Na, de ott van az augusztus, az kiszámíthatatlan. Ha minden jól megy, majdnem az egész hónapban Pekingben lesz. Ha ugyanis 20-a előtt jönne haza, az azt jelentené, hogy nem sikerült a triplázás. Sydney és Athén után a magyar vízilabdázók nem nyerik meg a harmadik olimpiát. Ez is benne van a kalapban persze, hiszen Athén óta tart a szerb „hosszú zárlat”. De a kapitány a malagai Eb óta már bizakodóbb. „Tavasszal még azt éreztem a tavalyi tapasztalatok alapján, hogy legalább két csapatnál gyengébbek vagyunk, és akkor még Montenegró játékerejét nem is ismertem. De ha a malagai formát át tudjuk menteni Pekingre, bármelyik Eb-elődöntős csapatot meg tudjuk verni.” Igaz, ha másképp nézzük, lehet félig üres is az a pohár: „Persze ezek bármelyike is megverhet minket.”
“Ha a malagai formát át tudjuk menteni Pekingre, bármelyik Eb-elődöntős csapatot meg tudjuk verni; persze ezek bármelyike is megverhet minket.”
Fotók: Hartyányi Norbert
A csapatban a háta mögött már nem Deninek, inkább Dénesnek hívják még azok is, akiket a pekingi tizenhármak közül több mint egy évtizede válogatott be a keretbe. Hatan a mostaniak közül Sydneyben is ott voltak. Ha most nem nyernek, kézenfekvő a kritika, hogy túl sokáig öregedtek együtt. Ám Kemény Dénes meggyőződése szerint ma ez a tizenhárom vízilabdázó alkotja a legjobb magyar csapatot. „Ki lehet ezt vagy azt hagyni, de ha a helyükön más lenne, nagy valószínűséggel gyengébb lenne a csapat. S még ha tudnám, hogy Pekingben egy gyengébb csapattal is nyerünk, akkor sem válogatnék másként, mert nem lennék igazságos. A sport arról szól, hogy akivel jobbak vagyunk, az legyen bent.”
Évtizedek óta belterjes és szövevényes organizmus az uszoda (ahogy a magyar pólósok a Csaszi, illetve Komjádi, a Sport, a Tüzér utca, a Szőnyi út világát megszemélyesítik), saját értékrenddel, hierarchiával és tájékoztatási eszközzel, a zuhanyhíradóval. „Az uszoda – érzékeli a rezdülésekből – most egységesen a csapat mögött áll. Talán csak egy-két irigy vagy éppen sértett embert kivéve. De nagy összeggel még ők se mernének most arra fogadni, hogy nem nyerünk megint olimpiát.”
Ha valakinek, neki tudnia kell, mit gondol az uszoda. Itt nőtt fel, azóta, hogy egy válást követően, 3 éves korában magára maradt az édesapjával. Kemény „Fecsó”, a BVSC játékosa majd edzője, a MÁV főmérnöke hordozta magával a Szőnyi útra. Két dolgot szokott visszatérően emlegetni: „én a Fecsó produktuma vagyok”, és hogy „mindent a vízilabdának köszönhetek”. Erős kombináció.
Játékosként azonban nem ért fel a csúcsra, nincsenek olimpiai, világbajnoki érmei. „Hetvenháromban, amikor én még csak 19 éves voltam, egy jó átlagéletkorú csapat nyert világbajnokságot. Nem férhettem oda.” Azután 1976-ban Csapóék megnyerték az olimpiát is. Kemény Dénessel 1974 és 1986 között, tizenhárom szezonon keresztül számoltak ugyan a szövetségi kapitányok, de nem tudott gyökeret verni a válogatottban. „Csapót, Faragót, Szívóst, akik az én posztomon játszottak, tehetségesebbeknek tartom, de ha ők a fiatalabbak, ki tudja, hogy meg tudták volna-e mutatni?”
Mert azért a montreali olimpia évében, amikor még mindenki csak idehaza játszott, Kemény Dénes az évad harmadik legeredményesebb játékosa volt. „Abban az évben a teljesítményem alapján válogatott szintet nyújtottam. De nem jöttem szóba a keretben.” Nem beszél róla, így csak találgatni lehet; ezek az emlékek mennyire játszanak közre abban, hogy nála a tizenhárom poszt mindegyikéért az utolsó pillanatig meg kell küzdeni. És csak a teljesítmény számít. Csupán annyit mond: „Ha a válogatásnál az egyéni szimpátia, vagy bármi más döntene, és nem a mutatott teljesítmény alapján, a saját meggyőződésem szerinti legerősebb csapatot állítom össze, akkor nemcsak annak ártok, aki kimaradt, hanem a többi tizenkettőnek is, akik mellé nem a legerősebb tizenharmadikat választottam. Ezt meg nem tehetem meg velük.”
A játéktudása mindenesetre már ifiként elég volt ahhoz, hogy sokat utazzon külföldre. Ennek köszönhetően tanult meg igazán angolul, nem a gimnázium tagozatos osztályában. Azt pedig, hogy egyetemre járjon, Fecsó is, és az uszoda is magától értetődőnek tartotta. A hetvenes évek válogatott szintű pólójához hozzátartozott a diploma.
