Vállalati szinten a rendszerváltás igazából akkor kezdődik, amikor a cégek – túljutván az első, halogató szakaszon – a stratégiai alkalmazkodás periódusához érnek. Erre a változásokkal való szembenézés, s ennek nyomán a tevékenység átalakítása a jellemző. A szerkezeti feszültségek megszüntetése történhet passzív módon, a tevékenység zsugorításával, illetőleg aktívan, az életképes részek fejlesztésével, új termékek és piacok megnyitásával. Utóbbi lépések nyilvánvalóan komoly invesztíciókat igényelnek, minek köszönhetően a beruházási tevékenység változása az átalakuló országokban jól jelzi, hogy tömegesen megkezdődött-e a stratégiai alkalmazkodás. Erre az összefüggésre alapozott az az 1996-os kutatás is, amely Csehország, Lengyelország, Magyarország, valamint a keleti német tartományok területén kiküldött, több mint ezer iparvállalat által kitöltött kérdőívből igyekezett következtetéseket levonni. A felmérés az 1992 és 1995 közötti időszakra terjedt ki. Korábban a szóban forgó országok súlyos egyensúlyi nehézségekkel küszködtek, s az intézményi átalakulás is éppen csak elkezdődött, így az aktív vállalati alkalmazkodás feltételei még kedvezőtlenek voltak.
A mintába bekerült vállalatok a négy gazdaság jelentékeny részét fedték le: a vizsgált kör az összes ipari értékesítés 8-25 százalékát, az ipari foglalkoztatottak 5-14 százalékát, az ipari beruházásoknak pedig 6-10 százalékát adta. Vegyesen szerepeltek benne különböző tulajdonú cégek, s kisebb és nagyobb vállalkozások is. A külföldi vállalatok leginkább a magyar mintában, az államiak Lengyelországban voltak képviselve; Németországnál a kisméretű cégek reprezentációja volt magas, a cseheknél pedig a kuponos privatizációval magánosítottaké. Ugyanakkor jelentős súllyal szerepeltek olyan vállalatok is, amelyeket a kiszemelt periódusban alapítottak.
Érdekes módon, a beruházások és az értékesítések közt egyik országban sem mutatkozott érdemi összefüggés: a forgalom növekedése vagy csökkenése az adott évben nem járt együtt a beruházások hasonló irányú mozgásával (lásd az alábbi grafikont). Sőt, időnként egyenesen ellentétes volt a trend (miközben a növekedési ütemek mindenhol jelentős hullámzást mutattak). Elmondható tehát, hogy a beruházások mennyiségét az árbevétel részeként rendelkezésre álló források mennyisége nem határozta meg.
Ha az invesztíciók értéket közvetlenül az értékesítési árbevételhez mérjük, akkor kitűnik, átlagosan milyen mértékű beruházási erőfeszítésre voltak hajlandóak a vállalatok. (E mutatónál a beruházásokhoz számítottuk a vállalatfelvásárlásokat és értékpapír-befektetéseket is; a célunk ugyanis az volt, hogy valamennyi befektethető forrást felöleljük, majd megvizsgáljuk, hogy ebből mennyi jutott tényleges beruházásra.)
A szóban forgó fajlagos mutató országonként rendkívül nagy eltéréseket mutat (lásd a grafikont a 33. oldalon). Németországban tartósan az értékesítés egyötödét tették ki a beruházások; ez tisztán üzleti alapon képtelenségnek tűnik, ám ekkoriban – amint azt a saját finanszírozási források alacsony aránya mutatja – a német állam igencsak mélyen a zsebébe nyúlt. Kérdés, vajon ezek az invesztíciók mennyire lehettek hatásosak. Az mindenesetre elgondolkodtató, hogy a keletnémet gazdaság növekedési üteme tavaly már a szövetségi átlagot sem érte el.
A cseh beruházási erőfeszítés mértéke már jóval kisebb volt, s szembeötlő az építések magas aránya (ez főként az energetikai fejlesztéseknek köszönhető). A gépi beruházások aránya nálunk és a keletnémet tartományokban kimagasló, ami mindenképpen jelentős műszaki korszerűsödést sejtet – legalábbis azoknál a cégeknél, amelyek érdemi beruházási tevékenységet folytattak (az invesztíciók zöme a mintában szereplő vállalatok egyharmadához kötődött). Figyelemre méltó, hogy a lengyel beruházási erőfeszítés volt a legkisebb (noha ott a gazdaság már az idő tájt is növekedési pályára állt). Mi több, a felhasználható forrásoknak viszonylag csak kisebb hányadát fordították építésre és gépi beruházásokra; főleg ez utóbbi érték volt alacsony. Ebből egyrészt az adódik, hogy Lengyelországban érezhető volt az értékpapír-befektetések beruházásokat kiszorító hatása, másrészt pedig az invesztíciók kevésbé szolgálták a géppark korszerűsödését. Az sem kizárt, hogy mindebben az erős szakszervezeti ellenállás munkahelymegőrző törekvései is közrejátszhattak.
