajándékot mutassátok, áruljátok el, de azonnal, mit csomagoltatok abba a papírba, amit már két napja megtaláltam a ruhásszekrény alján. De apám morcos volt, csak tekergette a szaloncukrokra a drót akasztót, és noszogatott: szépen, egyenletesen terítsem szét a díszeket az ágakon. Majd amikor elkészültem, kaptam egy órát, hogy az udvaron megvívjam a karácsony délutáni hócsatát.
Talán hetet mutatott az óra, amikor anyám lekiabált értem, és amikor fölértem, bejelentette: már pedig járt itt a Jézuska, és aki jó volt egész évben, annak bizony hozott szép ajándékot.
Ugyan mi szépet hozhatott? – húztam el a szám. A kínai bádog géppisztolyt, amire annyira vágytam, tudtam jól, nem kapom meg. Dróttal kantározott távirányítós autó? Ugyan, hol lenne nekünk erre pénzünk, meg aztán az bele se férne abba a ruhásszekrény alján kucorgó dobozba – duzzogott még a fülemre tekeredő hajtincs is, amikor előbb leoltotta anyám a villanyt, majd csillagszóró fénye szakította szét a sötétet.
– Boldog karácsonyt! – sóhajtottuk mind a hárman, és mire átrepült a szobán az angyal, már ki is bólintottam a csomagot, ami egy könyvet rejtett.
– Most már tudsz olvasni, ez legyen életed első regénye – mosolygott rám apám, én pedig halkan szótagoltam a címét: Ro-bin-Ho-od.
– Robin Húd – úgy kell mondani, mert ez angol szó – magyarázta apám, és amikor ujjaim már a könyvhöz csomagolt csokoládé papírját tépte volna, anyám nyugalomra intett:
– Várj, van itt még más is – és a háta mögül előkapott három sárga, gyerekökölnyi golyót.
– Narancs! – tátottam el a számat, és észre sem vettem, hogy a nyálam a csokoládéra csöppen, onnan a könyvre, ami valami angolról szól, akinek a nevét sem tudom kimondani.
– Nem narancs. Ezt úgy hívják: mandarin – magyarázta apám.
– Mandarin? – bámultam rá dereka magasságából. – És az ehető?
– Jaj, de még mennyire! – nevetett anyám. És sokkal finomabb, mint a narancs.
Finomabb? És ezt honnan tudja? Hiszen ebben a szegedi házban, ahol vasárnap délután, de még ünnepnapokon is a zsíros kenyér volt legtöbb családban a desszert, ahol a földszinti szoba-konyha-spájzos odúkban kétgyerekes családok szoronganak, ahol a gang végén nyílt a közös vécé deszka ajtaja, és ahol salétrom szívja ki az erőt még a legvastagabb falakból is, ugyan ki evett már mandarint? Narancsot se sokan. Az olvasókönyvből megtanultuk: a világ legfinomabb gyümölcse az alma, talán a szőlő, tavaszi bolyongásaink során megtapasztaltuk: ezeknél is finomabb a félig éretten lopott cseresznye. De a mandarin?
– Megkóstolhatom? – néztem reménykedve anyámra.
– Három mandarin, három ember. Mindenkinek jut egy – osztotta szét a sárga golyókat anyám, rám parancsolva: csakis vacsora után.
A francba! – gyúródott gombóccá a düh a gyomromban, és lett akkora, hogy se halászlé, se töltött káposzta, de még sütemény se kívánkozott bele. A mandarint akarom! – mondtam anyámnak, amikor végre kihordta a tányérok.
– Az egyiket. Csakis az egyiket! – fejtette máris a sárga héjat, és nyomta kezembe a hitvány kis pöttyé zsugorodott gyümölcsöt. Majd megmutatta, hogyan fejtsem szét a gerezdeket, miként toljam be a számba szép lassan, hogy minél tovább érezzem az ízt.
De a kezem nem engedelmeskedett, mint ahogy a szám sem, nem volt nekem időm lassúságra. Csak haraptam, nyeltem, haraptam, nyeltem, arcomon csorgott az édes lé, én meg kapkodtam minden csöpp után az ujjaimmal, jaj, el ne vesszen, mert a mandarin, amiről azt sem tudtam pár perce még, hogy létezik a földön, olyan finom volt, mintha angyalok cukrozták volna.
– Csuda jó! És ahol ez terem, ott minden nap ezt esznek a gyerekek? – kérdeztem, amikor már gyomromban éreztem a nekem jutott mandarint.
– Már aki szereti – vonta meg a vállát anyám. Mert bizony nekem ez csöppet se ízlik – fintorgott hozzá, és úgy tartotta kezében a két gerezdtől megfosztott gyümölcsöt, mint aki azt keresi, hova is dobhatná.
– Tényleg nem olyan nagy ügy. A narancs jobb. Inkább azt kellett volna vennünk – bólogatott apám is, mintha a sarki, deszkapadlós boltban, ahol Mari néni volt az úr, hegyekben állnának a narancsok 1962 telén.
– Nem kéred? – nyújtotta felém, nem titkolt közönnyel az arcán, én pedig kaptam a mandarinért, mint nyúl után az égből lecsapó ragadozó madár.
– Megeheted az enyémet is – lökte elém mandarinját anyám is, és már indult a konyhába, mert fontos mosogatni valója akadt.
Hát ezeknek nincs szájuk? És a szájukban nincsen nyelv, ami érezné ezt a mennyei ízt? – álltam ott döbbenten a mandarinjaimmal, és csak faltam, nyeltem újra, hogy aztán szétterüljek az ágyon, és addig olvassam Robin Hood kalandjait (aki ugye Húdnak kell mondani) míg csak össze nem akaszkodott Little Johnnal.
Korán elnyomott az álom, így aztán korán is ébredtem. Szaladtam volna apámék szobájába, hogy megkérdezzem, a Jézuska nem hozott-e még legalább egy, csupán egyetlen mandarint, amikor meghallottam, ők is megkezdték már az új napot. Még ágyban feküdve, de már túl ez első cigin. A mandarinról beszéltek, aminél finomabb gyümölcs tényleg nincs a világon, és valami Jóska bácsiról, aki olyan ügyes volt, hogy hármat is tudott szerezni.
– Ha hozna megint hármat, ugye én is megehetek egyet. Na, jó, egy felet – mondta anyám apámnak. Én meg a csukott ajtóm át is láttam, hogy ajkain már ott ül a mosoly, ami ezerszer édesebb volt a legédesebb mandarinnál.
