Isabel Allende, a harminc évvel ezelőtt Chile elinökévé választott és huszonhét esztendeje a katonai puccs rohamában elpusztított Salvador Allende lánya az elmúlt héten sírva fakadt a chilei legfelső bíróság épületének előcsarnokában. Az örömtől. “Milyen messzire jutottunk. Mától kezdve nem kell félnünk attól, amit ez az ember jelent. Most fedezzük fel, hogy igazi demokráciát építünk ebben az országban.”
Az alkalmat az örömkönnyekre a bíróság azon döntése szolgáltatta, amely megfosztotta Pinochet tábornokot, az ország hajdani diktátorát a büntetőjogi immunitástól. Az életfogytig tartó büntetlenség volt az a páncél, amely a ma 84 esztendős diktátort 1990 óta megvédte az igazságszolgáltatástól. Ezt kapta ajándékba, amikor tizenhét évig tartó uralom után elhagyta hivatalát.
PEREK LAVINÁJA INDULHAT. A bíróság pillanatnyilag egyetlen gyilkosságsorozatot emelt ki: a “halálkaraván” ügyét. Ezt bizonyítottan Pinochet jóváhagyásával szervezték meg, és a tiszti különítmény az 1973-as puccs után 70 “különösen veszélyes” politikai foglyot mészárolt le. Erre az esetre hivatkozott a bíróság, de maga az ítélet, Pinochet immunitás-páncéljának átszakítása elindíthatja végre a perek lavináját, és feltárulhat az egész terrorhullám rejtett háttere.
A Santiagóban hozott ítélet nemzetközi áttörést is jelent. Üzeni, hogy volt diktátorok saját hajdani vadászterületükön sem lehetnek biztonságban.
Két évvel ezelőtt még más volt a helyzet: 1998 októberében egy spanyol vizsgálóbíró döntése alapján a Londonban vizitelő ex-diktátort letartóztatták, azt követően pedig majd’ fél tucat ország kérte kiadatását. Tizenöt havi jogi huzavona után azonban ez év januárjában a brit belügyminiszter hosszú nemzetközi pozícióharc után meghátrált, s engedélyezte, hogy Pinochet visszatérjen Chilébe az immunitás védelme alá.
Még mielőtt London visszavonulót fújt volna, egy francia politológus azon örvendezett: “A világ elérkezett odáig, hogy a kegyetlenségek elkövetői nem bújhatnak el többé a globális faluban.” Az akkori londoni döntés azonban arra utalt, hogy amennyiben a delikvens nem teszi ki könnyelműen a lábát (mint Pinochet tette) a maga falujából, úgy elbújhat a büntetés elől.
A santiagói ítélet ehhez képest hoz új fordulatot. Ám egyúttal azt is bizonyítja, hogy egy ilyen lépéshez fokozatosan kiérlelt belső hatalmi átrendeződés kell. Éppen egy héttel azután, hogy London meghátrált, s a bűnöst visszaküldte az immunitás páncélja mögé, Chilében a kormányon lévő centrista koalíció szocialista jelöltje győzött a választásokon, így huszonhét év óta először – kereszténydemokrata államfők után – Ricardo Lagos személyében szocialista elnök költözött a Moneda palotába. Azóta szobrot állítottak a puccsban elpusztult Allende elnöknek a palota előtti téren, s közel három évtized után eltüntették a homlokzatról a véres puccs golyónyomait.
Ez annyiban tükrözött politikai érlelődést is, hogy Pinochet híveinek (és esetleg a tisztikar egyes csoportjainak) erőszakos reakciójától tartva, annak idején ugyanez a centrista koalíció ajándékozta Pinochetnek az immunitás páncélját, amelynek legfelsőbb bírósága most megfosztotta tőle. Társadalmi méretű félelem halványult el tíz év alatt, és ez teremtette meg azt a légkört, amelyben a santiagói ítélet megszülethetett.
Ennek a fordulatnak a nemzetközi hatása feltehetően először az amerikai politikában mutatkozik majd. A bírósági döntést közölve a Washington Post így fogalmazott: “Pinochetet most bíróság elé lehet állítani legalább egy részéért azoknak az atrocitásoknak, amelyek követték a demokratikusan megválasztott szocialista elnököt megdöntő, amerikai részről is támogatott puccsot.”
WASHINGTON IS MAGÁBA SZÁLL? Ez még nem hivatalos szóhasználat. De első ízben veti fel azt a (halovány) lehetőséget, hogy Washingtonban megnevezzék a chilei hadsereg akkori vezérkari főnökét, Schneider tábornokot, majd utódját, Prats tábornokot elpusztító, a Pinochet-féle puccs előtt az utat szabaddá tévő gyilkosságok felelőseit.
A Santiagóban meghozott bírósági döntés ezért és még tucatnyi ok miatt elvben akár nemzetközi érvényű modellé válhat. De egyben óv is az illúzióktól. Pozitív értelemben ugyan, de azért ugyanazt szemlélteti, mint a továbbra is regnáló Milosevics, vagy Szaddam Husszein példája: a politikai morál és a hatalom ősi küzdelmében még mindig a hatalmi erőviszonyok változásától függ az elemi politikai erkölcs érvényesülése – és nem fordítva.
A santiagói döntést is csak ez tette lehetővé. Isabel Allende örömkönnyei tiszteletet érdemelnek. De a párbajnak nincs vége. –
