Kiszorulóban vannak a gyűjtők a hazai műtárgypiacról. A vásárlók többsége inkább pénzügyi befektető jó esetben műélvező – de műértőnek kevéssé mondható – vállalkozó. Az üzlet szempontjából ez persze nem rossz, legalább is addig nem, amíg az említett vevők pénzforrásai bőségesek, Az elmúlt esztendő, valamint az idei első félév kedvező pénzpiaci folyamatai rég nem látott lendületet adtak a műtárgypiacnak. Míg 1997-ben 1,6 milliárd forintos forgalmat bonyolítottak le a hazai árveréseken, az idén június végéig már 1 milliárd forintot jelzett a mérleg. Miután a második hat hónap eredményei rendszerint jóval meghaladják az elsőét, nem irreális a remény, hogy az éves összteljesítmény elérheti a 2,5 milliárd forintot. Persze csak akkor, ha azok a bizonyos források nem apadnak el. Amíg a szekér megy, senki nem foglalkozik azzal, hogy ki húzza. A jelenlegi pénzpiaci válság azonban aktuálissá teszi a kérdést, hogy kik is a főszereplők a mai magyar műtárgypiacon. Ha valódi kilétüket nem is lehet megtudni, jellegükre azért a folyamatok rávilágítanak.
Az idei aukciók általános jellemzője a tételszám rohamos emelkedése és a kikiáltási árak viszonylag magas szintje. A minőség inkább közepesnek mondható, s csökken az igazán kimagasló alkotások aránya. Az is igaz, hogy az ilyen darabok árát – persze ha az alkotó neve eléggé közismert, azaz nem csak az igazi műértő számára jelent valamit – gyakran az egekig srófolják a licitálók. Ugyanez igaz a látványos, dekoratív, nagyméretű, ám jóindulattal közepes szintet képviselő, díszes rámába foglalt festményekre is. A „régiség” szintén jó útlevélnek számít a vevőkör szemében.
Ez a kör egyértelműen nem a gyűjtőket, hanem sokkal inkább az olyan befektetőket jelenti, akik több vasat tartanak a tűzben. Az ő közeljövőbeli viselkedésük viszont pillanatnyilag nagyon is kétséges.
A befektetők a minőségbe menekítik a pénzüket – mondják summásan a szakértők a tőzsdeválságot elemezve, De vajon a műtárgy minek számít. Különösen érvényes ez a kérdés egy olyan országban, mint a miénk, ahol nemhogy a műtárgypiaci befektetéseknek, de a tőzsdeválságoknak sincs legújabb kori hagyománya. Így kiszámíthatatlan, hogy a befektető sietősen megválik-e frissen összegyűjtött műtárgyaitól – ami annak fényében, hogy ezek az ő számára nem féltve őrzött kincsek, logikus lépés lehet -, vagy netán a tőzsdéről kimenekített pénzéből éppen műtárgyfelvásárlásba kezd. Minderre karácsonyig talán választ kapunk.
Lehetőség bőven kínálkozik a megmérettetésre. A szeptember közepén elindult második féléves aukciós szezonban harmincegynéhány nagy rendezvényen kínálják portékáikat a galériák. Ha csak az eddig lezajlottak katalógusait nézzük, a választékban – legalább is a mennyiséget illetően – nem lesz hiba. A szezont indító Polgár Galériának 270 oldalra volt szüksége 750 tételes kollekciójának bemutatásához. A BÁV 282 tételt árult ki egyetlen gyűjteményből, majd sort kerített 240 ékszer átverésére is. A Kieselbach Galéria – a hazai mezőny idei ranglistavezetője, amely a tavaszi szezonban leütési áron számolva 269 millió forintos forgalommal dicsekedhetett, tavaly pedig két árverésből 285 millió forintos bevételt ért el – a múlt hét végén a Vígszínházban „lépett fel”, csaknem 400 tétellel (lásd külön írásunkat a 14. oldalon). E hét elején pedig a Belvárosi Aukciósház több mint 200 festményt, grafikát, ezen felül szobrokat, bútorokat, műtárgyakat, ékszereket kínált eladásra.