Az önfinanszírozás mértéke Németországban az állami támogatások miatt értelemszerűen sokkal alacsonyabb volt, mint a másik három országban, ahol a jobbára 80 százalék feletti értékek egyértelműen mutatják a banki beruházásfinanszírozás elégtelen voltát.
A mintát tulajdonos és méret szerint is bontottuk. Az állami vállalatok tekintetében a beruházási erőfeszítés Németországban és Csehországban az átlagosat meghaladó, hazánkban pedig átlagos volt, míg Lengyelországban az alatt maradt. Ezek az eltérések főként a különböző mértékű szubvencionálásra vezethetők vissza. A külföldiek által privatizált, illetve alapított cégek beruházási aktivitása többnyire mindenütt felülmúlta az átlagost. A belföldiek, illetve a külföldiek felé privatizált cégek közül Németországban az előbbiek, a másik három országban viszont az utóbbiak voltak kedvezőbb helyzetben. Itt mindenképpen a tulajdonosok eltérő tőkeerejére kell gyanakodnunk. Egyébiránt a nyugatnémet (német belföldi) tulajdonosok esetenként akár azonosak is lehetnek a másik három ország külföldi befektetőivel. Gyengébb esélyeik tehát lényegében valamennyi országban a magánalapítású belföldi cégeknek voltak, miközben a tőkeerős külföldi tulajdonú cégek és az állami vállalatok viszonylag jobb helyzetűeknek számítottak. A felmérés – valamiféle összehangolt stratégia jelenlétét firtatva – kiterjedt a beruházások modernizációs szerepére is. Mint kiderült, a megkérdezettek tudatában voltak az alkalmazkodási kényszernek, s – amennyire lehetőségük engedte – igyekeztek is eleget tenni e kihívásnak. Egyébként a célok közül a legmagasabb értéket mindenütt a technológia fejlesztése kapta Az invesztícióknak tehát a meglévő termelés korszerűsítésében – a hatékonyságot és termékminőséget javító projekteknél – volt érdemi szerepük; a tevékenység alapvető átalakítására, a piaci kapcsolatok újraformálására csak kevesen adtak magas értékelést (lásd a táblázatot).
A beruházásokat támogató kormányzati lépések közül a német vállalkozók kiemelték az állam nagyvonalú támogatását, a másik három országban azonban a gazdaságpolitikát általánosságban a beruházásokra kedvezőtlennek ítélték. A legnagyobb gondot a szabályozás gyakori változása, áttekinthetetlensége okozta, amelyeket Magyarországon csak súlyosbított a hitelhez jutás nehézsége és a magas kamatszint. A németeknél és a cseheknél a motivált és korszerű technológiákhoz értő munkaerő hiányát is megemlítették a korlátok között.
Mivel a statisztikák és a minta mutatói egyaránt jelentős hullámzást mutattak, célszerűnek tűnt a mintában szereplő vállalatok olyan csoportosítása, amely a beruházási tevékenység sajátosságain alapszik (lásd külön anyagunkat). Ebből világosan kiderült, hogy a mezőny a méret és tőkeerő mentén kettészakadt. A nagyobb vállalatok nem csak abszolút mértékben, hanem fajlagosan is lényegesen nagyobb beruházási teljesítményt nyújtottak, mint a kicsik. Magyarországon különösen a külföldi tulajdonú cégek, Csehországban pedig elsősorban a részben máig közvetlen állatni tulajdonban maradt konszernek emelkedtek ki. Erősnek bizonyultak a lengyel állami vállalatok is, míg Németországban a nyugatnémet tőke révén privatizált cégek végeztek az élen. A belföldi tulajdonú vállalkozások viszont – privatizáltak és újak egyaránt – gyakorlatilag mind a négy országban leszakadtak a beruházások terén 1992 és 1995 között.
(A szerző az MTA Közgazdaságtudományi Intézet tudományos főmunkatársa)
