Többféle elméleti lehetőséggel találkozunk az infiláció okait vizsgálva. A monetáris elmélet szerint az alapvető ok a túlzott pénzkibocsátás; annak megfékezése magát az inflációt is visszafogja. Institucionalista megközelítésben az ellentétes érdekű társadalmi csoportok elosztási jellegű harca okozza az árak (és a bérek) emelkedését, aminek vagy adminisztratív eszközökkel, vagy szociális paktummal lehet véget vetni. Nem lenne meglepő, ha az utóbbi évek tapasztalatai alapján egyszer csak megszületne az infláció PR-elmélete (public relations), amely kimutatná, hogy az árszínvonal alapvetően a kormányzati imázs, a pénzügyi várakozások és a tömeghangulat összjátékának eredője.
Az infláció PR-elmélete arra a megfigyelésre épülhetne – s ezt akár Járai első törvényének is nevezhetnénk -, miszerint az antiinflációs célkitűzéseket fontosabb deklarálni, mint teljesíteni. Pedig – ha számítana a meghirdetett elképzelés – bőven akadna tennivaló ma is. Mint ahogy egy évvel ezelőtt a költségvetésben mutatkoztak “csúnya számok”, most az áralakulás divergál erősen az év elején megcélzott iránytól.
NEM A KIJELÖLT PÁLYÁN. Ezzel együtt nemcsak az vált nyilvánvalóvá, hogy a kormány által 2000-re megadott inflációs adatok nem teljesülnek, hanem az is, hogy a gazdaság pályája eltér attól, amit a tavaly kibocsátott hároméves pénzügyi terv előirányzott. Ha a tervek – és főleg a középtávúak – azért készülnének, hogy komolyan vegyék azokat, a kormánynak most kötelessége lenne költekezését csökkenteni, a jegybankot kamatemelésre ösztönözni, visszafogni a lakás- és egyéb hitelezést, eltekinteni a minimál- és minden más bér jelentősebb emelésétől, valamint a sztrádaépítési hírbombáktól. Mindez nem történik meg – nagyon helyesen. A hároméves terv ugyanis a 2002-es EU-csatlakozással szinkronban végrehajtható EMU-csatlakozásról szólt, ami egyre kevésbé aktuális.
Bár egyes szakértők szerint a forintot már az EU-csatlakozás előtt is le lehetne cserélni euróra, be kell látni, hogy vannak fontosabb feladatok is ennél. A konvergencia az árarányoknak az unióhoz való igazítását is jelenti, ezt viszont akadályozná az infláció erőszakos elfojtása. Lehet, hogy gyorsan közelednénk a maastrichti kritériumokhoz, de ez a konvergencia nem lenne fenntartható.
Az inflációról 2000-re kiadott 6 százalékos kormányzati előrejelzés az EU mellett elsősorban az alkalmazottaknak és a nyugdíjasoknak szólt. Azóta az utóbbiak ismétlődő ígéreteket hallhatnak arról, hogy az év vége felé meg fogják kapni azt a különbözetet, ami egy 6 százaléknál magasabb infláció esetén járna nekik.
Ez a megoldás alkalmas arra, hogy a tisztességesség látszatát keltse, el kell azonban mondani róla, hogy hatása nem kifejezetten anticiklikus, amennyiben az év végi kárpótlás szinte szükségszerűen a karácsonyi bevásárlási mizériát fogja súlyosbítani. Arról nem is beszélve, hogy a kormány nem tisztázta: fizet-e kamatot (akár késedelmit) a hibás kalkuláció miatt elmaradt nyugdíjakért. No persze, a nyugdíjasok érdekeit keményen védi a kormány, amely megakadályozta a drasztikus gyógyszeráremelést. Hasonlóképp áll ki a gépesített polgárok védelmében is, szigorúan bírálva a nemzeti olajtársaság fondorlatos vezetését.
A kormányzati irgum-burgum az úgynevezett piacgazdaságokban is az antiinflációs eszköztár részét képezi. Ennek tankönyvezett példája volt, amikor a hatvanas évek elején a US Steel vezetése egyik napról a másikra 6 dollárral megemelte a nyersacél tonnánkénti árát, pedig korábban antiinflációs alkut kötött a szakszervezetekkel. Kennedy elnök a felháborító eseményt így kommentálta: “Néhány menedzser, akinek magánhatalom és profitnövelés iránti vágya meghaladja társadalmi felelősségérzetét, teljes közönyt mutatott 185 millió amerikai érdekei iránt.” A pénzügyminisztérium ezután adóellenőrzéssel, az igazságügy pedig trösztellenes vizsgálattal fenyegette meg az acélipari vállalatot. A Pentagon bejelentette, hogy csak olcsóbb acélt hajlandó vásárolni, még ha azt külföldről kell is bevinni. A US Steel meghátrált, és két nappal az áremelés után helyreállította az eredeti helyzetet.
ÁLLAMÉRDEKEK. Nos, a Mol Rt. státusát és a benzinár összetételét ismerve azért annyi különbség sejthető, hogy a hazai üzemanyagárak alakulását illetően elsősorban nem egy magánmonopólium vezetésének profithajhászása, hanem az államkassza adóbevételi óhaja fejti ki hatását. Az eredmény növelésére irányuló törekvés pedig a benzin- és a gázár mozgása közötti kapcsolat miatt a piacgazdaságra való áttérés, illetőleg az EU-csatlakozás mélyrétegeiben rejlő okokkal is összefügg.
Mindebből az következik, hogy a magyarországi dezinfláció olyan fázisba érkezett, ahol 1-2 százalékpontos további csökkenést erőltetni fölösleges, ha az egyébként restriktív hatással járna. Úgy tűnik, a 6-9 százalékos mezőben mozgó inflációs ráta a nemzetközi partnerek szemében is megtestesíti az árstabilitást, amennyiben – és itt jönnek a PR-szempontok – a kormány hihető deklarációkat és gesztusokat produkál az antiinflációs politika terén. A tervezettnél magasabb infláció tehát nem a gazdaság túlfűtöttségének a jele, ebből a szempontból egyelőre csak a korai kánikula miatt lehet panaszunk. –