Az aukciós porond következő fellépője a piac közismert alakja, ám e szerepkörben most debütál. Virág Judit művészettörténészt a nagyközönség eddig árverésvezetőként ismerte; október elején viszont – a Mű-terem Galéria vezetőjeként – saját „portékával” lép fel. A másfélszáz tételes gyűjteményt bemutató katalógus gondos előkészítő munkára vall, a nyugati gyakorlatnak megfelelően a legfontosabb képek eredetét bizonyító tanulmányokat is közzétesz, nyomon kísérve a művek eddigi sorsát. A neves művészettörténészek írásai minden bizonnyal segítik a kevéssé értő közönséget is a döntésben. Virág Judit kínálata az átlagtól eltérően nem szűkölködik a sztárdarabokban (ugyanezt e szezonban talán csak a Kieselbach Galériáról lehetett elmondani). A rendezvényen Boromissza Tibor Tavasz Nagybányán című műve lesz az első kép, amely egymillió forint felett kerülhet új tulajdonosához. Több alkotás kerül kalapács alá Perlott-Csaba Vilmostól: a Notre Dame a Szajna felől címűre 1,2 milliónál indulhat a licitálás, a Verőfényes Nagybányai udvar indulóára ennek a duplája lesz. Ifj. Czene Béla alkotása, a Páris ítélete című, fára festett olajkép szintén minimum 1,2 millióért eladó. Ritkaságszámba megy az árveréseken Szinyei Merse Pál; most a művész Esős táj című képéért 2 millió forintról kezdődhet a verseny. Izgalmat okoz majd minden bizonnyal egy sokáig elveszettnek hitt darab, idősebb Markó Károly Vénusz és Ámor című képe, amelyet az eddigi ismeretek szerint Bécsben, 1921-ben árvereztek el utoljára; most 3 millió forint lesz a kikiáltási ára. Teknősbéka mint a hosszú élet titka címet viseli Tornai Gyula műve – a keleties hangulatú alkotást 2 millióról indítja a Mű-terem Galéria. A festmények milliós kategóriáját fémjelzi még egy Szőnyi-kép, Vajda Lajos pasztellja, Schönberger Armand, Kmetty János műve, Aba-Novák Vilmos alkotása és két Czóbel-mű. Ugyancsak millió feletti árról indul egy Scheiber Hugó, egy Kádár Béla és egy Gulácsy-alkotás; e képek Barabás Béla hagyatékából származnak.
A Mű-terem aukciójának legérdekesebb képe azonban minden bizonnyal Rippl-Rónai József védett, Zorka kékköves gyűrűvel című képe lesz; a Zorka ciklus egyik legkorábbi darabjáért 3 millió forintról indulhat az alku. Külön érdekesség, hogy Polgárék szeptember közepi árverésén ugyanennyiről indult egy Zorka-portré, amelynél 7,5 millió forintnál csapott le a kalapács. Részletes háttér anyag világít rá a szobrok „legjét” jelentő Róna József alkotásra: a Megszorult faun kikiáltási ára 1,4 millió forint.
Virág Judit után Soóky Marietta veszi kézbe a kalapácsot a Nagyházi Galériában, amelynek kasszáját az elmúlt esztendőben öt rendezvényen mintegy 360 millió forint gazdagította, az idei első félév mérlege pedig négy árverésből befolyt közel 197 millió forintnyi forgalom. Náluk október 6-án régi mesterek és XIX. századi alkotók műveiért szállhat ringbe a közönség, másnap pedig műtárgyárverésre kerül sor. A kiváló minőségű antik festmények racionális árról indulnak, alig néhány mű szerepel az egymillió forint feletti kikiáltási kategóriában. Ez utóbbiak között kiemelésre méltó Molnár József Örömnapok Pompejiben című műve (1,2 millió forint) , vagy egy másik múlt századi kép, „Trevani, A” jelzéssel (3 millió forint). A szobrok között egy XVI. századi velencei szobrász Triton című bronz alkotását (1,2 millió) kell a csúcsdarabok között említeni. A műtárgyválaszték egésze kiváló minőségű. Csodás Habán céhkorsó (340 ezer), Gallé kaspó (280 ezer), XIX. századi francia zsebnapóra (240 ezer), szebbnél szebb ezüsttárgyak, bútorok és szőnyegkülönlegességek szerepelnek a kínálatban.
Nagyházi Csaba és felesége, Soóky Marietta tudatosan válogatta össze az anyagot, megszokott vevőkörük igényeinek megfelelve. A minőségi kínálat annak a kívánatos piaci átrendeződésnek a jegyében állt össze, amelynek eredményeként az egyes aukciósházak megszűnhetnek „szatócsboltként” működni, s inkább egy bizonyos ízlést próbálnak kiszolgálni – a lehető legmagasabb színvonalon. Hogy Nagyháziék próbálkozása sikeres lesz-e, az eldől október elején, s addigra talán az is kiderül, melyik utat választják a piac szereplői. A múlt heti Kieselbach-árverés üzenete mindenesetre biztató volt, hiszen a felkínált anyag 80 százaléka elkelt, a mintegy 25 százalékos átlagos licitár-növekedés pedig art jelezte, hogy a vásárlókedv a tőkepiaci gondok ellenére vagy éppen amiatt – töretlen.