Édesapját elsősorban az érdekelte, hogy nemzetközi szakmája legyen, mert ki tudja, mit hoz az élet. Jog, bölcsészkar kizárva. „Az orvosi tűnt a legjobbnak, meg nekem is tetszett, hogy doktor úr leszek, de az állatorvosit választottam, például azért, mert mégiscsak kisebb a felelősség, ha hibázok.” Miután sikeresen államvizsgázott, a tanulmányi osztályról egyből felhívta Fecsót. „Csak a titkárnője volt a szobában. Kértem, mondja meg az apunak, hogy a doktor Kemény Dénes kereste.” Amúgy soha többet nem mutatkozott be így, pedig tizennyolc évet praktizált. Ebből tízet Olaszországban.
Comóban, ebben a svájci határhoz közeli városkában a nyolcvanas évek közepén szükség volt egy jó vízilabda-játékosra, majd edzőre, és volt egy hely az állatorvosi klinikán. Tíz idilli esztendő: másfél év alatt olyan jól megtanult olaszul, hogy a délebbről érkezetteknek már el tudta adni magát született comóiként, elismerésre méltó eredményeket ért el a városi kiscsapattal, a szabad hétvégeken síelt vagy kirándult a környező hegyekben a családdal – két nagyobb fia itt született. Nyaranta néhány hét itthon, az amúgy sem rossz anyagi helyzetet pedig tovább erősítette pár üzleti vállalkozással. Király.
Aki nem az uszodában nőtt fel, az úgysem érti, hogy ezt az életet minek kellett felcserélni a kilencvenes évek közepén (Bokros-csomag) a magyar szövetségi kapitányéval. A csapat már húsz éve nem nyert olimpiát, de elvárások voltak. Például addig csak olimpiai vagy világbajnok ült a kispadon. A jövedelem nagyjából egyharmada a „comói összetettnek”, az állatorvosi szakmát el kell felejteni. A fél uszoda elkezdi fenni késeit, főleg, hogy a messziről jött ember nagyot mond: Sydneyben olimpiai bajnoknak kell lennünk.
A szigeti Grand Hotel éttermében ülünk. Semmi különös, de praktikus: vége a délelőtti edzésnek, közel van a Sporthoz, úgyszólván törzshely. „Tudom, hogy nem így illik, de otthon érzem magam” – nyúl kézzel a kenyeres kosárba. Gyorsan elintézi a rendelést: mivel most nála van a nagyobbik fia az első házasságából, és otthon magyaros ételekkel kell kielégíteni egy gimnazista csillapíthatatlan étvágyát, így most halat eszik. Meg az is a választás mellett szól, hogy „ezt sikerült elolvasnom” az apró betűs étlapról. Múlnak az évek. Egyébként is úgy nehezebb olvasni, ha az ember fél szemmel mindig a mobilt nézi. Az elmúlt tizennégy év alatt eléggé összenőttek, bár viharos a kapcsolat: az Eb alatt meg előtte egy hétig szakítottak.
„Boldog idő volt. Még sms-t se fogadtam, mert akkor elvárják, hogy írjak vagy hívjam őket vissza. A mobiltelefon, amennyire nélkülözhetetlen annak, aki szereti a természetet meg a családját, legalább annyira átok.” Viszont régebben órákat vett el a felkészülés időszakából, hogy egyszerű problémákat elintézzen, most ezek néhány percet vesznek igénybe. „Régebben három-négy támogató, plusz az állam el tudta tartani a csapatot. Most nyolc-kilenc fő támogatónk van, megháromszorozódott az elmúlt tíz évben a költségvetés.” Ugyanakkor a több szponzor sokkal több elfoglaltság is, nem beszélve a megnégyszereződött médiaérdeklődésről, az időközben létrejött tévécsatornák, sajtótermékek, internetes fórumok kiszolgálásáról. „Most is ezért vagyunk itt” – leplezi egy mosollyal, hogy, két héttel az olimpia előtt alighanem a háta közepére kívánja az ismétlődő kérdések, ismétlődő válaszok időrabló rutinját. De hát végtére is „a támogatók pénzéből élünk, a média pedig közvetít a szurkolók és a csapat között”. Ez az ára.
Ma már azért versenyképesek a magyar pólós fizetések, bár az olasz, de akár a montenegrói klubokhoz képest (miután ott „a vízilabda lett az országban a legnagyobb népbutítás”,) az itthon játszók fizetése még mindig úgy 50 százalékkal alacsonyabb. A válogatott költségvetése is sokkal kisebb, mint, horvátoké vagy akár a görögöké, de azért „nem elhanyagolható összeget és prémiumot” kap a keret, s most az olimpián marad a kapitány számára bizonyos mozgástér is.
Amit ezúttal sem arra használ majd fel, hogy differenciáljon. „Ha csak nem kapok erre nyomós okot. Mert az előfordulhat, hogy valaki bizonyos dolgokban olyan szinten tesz a csapat érdeke ellen – destruktív, vagy egyénieskedő, önző, nemcsak a játékban –, hogy ezt a prémiumosztásnál érzékeltetni kell vele.” De ez csupán teória, ilyen még tizenegy év alatt nem fordult elő. Az viszont biztos, ha valaki kiemelkedően játszik, azért nem kap többet, mert a társak nélkül nincs eredmény. „Az adott összegekből egyébként sem tudnék olyan mértékben differenciálni, ami megérné, hogy én kreáljak feszültséget azok között, akik Isten segítségével jól megvannak egymással.” (Eszembe jut: olvastam, hogy a legendás Aranycsapatban Puskás és Bozsik egész más kategóriába esett, mint Kocsis vagy Czibor. A 7:1-es pesti magyar–angol előtt ők 200-200 ezret osztottak maguknak, Kockáék meg csak 10-10 ezret kaptak.)
Azt mondja Kemény Dénes, hogy amióta szövetségi kapitány, nem változtak az alapelvei, mert csak kevés alapelve van. Ráadásul még Comóban gyorsan kinevelték belőle a hazulról hozott vezérürü szemléletet. „A magyar sportmentalitás mindig arról szólt, hogy van néhány nagyszerű játékosa a csapatnak, akiket kiemelt figyelemmel kezel az edző. Ezek vagy hozzák az eredményt, vagy nem. A többi az kiegészítő. De nem lehet egységes az a csapat, ahol néhány játékos mást engedhet meg magának, mint a többi.”
Olaszországban, amikor elkezdett fiatalokat edzeni, rögtön mondták, hogy ne csak azzal a két tehetséges tizenévessel foglalkozzon, hiszen mindegyikük fizeti a tagdíjat. Mindegyik fontos lehet a kellő pillanatban. „Azok a játékosok, akikkel folyamatosan éreztetik, hogy ők sokkal gyengébbek, mint a társaik, akkor, amikor egy picit kellene hozzátenni a győzelemhez, képtelenek erre, mert nincsenek abba a helyzetbe hozva, hogy a saját belső miliőjük rendben legyen, és tudjanak produkálni. Ha belegondolunk a saját győzelmeinkbe, nagyon sok olyan mérkőzésünk volt, amikor azt az egy gólt, amivel nyertünk, nem kiemelkedő tudású, hanem a csapat középsávjához tartozó játékos hozta.” (Bernben Puskás Öcsi sérülten játszott, mégis mindenki tőle várta, hogy gólokat rúg majd a németeknek. Azután további ötven évet kellett várni arra, hogy egy magyar csapat a mindent eldöntő mérkőzésen, vert helyzetből fordítani tudjon: 2004 Athén, vízilabdadöntő.)
Pénteken valamennyien együtt mentek el Kolonics György temetésére: a csapat már az előző hétfőn azzal fogadta, hogy az esti Unicum-kupa meccs ellenére így szeretnék. Mondta nekik, hogy a Városmajor utcai kardiológiai intézetben mindenkit szeretettel várnak egy előre egyeztetett időpontban, és a 36 éves Benedek Tibor (aki másfél évet kihagyott a válogatottban szívritmuszavarok miatt) eleinte még poénkodott, hogy aki majrézik, úgyse megy el, nehogy már találjanak valamit – de a végén abban maradtak, hogy mindenki elvégezteti a vizsgálatokat. Kemény Dénest is rávették.
Talán az óvatosság sem árt, de azt még fontosabbnak tartja, hogy megfelelő pillanatokban kinyissa a szelepeket. Az olimpiai faluban az első meccs (Montenegró) előtt hat napot töltenek együtt, már most tudja, hogy ad majd egy kimenőt, „egy kultúrnapot, vacsorával egybekötve”. A krónikások másnap valószínűleg nem számolnak majd össze 240 üveg sört, mint a sevillai Eb-n, a szállás és a reptér közötti háromórás úton. Egyrészt akkor már túl voltak a győztes döntőn, másrészt azóta eltelt tíz év. Egyébként is „van hozzá érzékük”, hogy meddig menjenek el, ő nem szól bele. „Az a fontos, hogy kiegyensúlyozottak legyenek, és jól játsszanak. A végeredmény érdekel.”
De azért nem kimenő előtt szokta a csapatnak felidézni Fecsó egyik legendás mondását: félig berúgni kidobott pénz. Ez arról szól, hogy az ember bármit is csinál, a lehető legmagasabb szintre törekedjen. Ne elégedjen meg azzal, hogy az állatorvosok között a legjobb vízilabdázó, vagy a vízilabdázók között a legjobb állatorvos. Ha vízisíelni kezd, jusson el a csúcsra, a mezítlábas siklásig. Ha havon síel, versenyzők és kitűzött karók között tökéletesítse a technikáját.
Bár Kemény Dénes számára ma már a feszültség oldását, a belső egyensúlyt, a tökéletesség igényét leginkább a magasles jelenti. Októberben ott gondolja majd át, hogyan tovább – már ha marad idő az elmélkedésre. Mert olyankor a dámok nem viccelnek. Barcognak.
